Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-07-07 / 27. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. julius 7. nálom azt az ifjúságot, mely üres, czim- korságos jelszavak után indulva keresi a maga boldogulását. S a napról-napra megújuló kétségbeejtő jelenségek sem képesek észreté- riteni sem a szülőket, sem a pályakereső ifjúságot. Nem akarnak tudomást venni arról, hogy az értelmi pályák selejtes és nem selejtes elemekkel immár annyira túlzsúfoltak, hogy ha egy tanítói állás megürül, még a legsilányabb fizetésüekre is száz és száz pályázó akad. Nem rettenti el őket az, hogy amidőn nemrégiben városunkban egy albirói állás megürült, arra nem kevesebb, mint hatvannégy diplomás ember pályázott. Nem riadnak meg attól, hogy látják a beam- teri világ nagy küzdelmeit a megélhetésért, hogy az urat játszó külső csillogás alól úgyszólván ordítva rí ki a nyomorúság. Mi lehet mégis az oka, hogy annyi keserű tapasztalat daczára, a beamteri pálya mégis kedvesebb, vonzóbb? Megmondjuk őszintén, leplezetlenül. Épen azon okból, hogy az iparos pályát főleg azok keresték fel nagyobb számban, kik más pályán korlátoltságuknál fogva abszolúte nem boldogulhattak, az iparos osztály — kivéve a tiszteletre méltó kivételeket — általánosságban nem bir oly intelligencziával, hogy oly tekintélye legyen, mely maga köré vonzaná az ambicziozusabb ifjúságot is. Az iparososztály még a maga szakmájában sem bírván megfelelő képzettséggel — itt ismét hangsúlyozzuk a tiszteletre méltó kivételeket — nem is képes hivatásának megfelelni s igy csak természetes, hogy a legtöbbje nyomorúságos helyzettel küzd, mely riasztó hatással van mindenkire. Ha tehát az intéző körök az immár tűrhetetlen helyzetet orvosolni akarják, arra kell törekedniük, hogy megdöntsék azt a lekicsinylő felfogást, mely közép- osztályunkban az iparos pálya iránt tagadhatatlanul megvan. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egyrészt törvényhozási utón emelik az ipari szakképzettség nívóját. Ez emelni fogja az iparos osztály tekintélyét. Másrészt pedig nem szabad visszariadni a legmesszebb menő áldozatoktól sem, hogy a kisipart megmentsük a fenyegető tönktől s felvirágzását minden eszközzel biztosítsuk. Ezzel az iparosok anyagi boldogulásának fogjuk lerakni alapjait. E két szempontot, most, hogy az ipartörvény revízió alá kerül, figyelmen kívül hagyni nem lehet. Pályaválasztás küszöbén, ez aggodalmas és kínos tépelődéssel járó kérdés mérlegelésénél ajánljuk e sorainkat meg- szivlelésre. A szülők, a pályaválasztó ifjúság előtt az lebegjen, hogy bármenynyire is elesett jelenleg az iparos osztály, az azonban, aki megfelelő alapképzettséget, általános műveltséget, szorgalmat, kitartást, becsületes munkára való törekvést visz e pályára, úgy erkölcsi tekintélyben, mint anyagi felvirágzásban jobban boldogulhat, mintha a hivatali hierárchiá- ban a legszerencsésebb karriert csinálná! Égly Mihály. Nemzeti fényűzés. Julius 6. Nemzeti fényűzés; ez az uj nyavalyája Magyarországnak. Meg van állapítva hivatalosan. Egy magyar akadémikus állapította meg akadémikus alapossággal. Hét megye hetvenhét faluját járta be és egy szekér noteszt jegyzett tele adatokkal, mig ki merte mondani a nagy igazságot : hogy ezt az országot a fényűzés nyomorítja el. A kitűnő tudós nem az