Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-05 / 1. szám
2 NAGYBA NYA 1911. január 5. Az országos rendőrtiszti egyesület választmánya három hónap alatt fogja ezt a javaslatot letárgyalni és a miniszter elé terjeszteni. Újévi gondolatok. Január 2. Ha visszatekintünk az elmúlt 1910-ik esztendőre, nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, hogy ez az év nem tartozott a legrosszabbak közé. Ne értsenek félre bennünket, szemben az emberek folytonos sopánkodásával, nem akarunk mi dicshimnuszokat zengeni az elmúlt esztendőről, hanem rá akarunk mutatni arra, hogy a folytonosan sopánkodó, a rossz világ és a rossz idők miatt panaszkodó embereknek nincs igazuk. Az idei termés ha nem is volt oly elsőrangú, mint a hivatalos becslések jelezték, mindenesetre közepesen jó volt és a gazdák reménységének egyrészét be is váltotta. A gabonanemüek, első sorban a búza ára igen becsületes volt és az álattenyészíő gazdáknak felette kedvezett és kedvez még most is a nagy husdrágaság, úgy, hogy bízvást állíthatjuk, hogy az elmúlt esztendőben a magyar föld meghozta a maga gyümölcsét. A kereskedelmi és ipari élet terén is általános föllendülés volt tapasztalható. Úgy a fővárosban, mint a vidéken kevesebb volt a csőd, mint a megelőző esztendőkben, számos gyár és más iparvállalat alakult, melyek a muukaalkal- makat szaporították. A magyar hitel a külföldön megerősödött, aminek bizonysága a fél- milliárdos kölcsön, amelyet a magyar állam könnyedén szerzett meg külföldön. Egyik alapvető oka ennek az, hogy politikai állapotaink némileg konszolidálódtak, megszűntek a válságok és a helyzet állandó jelleget öltött. Az osztályharcz, sajnos, nem pihent el az elmúlt esztendőben, de nem is hatott oly zavarólag a társadalmi békére, mint a megelőző években. Ez annak az energikus eljárásnak az eredménye, amelylyel a hatóságok az izgató szoczialista szervezetekkel szemben eljártak. Másrészt maguk a munkások is beleuntak a harczba, miután számos nagy sztrájkjuk csúfos bukássat végződött. Ezek a bukott sztrájkok alapjában rendítették meg a szocziáldemokrata pártot; a pártvezetőség belátta, hogy az osztályharcz és osztálygyülölet folytonos szitásával csak önmagának és a pártnak árt és ezért most békésen meghúzza magát. Lehet, hogy csak addig, mig egy uj Kristóffy jön, erre azonban semmiféle kilátás nincsen. A kivándorlás is megcsappant, ami részben annak az eredménye, hogy odaát Amerikában még egyre érezhető a pénzügyi válság hatása és számtalan gyár és bánya redukálta üzemét, úgy, hogy a kivándorlók számára nem igen nyílnak az aranyvirágok. Félelmetes vendégünk is volt az ősszel, a kolera. A tél hidege gátat vetett ugjaa pusz- ! titásaiuak, de félő, hogy a tavasszal ujult erő- 1 vei fog feltámadni, ezért ajánlatos, hogy min- 1 den hatóság és minden ember a legmesszebbre menöleg tegye meg óvintézkedéseit a fenyegető ellenséggel szemben. Amikor igyen nagyjában jellemeztük az elmúlt esztendőt, ebből minden különös optimizmus nélkül következtethetünk a jövő évre. Hogy az 1911 ne legyen rossz esztendő, annak az alapjai már meg vannak vetve és hacsak valami országos csapás, váratlan fölfordulás, vagy rossz termés nem huzza keresztül a számításokat, a magyar nép békességes gyarapodásban fogja megérni az 1912-ik esztendőt is. A jövő természetesen Isten kezében van. Ebben bízik a gyarló ember, aki habár gyakran csa- ! latkozik is, fohászával mégis a Mindenható felé ! fordul, aki soha nem hagyja el egészen azt, ki hitét és önbizalmát