Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)

1910-07-07 / 27. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a

r lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők,

h ÜLI M I H A L \ . Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kSnyvkereskedó üzletében is.

Érettségi után.

— Ismét a pályaválasztás. —

Julius 6.

Több ízben foglalkoztunk már a pályaválasztás kérdésével, de a szomorú helyzet változatlansága ismét arra kényszerit bennünket, hogy a szülők s a pálya- választó ifjúság ügyeimét újólag felhívjuk a pályaválasztás terén mutatkozó szörnyű abszurditásokra.

Volt alkalmunk azon statisztikai adatok egy jórészét látni, melyek a lezajlott iskolai év értesítőiből összeállítva a maturált ifjúság pápaválasztásáról számolnak be s megdöbbenve kellett tapasztalnunk, hogy az ifjúság még mindig seregestül tódul az elég helytelenül úgy nevezett „intelligens“ pályákra s alig számbavehető százaléka választja az ipari, kereskedelmi s gazdasági pályákat.

Értjük azt, hogy minden szülőnek legfőbb vágya az, melyért a legmesszebbmenő áldozattól sem riad vissza, hogy gyermekének oly jövőt biztosítson, mely gondtalan, biztos exisztencziát nyújt. De a pályakeresés kérdésében a legtöbb szülő igen téves, helytelen, sőt elitélendő felfogást követ, mely főleg az úri pályának csúfolt, legkevésbbé sem irigylendő beain- teri pályák bálványozásában csúcsosodik ki.

Sokszor hangoztattuk'azt, hogy nemzeti karakterünknek legjellegzetesebb vonása az urhatnámság. Többnek látszani, mint ami vagjmnk, silány bécsi rongyok csillogtatásával takargatni vagyoni helyzetünk kétségbeejtő ziláltságát, a hivatalos állás tekintélyével, nevetséges czimei- vel fedezni énünk ürességét s tehetségeink fogyatékosságát, ehez mesterileg, a művészet minden raffineriájával értünk. E szörnyen nevetséges felfogás logikai következménye azután az, hogy a verejté- kes, de minden tiszteletre méltó, nehéz, de a tisztes megélhetést biztosító munka a közfelfogásban még mindig nem talál oly megbecsülésre, aminőben a legalacsonyabb fokon álló hivatalnoki exisz- tenczia részesül.

Ez az oka, hogy inig a beamteri pályákat valósággal elözönlik még a legtehetségtelenebbek is, akik nagy kínnal, protekczióval valahogyan átcsúsztak a középiskolákon, addig 1 tisztes megélhetést, boldogulást, függ- tlen exisztencziát nyújtó ipari s kereske elmi pálya még mindig lekicsinylésbei , részesül. Pedig az élet nagyon kegyetf nül bánik a vakmerőén előtörtető aspi ásókkal, kik tehetség nélkül próbáin;) nagy tülekedésben érvényesülni. K . ^ . ergődés, -. esői kiábrándulás, nem ritkán teljes elzüilés a sorsuk. Még jó szerencse, ha az a szégyenteljes sors éri őket, hogy az ország legléhább osztályát, a proletáriá tust szaporíthatják.

Ez abnormis állapotokat a proletá- riátus ijesztő megnövekedésével régen figyelemmel kisérik az intéző körök is, de azzal szemben úgyszólván tehetetlenül állanak. Megkisérlették annak orvoslását, de nem sikerült. Wlassich volt kultuszminiszter nagy port fölvert rendeleté, melylyel a felsőbb osztályokba való lépést óhajtotta megnehezíteni, nem vezetett a kellő eredményre. Az ipari pályák még mindig nélkülözik az értelmesebb ifjúságot, pedig hogy iparunk és kereskedelmünk mai sivár állapotából kiemelkedhessél^, annak úgyszólván első feltétele az, hogy az ipari és kereskedelmi pályákat ne csak oly elemek keressék föl, akiknek e pályákra adása mintegy büntetés azért, mert az iskolában megfelelő előmenetelt nem tanúsítottak.

Hol áilunk mi a müveit külfölddel szemben, hol mindennapos dolog, hogy az ifjúság tarsolyában az érettségi bizo- nyitványnyal, az ipari és kereskedelmi pályára lép. És meglévén alapképzettségük, általános műveltségűk, a kitartás, a szorgalom s becsületes munka révén már oly korban, midőn még a diplomás ember vagy ingyenesen, vagy 60—70 korona fizetésért gyakornokos- kodik a bírói vagy miniszteri búrokban, ók már tiszteletreméltó, független pozi- cziót s vagyont szereztek maguknak.

