Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-12-15 / 50. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Erkölcsi kényszer. Deczember 15. A társadalmi élet jelenségeinek vizsgálata nem kis haszonnal jár. Az élet, a maga színtelen, változó kaleidoskopszerü eseteivel száz és száz példát vet fel, amelyekből okulhatunk, tanulhatunk. Különösen pedig azok a történetek, melyeket apró tragédiáknak neveznek általában és amelyek a bíróságok előtt érnek véget, volnának alkalmasak, hogy okulásul szolgáljanak. Hiszen a bűntől nem azért kell első sorban tartózkodnunk, hogv elrettenjünk, hanem hogy a példákból okuljunk, tanuljunk. Egy sikkasztó vasúti állomáselőljáró esete és az eset körülményei teszik alkalomszerűvé ezt a megállapítást. Ezreket sikkasztott ez a vasúti altiszt, akit szorgalma, főnökei bizalma a menetjegyek kiadása végett a jegypénztárhoz osztott be. A sikkasztás elkövetésének körülményei nem függnek szorosan össze a lárgygyal, sem az, hogy az elsikkasztott összegeket kártyán vesztette el, mert kártyán akarta visszaszerezni az eltulajdonított pénzt; az is csak mellékörülmény, hogy a csupán elemi iskolát végzett ember 960 korona fizetésre megházasodott és családot alapított; a védekezés lényege fontosabb és a védekezésen keresztül húzódó úgynevezett vörös fonal, mikor az erkölcsi kényszerre hivatkozott mentségképen ez a bűnbe került ember. Erkölcsi kényszernek mondta azt, hogy megházasodott; erkölcsi kényszernek mondta, mikor az első 20 koronát elsikkasztotta a pénztárból, amelyet akkor vett ki, mikor gyermeke rongyos czipőjét hitelbe nem akarta megcsinálni a suszter; erkölcsi kényszerre hivatkozott, mikor a becsületet akarta maga és családja számára kártya utján i nyerendő pénzzel megszerezni és az er- I kölcsi kényszert emlegette, amiért sik- : kasztott, hogy családját nyomorúságos, I lefoglalt fizetése mellett az éhenhalástól megmentse. Erkölcsi kényszer! Hát van-e az erkölcsnek kényszere? Kényszerítő lehet-e az erkölcs? Állíthat-e oly tételt föl bármely erkölcsi szabály, amely kényszerítő eszközök által nyilvánvalóan a romlásba visz? És vájjon nem az az er- ! kölcs-e, amelynek első tantétele az, tisztességesen élni, másét nem bántani és kinek-kinek megadni azt, ami illeti? ügy látszik nem egy fogalomzavar, 1 nem egy erkölcsi megtévelyedés ez a hangzatos kijelentés, hanem a miazma- tikus molekula, melyet altató, látszatra dolgozó, nagy képű társadalmi r életünk levegőjéből magunkba szivünk. És akiben nincs erő, fegyelmezettség, alap, azt meg- széditi, megzavarja a látszat, a külsőség, a világ, amelyhez lépéseinket, cselekedeteinket irányítani akarjuk. Pedig ez, csak ez lenne az erkölcsi felfogás, ez lehetne az erkölcsi alap, amelyre életünket helyezhetnénk. Mert hiszen kétségtelen, hogy minden embernek első sorban saját magával kell számot vetnie; lenni kell egy bizonyos fokú megértésnek és megérteni akarásnak és szükséges, hogy önfegyelmezettség mellett legyen nemcsak ellentálló erő bennünk, hanem megalkudni tudás is. Vagy nevezzük lemondásnak ; egyre megy.” Hiszen így még nagyobb erény, emberi erőt jelentő képesség. Csakhogy ez a nagy hiba. Belekerülünk az élet ” forgatagába s azt hisszük, hogy nekünk is forogni kell; oda állunk a sodratag partjára és mi magunk vetjük bele magunkat az áradatba; nem kerüljük, hanem keresve-keressük azt, amit parányi belátással bár jó eleve tudunk, hogy önmegtartóztatás, öníegyel- mezettség híján átkos végzetünk lesz. Ez, ez lenne pedig az erkölcsi erő, ha kényszerről beszélhetnénk; ez, ez a helyzet lenne az, amelyet erkölcsi érzésünk, belátásunk megkövetel és ezáltal, igy szereznénk meg lelkűnknek a megnyugtatót, életünkben a kiegyenlítőt, ha lelkünk szavára hallgatnánk. Balga, hiszékeny, délibáb után futó emberek! Lélekben, testben, erkölcsileg és anyagilag összezúzva, vergődve avagy