Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-12 / 2. szám
2 NAGYBÁNYA Mint hirdető-iroda tulajdonos, nem egy hirdető felemnél tapasztaltam, hogy miután hirdetése négyszer-ötször megjelent, már türelmetlenkedett és szinte szemrehányásokat tett, hogy a hirdetésnek még nincs kellő eredménye, a vevők és megrendelők még mindig nem tolonganak !... Ez a kicsinyesség is súlyos akadály. Csak rendszeres, állandó, feltűnő hirdetés utján jöhet meg az eredmény! Nem négy-ötször, hanem húszszor kell látnia az olvasónak a hirdetést, mig az föltűnik neki, emlékezetében marad és vásárlásra ösztökéli. Ez az elv oly régi, mint maga a hirdetési ügy. A reklámozás eredménye függ természetesen a kellő tőkebefektetéstől, a helyes hirdető orgánumok megválasztásától, a jó, feltűnő, érdekes, változatos szövegektől, azoknak alkalmas időben való közlésétől stb. stb. Nem hunyhatok szemet ama körülmény előtt sem, hogy tapasztalásom szerint részben maguk az újságok is akadályozzák, bénítják a hirdetési ügy fejlődését. Annyira már vittük volna, hogy sokan vannak már hirdető magyar czégek, ezek között szép számmal nagy hirdetők. A lapok azonban — tisztelet a kivételnek — nem viselik eléggé szivükön a hirdetésért ezreket reszkirozó czégek- nek azt a nagy czélját, hogy eredményt is lássanak. Nem veszik figyelembe, hogy a hirdetés nem egyéb, mint árű, melyért csak annyit kérhet a szolid kereskedő, amennyit az megér... A vevő pedig az adott összegért a megfelelő ellenértéket kér és vár ... Az állandó, nagy hirdető czég a hirdetésekért fizetett összeget befektetésnek tekinti, melyet kamatostul kell, hogy behozzon. Ha reklámozásainak nincs meg a kivánt eredménye, más módot használ üzletének fejlesztésére és nem hirdet többé általában és nem ott, ahol nincs sikere . . . Nem elég tehát az, hogy a hirdetést csak közöljék, hanem annak megfelelő legyen az értéke is, szépen szedve, tisztán nyomva és feltűnően elhelyezve legyen. Minden apró-cseprő, érdektelen, nem fontos eseményről hasábokat Írnak, de rigorózus fukarsággal mérik a sorokat, amelyekben a nagy hirdető szól a közönséghez. Egy szóval a lapok nem nyújtanak eleget a hirdetőnek, nem támogatják törekvésüket, pedig mi lenne, ha hébe-hóba egy-egy hasábot szentelnének a szöveg között a hirdelők érdekeinek is! Ezzel nemcsak a hirdetőket köteleznék le és mozdítanák elő az eredményt, hanem serkentenék a további hirdetésre is és uj hirdetőket is toboroznának maguknak. Valamelyes hiba van az újságolvasó közönségben is. Sokan vannak, akik maradi szempontból nézve a világot, a hirdetések iránt bizalmatlanok. Valóban érthetetlen ez a bizalmatlanság, amikor a hirdetés maga már sok pénzbe kerül és igy nyilvánvaló, hogy a drága pénzt nem igen fektetik bele rossz áruk reklámozásába, mert ami rossz, azt állandóan nem is lehet hirdetni, amely czég silány árút hoz forgalomba, az hamarosan beszünteti hirdetéseit is, elsöpri és lehetetlenné teszi maga a közönség is. Mig az éveken át reklámozó czég iránt bizalommal kell hogy legyen az olvasó, mert a czég szolidsága mellett bizonyít éppen az, hogy állandóan hirdethet. Hiszen ami rossz és selejtes, annak rossz hire egy-kettőre elterjed, a konkurrenczia nagy és a köztudal oly gyorsan alakul ki valamely áruczikkről, hogy hitvány portékát állandóan forgalomba hozni és állandóan reklámozni nem lehet. Valamely czég iránt