Vájjon csak az az ur, ki üres ezi- mekkel túlontúl dekorálva, de anyagi gondoktól idő előtt megőszülve, testben és lélekben megtörve senyved. Ki nyomorúságos megélhetéséért a szeszélynek, az ellenszenvnek vagy a hivatali kuné- rozásnak ezer és ezer tüszurását kénytelen jó képpel és nagy szolgálatkészséggel eltűrni s az előmenetelért nemcsak önállóságát, függetlenségét, de sokszor önérzetét is áldozatul kell dobnia? SajA „Nagybánya“ tárczája.

A csillagjegyü ember.

— Irta: Vass Gyula. —

Az erdőben.

Összecsókolgatom, meg meg ölelgetem, Szeretem a fákat.

Örömmel fogadják, suttogva altatják,

Aki bús, ki fáradt.

Ez itt, csendesíti lázadó lelkemet,

Az ott, dalra biztat.

Es meg elfödöz, ha osókkal csillapítjuk Szomjas ajkainkat.

Keresek valakit.. Lába nyomát nézem.

Es meg is találom

ügy suhant az erdőn, a virágos utón

Mint tavaszi álom.

Egyedül járt erre? Szóljatak ti tölgyek. Vagy valaki mással?

Kinek vére forróbb, ki erősebb nálam,

Ki gyŐ’. uj varázszsal . . .

Miért titkolództok! Kern egyedül járt itt ? De a fák nem szólnak.

Rám hajolnak búsan, s lábai nyomára Virágokat szórnak.

Sárosi Árpád.

Hegyi Tihamér nagyon unatkozott. Hegyi Tihamérnak nem kellett már semmi. Terhére volt minden, unalmas volt neki minden. Valósággal olyan üresnek látta már az életet, akárcsak a kihörpintett poharat. Pedig afféle szemre- való, javakorbeli fiatal ember volt, alakja, kiállítása s disztingvált úri öltözködése nem hagyott maga után kivánni valót. Modora, elegáncziája közkedvelt volt minden rendű és rangú társaságban j s bizony nem egy hölgy érzett vonzalmat Hegyi I Tihamér egyénisége iránt. Csakhogy Tihamér ur már unta Pestet s vele együtt minden fővárosit; sőt sokszor úgy hitte, hogy meg kell bolondulnia ebben az unalmas egyhangúságban.

Amilyen üres volt kedélye, olyan üresek voltak napjai is. Hivatajt, foglalkozást nem kellett keresnie, mivel anyagiakkal bőven megáldotta a szeszélyes sors, tehát későn kelt, későn feküdt, mindenféle vendéglői és kávéházi likvidumot megkóstolt és törzsvendége lett az éjjeli Pestnek, akárcsak a többi hasonzsánerü fiatal, de már érett emberek.

Hát még a délutánok ? Uramfia ! Ezek voltak a leggyilkosabb unalomnevelő időszakok. A munkás főváros még dolgozik, a léha Pest pedig még el van rejtőzve, hát mit csináljon ilyenkor az unatkozó, az álmatlan Hegyi Tihamér? Mit? Hát ábrándozik! Hm!! Csakhogy neki még az

ábrándjai is üresek és lélekölők, eladdig, mig csak egy kicsit el nem szundikált.

Az elbeszélésünk kiinduló napjának délutánján Hegyi Tihamér egy kisázsiai ut leírásának olvasásában volt elmélyedve. Igazán elmélyedt; s még hozzá — ami nála szokatlan dolog volt — mohón falta a betűket. Épen egy sinope-i leánykereskedőről értekezett a leiró, kinek sátrában mesésen szép és kívánatos török, görög, örmény, fellah és cserkesz lányok csábítják vételre az igazhitű és gyaur vevő közönséget. Az utleiró különösen megemlékezett egy nagyon fiatal tündér jószágról, egy arablányrói, kiért a kereskedő kétezer török aranyat kér, s még igy is nehezen válnék meg tőle, mert nagyon becses jószág s egy tekintete, egyetlen mosolya meg- viditja a felholtat s üdvöt hoz az elkárhozott- nak. Hát még minő lehet egy ölelése, egy szerelmescsókja? Oh könyörtelen sors! Miért tartod oly messze földi paradicsomodat, mért oly nehéz meglátni s szeretni Fatimét, az arab leányt, Allah hetedik egének leggyönyörűbb odaliszkját?

Igen bizony, ezek a gondolatok gyötörték Hegyi Tihamért. is, aki eddig mindent unalmasnak hitt. A szerző, úgy látszik, kitünően tudta festeni, színezni leírásait, mert Tihamér kezdett vágyai érezni egy leány után, kit még sohasem látott. Csak leírásból tanulmányozta bájait. És szőtte tovább ábrándja fonalait, gondtalanul, kéjesen, lassan. Szemei félig lecsukódtak s képzeletében Fatime, az arab leány már ölében ült, s már csókra nyújtotta ajakát! . . .