el nem veszti. I Egy óra Tisza István redakczió- jában. Január 4. Nem érdektelen kép az, amikor egy állam- ! férfiú, akit egyformán becsülnek rajongó hívei I és ádáz ellenfelei, ináról holnapra újságíróvá I válik. Mi több: újságszerkesztővé. Tisza István beletanult egy-kettőre ebbe is. j Pedig mi más, ha ő válik publicistává, mint I ha a sajtó névtelen hősei végzik ugyanezt a munkát. Tisza oly exponált egyéniség, hogy minden sora, minden mondata dupla beszámítás alá esik. Barátai is, ellenfelei is kettőzött figyelemmel bonczolják minden kijelentését. Jaj neki, ha a munka gyors futamában elvét egy jelzőt, melléje vág egy kifejezésnek . .. Hány rést nyitna ezzel a félremagyarázásoknak, a támadásoknak I Mikor Tisza, a Magyar Figyelő-nek fő-főszerkesztője, sajtó alá rendezi mondanivalóját, nem tollhoz nyúl mint kollégái. Az ő tolla a ütötte magát. A földön aztán elkezdett szaladni a szárnyával is segítve, elbújt a jászol alá. A gyermeksereg hangos visongatással utána. Az egyik megfogta a madzag végét s húzta a madarat. Az pedig ivbe kerekítette a farkát, leült a földre, a két szárnyával nekitámasztotta magát, a szabad lábával a jászollábba kapaszkodott s élesen visított. A gyerek annál erősebben húzta a kis vergődő jószágot. Hogy azt hittem, mindjárt kiszakad a lába. A szél élére berzengette a tollát. S csudálatos az. Olyan volt a kedvem, hogy egy bikával kikezdtem volna s mégis ennek a kis agyongyötrött jószágnak a kínlódását alig tudtam nézni. — Nem engeded el azt a madarat te 1 Mit kinozod? — kiáltottam. De már akkorra győzött a gyerek s egykettőre a kezében volt a vércse. Még a földről is madzagon emelte fel. A vércse szedte sebesen a lélegzetet s körbe forgatva a nyakát, a gyerek minden mozdulatát riadtan kisérte a szemével. Elvettem. — Mióta van nálatok? — Tegnapelőtt délben fogta Mihály bátyánk a tarlón. A kis madarat másfél napja kínozták. — Aztán mit csináltok vele ? — Játszunk. Tegnap éjjel meg elrágta a madzagot s a góréaljba bujt meg. Megnéztem a lábát. Sebesre vágta az éles madzag — Miért nem oldjátok le ? Hisz úgy se tud elrepülni — s próbáltam kibogozni. — Ne oldja le, urfi! — kiabálták az apró emberkék. — Hogyne oldanám? Fáj az annak. Hátha titeket rángatnának úgy, jól esnék-e? Leoldtam a madzagot. Ezt gondoltam: Ha én most ezeknek visszaadom ezt a kis jószágot, tovább kínozzák. — Tied ez a madár, Pista? — Eném — selypített a gyerek. — Add nekem! Kapsz érte czukrot. A gyerek a lábamba kapaszkodott s ijedten, nyújtva kiáltotta: — Neem! A többiek is kiabáltak: — Ne vigye el, urfi I Urfi ne vigye el! — Hozok érte labdát, jó ugrósat. Lefejtettem Pistát a lábamról s vittem a madarat a »kastélyba«. Pista pedig csak leült a földre, hátraszegíe a nyakát s ordított éktelen sivaikodással. Azt hittem, mindjárt elájul. Visszavittem a madarat. Gondolkoztam, hogy lehetne elcsalni tőle? A gyerek, ahogy újra megkapta a vércséjét, lassan elcsendesedett. Közben odajött az apja is, hogy a szekérről lehányja a csalamádéf. — Miért nem veszi el attól a gyerektől azt a szegény állatot? — Hadd játszódjék vele! — De kínozza! gyorsíró. Fel s alá sétálva mondja tollba a Magyar Figyelő czikkeit. Egy sereg adat, amelyeket vasszorgalommal gyűjtött, megadja a czikk reális alapjait. S ezeket az épületköveket fölépíti tiszta és világos logikájával s körülfonja szónoki művészetének virágaival. Néhány séta a szoba szőnyegén s egymásután bontakoznak ki a czikk magvas szépségei A gyorsíró meglepetten néz föl rá olykor-olykor: az ő mechanikus munkáját is megállítja egy perezre e különleges tehetség ereje. De ezzel Tisza, az uj Magyar Figyelő uj főszerkesztője, még nem fejezte be egv-egy szám munkáját. Hisz mily szép volna, ha ezzel már meg is volna a lap! Most következik azonban a szerkesztő-munka kevésbbé élvezetes része. Hozzák a nyomdából a czikkek kefelevonatait. Elsőrangú magyar publiczisták, tudósok műveit. Tisza azzal a szeretettel veszi kezébe a hosszú korrektúra-iveket, amelyet minden igazi talentum iránt érez. Csakhogy az ő uj feladata magasabbrangu: nemcsak elsőrangú czikkeket akar a Magyar Figyelő számára, hanem elsősorban azt kívánja, hogy a lap minden közleménye annak a nagy alapgondolatnak legyen fényes kisugárzása, amelylyel a Magyar Figyelő a mi kultúránkat szolgálni akarja. Egy nagy veszedelmet vaskézzel hárít el a laptól Tisza: azt, hogy semmi pártpolitika oda be ne fészkelje magát. Hisz az uj szerkesztőnek a czélja az egész magyar értelmiség tömörítése. Mily kicsiny dolog volna ehhez képest politikailag laktizálni vagy pártczélokat követni. Tisza ma- gasabbrendü szolgálatot tűzött a Magyar Figyelő elé: minden igaz magyar emberé legyen ez a lap s minden igaz magyar ember, tartozzék bármily politikai párthoz: megnyugvással, sőt reménynyel és bizalommal írhassa alá mindazt, amit a lap a nyilvánosság elé visz. Nehéz programra, mert kulturprogram. Ezért kell Tiszának a nyomdai korrektúrákkal éppúgy foglalkoznia, mintha ő maga írná az egész lapot. Természetes, hogy e sokféle munkában hű támasza, munkájának megosztója nem kisebb ember, mint Herczeg Ferencz. 0 maga is elsőrangú képviselője a mi hazai kultúránknak. Vezér és napszámos egy személyben. A Magyar Figyelő kéklapétás szobájában szövi a szálakat, amelyek az uj revűt összekapcsolják szellemi életünk legkitűnőbb képviselőivel És csodálatos: nemcsak Herczeg páratlan irodalmi tekintélye könnyíti meg neki ezt a munkát, hanem egy sokkal meglepőbb valami; összes jeleseink, mi- helyest a tanácskozások és eszmecserék folyamán megösmerkedlek azzal, hogy mit akar és mit fog megcsinálni a Magyar Figyelő az ő havon- kint kétszer megjelenő kék füzetei révén: rögtön a legnagyobb örömmel készeknek mutatkoztak a legmunkásabb közreműködésre. Hisz minden magyar ember érzi, hogy szükség volt — Nem fáj az annak. — Csak úgy, mint magának. — Oktalan jószág az, nem érzi. — Hát az ökör, meg a ló, meg a kutya nem oktalan jószág? Mégis fáj mindnek, ha ütik. — Kártékony féreg az, uram. Ö sem kíméli a csirkét. Eiszomorodíam, Most már nem csak a szánakozás miatt. Néztem, ahogy az ember nagy szeretettel biztatta a fiát: — Játszál vele fiam! Tied az! Ha ez a gyerek megnő, gondoltam, ez is igy fogja biztatni a maga gyerekét. De hát miért, hogy az Isten egyik teremtése kínozhatja a másikat? Eszembe jutott a tiszai révész. Szederkény alatt figyeltem meg. Hajlós fűzfavesszőt húz át a halak kopoltyuján, hogy csupa vér lesz az ág, s azon lógatva méri a súlyúkat, azután a hidas aljába dobja őket, miket a fejére, miket a hátára. Milyen kemény is a kényére nevekedelt emberi szív ! Jobb volna, ha elpusztulna ez a madár, mint semhogy kínlódjék, gondoltam. — Kap-e enni? — Kenyeret. De nem igen édesedik hozzá. Tegnap egy kis szalonnát vettem neki. Azt egykettőre felfalta. — Hozok neki egy kis húst. S mentem husért. Jól bepalkánymérgeztem a magtárban, úgy dobtam a madárnak. A vércse, ahogy megérezte a nyers hus- szagot, mohón rohant rá. Megragadta s hurcolta a szekér alá, hogy ott felfalja.
