Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-02-02 / 5. szám
IZEI évfolyam. 1011. feToruár lió 2. 5-11c szám ______________________gAwAPAT.MI iaai aaaiiFmoPAijMi hitotixjAJP. El őfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, j Felelős szerkesztő: 1 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a negyedévre S korona, egy szám ára 30 fillér. , , laplőzlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon, j EGLY MIHÁLY. | Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedí üzletében Is. A hegyvidéki kirendeltség. Február 1. A földmivelésügyi miniszter az elmúlt év végén a hegyvidéki kirendeltség munkakörét Szatmárvármegyére is kiterjesztette s a vármegyei hegyvidéki kirendeltség megbízottjának székhelyét Nagykárolyban jelölte ki. A hegyvidéki kirendeltség áldásos közgazdasági és szocziális működését, melyet főleg a felvidéken kifejtett, nagyon jói ismerjük s épen ez okból általános megelégedést kell hogy keltsen a földmivelésügyi miniszter gondoskodása, hogy ez áldásos működés jótéteményeiben részeltetni kívánja vármegyénket is. Csupán csak azt tartjuk szerfölött elhibázott dolognak, hogy a székhelyet Nagykárolyban, az alföld vidékén s nem a valóban hegyvidék természetes fokusában: Nagybányán állították föl. A hegyvidéki kirendeltség, bárminő nagy ügybúzgalommal is teljesítse kötelességét, aligha fog megfelelni hivatásának, ha az alföldről kell ellátnia a hegyvidék elesett népének ügyes-bajos dolgait. Érzi ezt jól városunk ^tanácsa is, midőn arra határozta el magát, hogy küldöttségileg memorandumban fogja kérni a földmivelésügyi minisztert, hogy a székhelyet Nagybányára helyezze át. Ez ügyet akarjuk ismertetni, annak propagandát csinálni, midőn a memorandumot az alábbiakban közöljük : Földmivelésügyi Miniszter Ur/ Nagybánya sz. kir. város hatósága és közönsége a leghálásabb szívvel mond A „Nagybánya“ tárczája. köszönetét Nagyméltóságodnak azon atyai gondoskodásáért, hogy a hegyvidéki ki- rendeltség gazdasági működését Szatmár- vármegye területére is kiterjeszteni mél- tóztatolt. Szinte meghatványozza a mi kö- szönetünket és hálánkat azon körülmény, hogy a magyarság e végvidékén nyitott szemekkel állván őrt, a maga elszomorító és elrettentő meztelenségében látjuk azt a nyomorúságot, melylyel a városi s falusi köznépnek megküzdenie kell s amely küzdelem végső esetben a kivándorló koldusbotját nyomja a nép fiainak kezébe. Amily nagy azonban a mi hálánk, épen olyan nagy váratlansággal hatott ránk Nagyméltóságodnak azon intézkedése, hogy a hegyvidéki kirendeltség szatmárvármegyei székhelyét nem a hegyvidéken, hanem az alföld kezdetén fekvő városban: Nagykárolyban méltóz- tatott kijelölni. Hiszen nem vonjuk kétségbe, hogy a jóval vigasztalóbb helyzetben levő alföldi nép is rászorul á" hegyvidéki ki- rendeltség gazdasági támogatására, de hasonlíthatatlanul inkább rászorul arra a hegyvidék elesett népe s különösen rászorul arra, hogy a kirendeltséggel állandó és közvetlen összeköttetésben és érintkezésben legyen. Azt pedig, hogy a valóban hegyvidék népének ügyes-bajos dolgait ellátni s a vele való élénk és közvetlen összeköttetést föntartani a vármegye szélső Boldogságnak kis ösvénye van csak Bajta osak egy két vig ember ballag. Szomorú versek. — Irta : Vértesy Gyula. — 1. Jobb nem járni az ösvényen