tehát annál nagyobb bizalommal lehetünk, minél többször látjuk a hirdetését. Ez bizonyítja ugyanis az illető czég és áruinak versenyképességét. Csodálatos módon fellendült az utóbbi években a vidéki lapokban való hirdetés is. A hirdető czégek rájöttek arra, hogy egy város és megye közönségéhez sokkal közvetlenebbül lehet szólni az odavaló lap hasábjain, melyeknek minden sorát elolvassák. A helyi lapot mindenesetre elolvassák és az ottani olcsó feltűnő hirdetések iránt több bizalma is van a publikumnak. Csak arra ügyeljenek a vidéki lapok, hogy hirdetőiket ne szűkkeblűén szolgálják ki és a fejlődés évről-évre mind nagyobb lesz. Annak tudása, fölismerése, hogy mely czikket hol, hogyan és mikor kelljen hirdetni, manapság már nagy körültekintést, tapasztalatot és szakismeretet igényel; a reklám ma már komplikált merterség és csak az ért hozzá, aki kellő intelligencziával bir és aki szakszerűen, állandóan, hivatásból foglalkozik vele. _ 1911. január 12. Hús nélkül. Január 11. Ma egy nagyon érdekes, szocziális és gazdasági problémákkal foglalkozó könyv jelent meg, amely hiteles statisztikai adatok alapján kimutatja, hogy Magyarország az az ország, ahol aránylag a legkevesebb húst fogyasztják. Ezen a ponton vitatkozni nem lehet, sőt fölösleges is. A számok adatai minden ékesszólásnái szebben beszélnek és ha humort keresnének a szomorú tény mögött, azt kellene hinnünk, hogy valami vegetáriánus vendéglő hóditolla el a húsevőket. Pedig nálunk nagyon kevés a meggyőződéses vegetáriánus, itt elkényszeredett, korgógyomru emberek élnek, akik vasárnapnak látják a közönséges hétköznapot, amikor némi húsféle kerül az ebédhez. Vacsorára megteszi a kávé is, vagy gyümölcs, vagy bármi más olcsó eledel. Most már elmélkedjünk, honnét van mindez. Csakugyan annyira szegény náczió volnánk mi magyarok, hogy nélkülöznünk kell a legtáplálóbb eledelt, a húst ? Annyira oda van már ez a tejjel-mézzel folyó Kanaan, hogy nem telik már húsra sem ? Hiszen kétségtelen, hogy szegények vagyunk. De csak körül kell néznünk és találunk még szegényebb nemzetet is. Olt van például Olaszország, amelynek nyomorúsága szinte páratlanul áll és mégis aránylag sokkal több húst fogyaszt Olaszország népe, mint a miénk. Azt mondhatnánk, hogy a parasztság nem él hússal. Csakhogy a paraszt mindenütt egyforma. A franczia paraszt épen olyan szigorúan megvonja magától a gasztronómiai élvezeteket, mint a magyar. És nincs is az a jólét, amely nagyobb változást tudna előidézni a nép étkezési szokásaiban és rendjében. Az a bizonyos tyuk ma még ritkábban fő a paraszt fazekában, mint IV. Henrik idejében, de ezt nem szabad a szegénységre visszavezetni. Ellenben igen nagy baj, hogy a »szegények vagyunk, de jól élünk« elve már csak elv, amely mosolygásra késztet, de egyre kevesebb és kevesebb hive akad. A középosztályról beszélünk, amelynek életét módunk van megfigyelni, mert magunk is közöltük élünk. A középosztályról, amely kezdődik az első rosszul vasalt, de vasalt nadrágnál és csillogó eleganciával végződik. Ebbe a határozatlan körbe tartozik Magyarország népességének a zöme és kétségtelenül ennek a hatalmas osztálynak élete billenti ránk nézve olyan A herczegnő, bármily borzalmasan viselkedett is, e tekintetben kifogástalan volt. Kikerülte a botrányt és megőrizte a látszatot. Ha a herceget az ecarte Moltkéjának neveztük, a feleségét