ujjából szopta, amit mond. Saját szemével látott magyar menyecskéket, akik át irt harisnyára húzták a piros papucsot. Megg' ”5 dőlt róla, hogy vannak falvak, amelyekben egy téglaházat sem találni, de minden férfiembernek van ezüstgombos kis lajbija és minden asszonyszemélynek van rózsás selyemkendője. Szerencse még, hogy volt olyan éles szem, mely a puritán erkölcsök elrongyo- lódásál meglássa. Szerencse, mert most már könnyű megfogni Magyarországot a lejtőn. Csak a fényűzést kell törvénnyel eltiltani s mindjárt nem lesz hiba. A dolog bizonyosan nem érdemelne ilyen mérges csúfolódást, ha csak egy jámbor akadémikus bogara volna. De valahogy benne van a levegőben az a hit, hogy a fényűzés nyomorítja meg a társadalmat. Mindennap százszor hallani ezt, magunk is mondjuk, mirólunk is mondják s mindnyájan hitelt adunk neki, eltekintve a magunk becses személyétől. Ennek a vádnak pedig semmi alapja nincs. Legalább általánosítani nem szabad, — bár semmit sem kívánunk őszintébben, hogy minden magyar család fényűzően élhetne. A fényűzés csak az iskolában nagy vétek. A társadalomban sokkal kitünőbb szerepe van: vele kezdődik a kultúra. Ami az elemi életszükségleteken kívül esik, az mind fényűzés s a fényűzés nélkül még ma is a troglodita ember életét élnénk. Ámbár már az is ösmerte a luxust, mert kifurott békateknőt akasztott a nyakába és piros festékkel vaddisznót tetovált a mellére ékességnek. S nem az a baj, hogy minálunk az emberek fényűzők: hanem az, hogy csak szeretnének azok lenni. Meg van bennük a kulturember fogékonysága az élet szépségei iránt: de nem tudnak vele mit csinálni. Nem a fényűzés pusziit el bennünket, — mert hiszen az is elpusztul, aki nem fényűző. Aki tisztán csak annyit költ, amennyivel a társadalmi állásnak okvetlen tartozik, az se bir megélni, ha magánvagyona nincs. S aki csak a fényűzés elemeit engedi is meg magának: annak már nemcsak küzdenie kell az élettel, hanem fuldokolnia is a megélhetés tengerének habjain s görcsösen kapkodnia a szalmaszál után. Még ha az a szalmaszál nem tiszta is. Miért csökken hát egyre a nemzeti erő gyarapodás helyet ? Ott van ennek a kulcsa azokban az áldatlan viszonyokban, amelyek kölöncként akaszkodnak az ország közgazdasági fejlődésébe, az ipar terjeszkedése és a kereskedelem felvirágzásába, ott van a hiba, amikor könnyelműen elfecséreljük az ország, a nemzet érdekében kifejtendő munkásság idejét arra, hogy tétlenségben, képzelt ideálok hajhászásá- ban merítjük ki a dologidőt. Ha majd a törvényhozástól kezdve az ország minden lényeges faktorán át. lefelé a föld- turó parasztig mindenki dolgozni fog, akkor lehet ennek az országnak a népe »fényűző«, anélkül, hogy a falvak egyszerű lakóinak kulturális fejlődés vágyán megütközhetnének az akadémikusok. Gyanús neszre rezzent föl s amint föltekint, borzalmas látvány tárul fel előtte. Fekete öltözékü, halálsáppadt arcú, de erőteljes tartásu férfi állott vele szemben, sajátságos fénytelen, tengerzöld szinü szemekkel s im, amint mélyen lehúzott kalapját homlokáról hátra tolta, homlokán tallér nagyságú s élénk husveres szinü csillag- alakú anyajegy volt látható, mely szinte boszan- tólag ötlött Tihamér szemeibe, kinek bosszan- kodása rémületté, majd iszonyattá fokozódott, mikor a csillagjegyü ember egy magával hozott fekete