soha; Lepjen inkább országúinak pora. Mert ha tél jő, annak fáj legjobban, Aki boldog volt tavasznapokban. Az emberek, hogy panaszkodnak S a jó Istent, hogy bántják, Amiért érni, nőni hagyja A bűnök melegágyát. Hogy mért a sorsa gúny, nyomorgás A jónak és a szentnek — Értéke, hogy miért nines itten A tiszta becsületnek? Miért, miért? Mintha nem lenne Más dolgod ott fenn Néked — Mint sorsunkat intézni itt lenn Nekünk, kis emberkéknek? Van néked sok ezer világod, Egy porszem benne földünk — Nem is tudod, hogy létezünk tán — Hogy őrködnél felettünk! , . . II. Fájdalom az élet országúja, Legtöbb ember azt az utat futja. 111. Ősz volt. Kint a réten jártam S rátaláltam egy virágra: Kelyhe kék volt, szirma sárga. (Kék ruhádon sárga csipkét Emlékszel-e rajtad láttam — Nyáron, mikor veled jártam .. .) Az őszi nap tündöklött még. Rám ragyogott szelíd fémje Mint a csókos nyár emléke. Elnéztem a kis virágot S láttam a nyarat és téged S szivem tépte az emléked. IV. Mennyit is kibír a szív, ha Ki kell bírni! Mennyi terhet elviszünk, ha El kell vinni! halárán fekvő Nagykárolyból lehessen, föltenni is a lehetetlenségek közé tartozik. Hogy ez az akczió valóban üdvös és eredményeiben jótékony hatású és sikeres legyen, a hegyvidékre kell legintenzivebben irányulnia, vagyis a nagy- somkuti, nagybányai, szinérváraljai és avasi járásokra. E járásoknak pedig nemcsak közgazdaságilag fokusa, de geográfiáikig is egyedüli központja Nagybánya, amiből önként következik, hogy a hegyvidéki kirendeltség természetes székhelye nem lehet más város, mint épen Nagybánya. Arra kérjük tehát Nagyméltóságo- dat, hogy épen a Nagyméltóságod által elérni és megvalósítani óhajtott czél érdekében kegyeskedjék intézkedését oda módosítani, hogy a hegyi kirendeltség szatmárvármegyei megbízottjának székhelye ne Nagykároly, hanem Nagybánya legyen E kérelmünk előterjesztésénél korántsem vezet bennünket az önzés vag\r a lokolpatriotizmus. Ez ősrégi bányaváros közönsége, híven a régi hagyományokhoz, sokkal hazafiasabb érzelmű, hogy sem érdekeit vagy lokálpatriotizmusát alá ne tudná rendelni az országos érdekeknek. De épen ezen országos érdekek előbbrevivése magasodik ki előttünk egész nagyságában, midőn arra határoztuk el magunkat, hogy kérelmünkkel Nagyméltóságodhoz járuljunk. Sok itt a tennivaló a mi hegyvidéTámolyogunk, roskadozunk A kereszttel; Vad poroszlók jól ellátnak Űtlegekkel. Agyunk kábul, szemünk nem lát Lábunk reszket — De csak viszszük Oolgothánhra A keresztet . . . A napernyő. A vonat néha bizonytalanul meg-megzökkent. Kétoldalt végtelen térségek, apró falvaeskák, a távol ködében vesző alakok váltották föl egymást. A messzeség halotti nyugalma beszökött az ablakon és nekem úgy tűnt fel, mintha a mesebeli táltos paripa vágtatna fekete kocsimmal a ködbeborult világba. Nagykalapos, fehérruhás asszony ült szemben velem. Mellette szőke kis fia. Az aszony czifra, a fia rendetlen. — Nem úri asszony, gondoltam. Az nem vesz fel útra fehér ruhát. A fiú nyugtalankodott. Az anyja ráütött. A gyerek szepegett. Újra megütötte. — Nagyon, nagyon közönséges asszony lehet, jegyeztem meg magamban. A gyerek most már csöndben maradt. A vonat rohant tovább. A táviróoszlopok sötétén, szélesen olvadtak bele a íüstszinü homályba és egy-egy árva kukoriczaszár, napraforgó koró küz-