bátran elnevezhetjük a házasságtörés Cagliosz- trójának. De nem létezik oly ügyes csepiirágó, hogy egyetlenegyszer se tévessze el a trükkjét. Valamelyik segítőjének rosszakarata vagy ügyetlensége is elegendő erre. Ez esetben rosszakarat volt. A herczegnő komornája egy czigányleány volt, aki úgy ragaszkodott hozzá, mint egy sze- Jiditett párducz. Szeliditett volt ugyan, de sajnos, megmaradt párducznak! Ez a leány egyszer, Isten tudja miért, igy szólt hozzám két ajtó között: — Szeretlek! Kaczagtam. — Szeretlek — ismételte — még pedig régóta. Nem akarom, hogy ezt a bojár nőt látogasd meg! Hangjának szenvedélyessége és sárga szemeinek villogása daczára, csakis a csúnya sárga arczát láttam és még jobban kaczagtam rajta. Azt hittem, sokat ivott és szelíden félretoltam, ittasságára való tekintetből. Nekem is kissé fejembe szállt a pezsgő. — Nem akarsz ? — kérdezte, belekapaszkodott a karomba és megcsókolta a kezemet, igazán nem akarsz? És araikor még hangosabban kaczagtam, fogvicsorgatva nyitotta ki előttem a boudoir ajtaját és halk sziszegő hangon mondta: — Ezt megbánod még szivem, megbánod! — Még egy órával később is együtt ka- czagtunk ezen a herczegaével, aki szeretett kékróka divánján pihent. Hirtelenül kiabálást és lépéseket hallottunk a hálószoba mellett levő kis boudoirban. — A herczeg hangja! De hiszen ez lehetetlen ! mondta Elza. És tényleg a herczeg éles hangja ismételgette folyton: — Hiszen te őrült vagy, bolond vagy, hagyj fel vele! Bántasz! Más hangok is belevegyültek és a tompa lármát sikitva tulharsogta a ezigánynő dühöngő hangja: — Hadd lássák meg! Mindenki lássa! Akarom ! Akarom! És ne nyúljatok hozzám, mert különben átharapom a torkát 1 Törjétek rájuk az ajtót, különben harapok! — ügy van, törjétek be az ajtót! kiáltotta a herczeg. Egy rúgás és az ajtó felnyílt. Mindez szörnyű gyorsan történt. Lehetetlen volt elrejtőzni! Különben . . . nem is akartam. Ott voltak a cselédek, egy tuczat házibarát, mindnyájunk közepén a ezigánynő, aki karjaiba hozta a hercze- get. Megértettem mindent. Dührohamában felkapta, mint a hogyan a fergeteg kap fel egy falevelet! És ledobta a padlóra. Sikoltotta: — Láttátok?! Láttátok?! — Tartóztassatok le I — felelte a nő és kezét a két muzsik felé tartotta. Megboszultam magamat! És hozzátette hozzám fordulva: — Nem fogod viszontlátni a bojár nőt! A herczeg kívánságára, két barátján kívül, mindenki elhagyta a szobát. — Uram — mondotta — megölhetném Önt a bűntársával együtt, úgy büntethetném Önöket, a rajtakapott bűnösöket. De nekem úgy tetszik, hogy ne éljek ebbeli jogommal és fegyveres elégtételt kívánjak öntől! Szavamra, legszívesebben úgy kaczagtam volna, mint kevéssel ezelőtt a czigánylányon. Párbaj ezzel a nyomorékkal, aki nem bírta kezében tartani a fegyvert ?! A herczeg eltalálta a gondolataimat és folytatta. Ne nézzen őrültnek, sem pedig nagylel- kübbnek, mint amilyen tényleg vagyok. Az önnek felajánlott párbaj lehetséges, amiről rögtön meggyőződhetik 1 Csöngetett. Inas jött be. — Egy csomag kártyát az asztalról — parancsolta a herczeg. Amikor az asztalon volt a kártya, helyet mulatott nekem vele szembe és azután nyugodtan, szeretetreméltóan tette hozzá: — Egy játszmát játszunk majd, ha úgy tetszik uram és aki elveszti, még délelőtt öngyilkos lesz. Elfogadja igen tisztelt uram?! — Szivesen. Mit játszunk ? — Ecártét kérném!