megsemmisülve hiába tördelitek kezeteket, hiába hangoztattok nagy tételeket; magatok, ti magatok vagytok okai balsorsotoknak, mert hiányzik belőletek a felismerés, az önfegyelmezettség, az ellentálló képesség, ami mind, mind együttvéve erkölcsi erőt kepez. Balga, hiszékeny szegény emberek! Nagy Zoltán. A „Nagybánya“ tárczája. A mi szobácskánk. A mi szobácskánk színes, sugaras, A mi szobácskánk mámorit nagyon, Megrészegülünk, hogyha benn vagyunk, Sejtelmes, színes, szép alkonyaton. A mi szobácskánk néma, nem mesél, Csak tűri hosszan suttogó szavunk, Csak tűri titkon, mélán, nesztelen Csóktól szülemlő, lázas sóhajunk. A mi szobácskánk vágyakat fakaszt, Szerelmes csöndjén lelkünk felhevül. A mi szobácskánk forró, perzselő, Ha mi ülünk benn, ketten egyedül. Peterdi Andor. Az első debut. — Irla: Jeszenszky Dezső. — A szarvasi ev. főgimnáziumban — ahogy az már érettségi előtt szokás — megkérdeztek bennünket, hogy ki milyen pályára szándékozik menni. Én a papit mondtam be. Hogy is mertem volna mást? Apátián, anyátlan árva voltam s a jó öreg lutheránus pap nagybátyám, a gyámom, talán agyon is ütött volna, ha be merem vallani, hogy színész leszek ; pedig olyan szelidlelkü, hogy onnan is elfut, ahol csirkét ölnek. Szemefónye voltam az öregnek. Bennem látta utódját a kis n—i parochián. Mellesleg mondom, hogy a parochiára jó sokára kellett volna várnom, mert, bár 83 éves az öregem, de ma is buzgalommal hirdeti az Ur igéjét. Hirdesse is sokáig! A most elmondandó 30 évvel ezelőtt történt; lutheránus káplánkodásból 30 év mégis kissé sok a jóból. Hát a papi pályát mondtam be. Gondoltam, ezt a kis suskust nem rójják fel bűnül az égiek, mert magamban biz’ én Thália papságát gondoltam. Érett lettem. Hogy bebizonyítsam érett voltomat, azzal a 30 forinttal, mit hazautazásra kaptam, nekiindultam a világnak, színtársulatot keresni, hol régi vágyam teljesedésbe mehet s beállhatok színésznek. Nem latolgattam, nem fontolgattam. Ellenállhatatlan erő űzött. Szinészszé lenni! . . . Szinészszé lenni! Akkoriban az Alföldön még a jó öreg Tisza- vidéki Vasút döczögött. A többi között teher- vonaíjai voltak személyszállítással. E tehervona- toknak az volt a sajátságuk, hogy olcsóbb díjtétel mellett szállították a nem nagyon sietős utast s minden nagyobb állomáson legkevesebb egy órát ácsorogtak. Vágy ugyan dolgozott bennem mielőbb Thália karjaiba futni, de szem előtt tartottam; »Lassan járj, tovább érsz!« ügy gondolkoztam, hogy e várakozási idő alatt befuthatok az illető városkába s megtudhatom, vannak-e ott színészek. így is tettem. Az első állomás Mezölur volt. Odaérve leugrom s rohanok befelé, minden utczasarkot szorgosan szemügyre vettem, nincs-e plakát kiragasztva. Sehol semmi. Berohanok a »Dobogó«-vendéglőig. Tudakozódom! Fájdalommal értesülök, hogy ez évben még nem voltak színészek. No gyí, loholok ki az állomásra; ez messze van, jó félórai ut; szerencsére van még annyi időm, hogy felkapaszkodhatom. Mezőberény a második várakozó és várakoztató állomás. Ismétlődik a mezőtúri esetem. Békéscsabára érünk. Sehol társulat. Kedvet vesztve, Orosházára érkezünk. Csüggedt voltam. Már csak immel-ámmal lépek az indóház elé, mikor szemben, a vasúti vendéglő oldalán megpillantok egy színes falragaszt. Odarohanni, elolvasni egy szem- pillantás müve volt. »Heuréka!« kiáltottam fel, ittasodva az örömtől. »Megvan!« »Megvan!« A mohamedán zarándok, mikor hosszú, fárasztó ut után Mekka falát megpillantja, nem léphet oly ihlettel, oly buzgalommal, mint én Orosháza poros utczáján. Mennyi ábránd forgott fejemben ! Hogy fogom én játszani Bánkot, vagy ha azt nem, legalább is Tiborczot! Egy pillanatban mint Bómeó lépkedtem, majd mint Göndör Sándor sóhajtottam Bátki Tercsinek. Hogy fog örülni az igazgató, hogy ölel keblére: »Hiszen csak téged vártunk!« Már láttam, vastag betűvel nyomva, a szín-