deszkakoporsót helyezett elébe, hosszú, csontos ujjaival jelentőségteljesen mutatva annak félig nyitott belsejébe, szótalanul, komoran, némán. Tihamér hirtelen mozdulattal felugrott helyéből, mire a sajátságos idegen gyors mozdulattal magához vévé különös portékáját s egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Tihamér félőrülten rohant szobáról szobára, majd az udvarra, de bár az idegen képe erősen bevésődött emlékébe, annak nyomát sem bírta fölfedezni. Mérgesen rivalt szolgájára, amiért azt a csillagjegyü embert beengedte s bár ez hitének minden szentjére megesküdötl, hogy reggel óta egy pillanatra sem volt távol a háztól, koporsós vagy csillagjegyü embernek színét se látta s meg van győződve, hogy urát csak a rósz képzelődés gyötörte. Hegyi Tihamér elhatározta, hogy jó időre távozik lakásáról és a fővárosból is, részint, hogy e rósz emléket kiheverje, részint pedig azért, hogy az útleírásból megismert arab leányt föllelhesse a valóságban is. Elhatározását tett követte s a következő nap már útban találta őt is, szolgáját is. * * * Mintegy nyolcz nap telt el azóta s Tihamér már tényleg a Fekete-tenger kisázsiai partján, a kies fekvésű Sinope-ban volt. Keresgélnie sem kellett sokáig, mert az útleírásban említett Hadzsi ben Kadavusz nevű leánykereskedőt hamar megtalálta. A pompás szőnyegsátorban csakugyan gyönyörű látvány terült el szemei előtt. Törökország, Kisázsia, a görög szigetek, Egyptom s Arábia és a kaukázusi tartományok minden részéről talált itt eladó leányokat, kik szépek, fiatalok, ügyesek s tánczuk, ölelésük és csókjaikkal e hitvány földre is paradicsomot varázsolnak a vágyódok részére. S köztük — ah! — ott vau az isteni Fatime is 1 Egy pillantás s Hegyi Tihamér meggyőződött, hogy az utleiró nem hazudott. Minő arcz, minő szemek és tekintet s amint a jövevény előtt hosszú jaskalláh-jál félvállán megoldja, az unalmas Hegyinek úgy tapadnak szemei a meztelen vállra, mint egy korallállat a tenger sziklájához! Picziny szája mosolyogni kezd az idegen meglepettségén, mutatva két olyan egészséges apró fogakból álló sort, minőket a legmodernebb fogtechnika talán rajzból sem ismer. A ravasz Hadzsi ben Kadavusz mindezt észreveszi, alázatosan hajlong vendége előtt s a próféta szakállának minden egyes szálára külön- külön hivatkozva bizonyítgatja, hogy a leány neki magának is 2000 aranyába van s igy annak legutolsó ára kétezer török arany. Dicsérni kezdi a leány szépségét s előnyeit, amit különben vendége már régen észrevett. Hátha még tánczát látnád, óh emberséges idegen, bizony egy pillanatig sem haboznál. De ezt már nem is várta Hegyi Tihamér, a 2000 drb török aranyat leszámolta s aztán ment, ment szerelemittasan, mámorosán drága portékájával s mikor lakásán egyedül érezte magát leányával, érezte, hogy élete nem unalmas egyhangúság többé, hogy Allah, vagy bárki más boldogságra alkotta az emberfiát, midőn a nőt, az édes nőt teremté, gyöngéden, formásán, eszményi szépen s telve a buja szerelem minden varázsával, úgy, mint Fatimét, az arab leányt. S a leány ismeré a szerelmet. Először tánczol uj tulajdonosa előtt könnyen, észbontóan forogva az áttetsző fehér fátyolban, a táncz mozdulataiKardos Jenő divatáruháza julius hóban nyílik ™ JjnJyA JL meg az István Király Szálloda alatt. ^o88o88<Soooo88<
