Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)

1910-12-01 / 48. szám

ISIO. d.ecz@rn.Toer Író 1.

■^Q-ilr szám,

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, I negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—J2 oldalon, j

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ufcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések fclvéietnak Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is.

Az 1911. évi költségvetés.

— Lesz-e pótadó? —

November 30.

Városunk 1911. évi költségvetés előirányzata még nincs teljesen összeállítva s igy a végleges eredményekről nem számolhatunk be. De már az előmunkálatok nyomán kiszivárgott a hir, hogy tetemes, esetleg hetven-nyolczvan százalékos pótadóra lehet kilátásunk.

Ez a hir érthető megdöbbenést keltett városszerte, hiszen ezideig városunkban az iskolai s koldus pótadókat leszámítva, tulajdonképeni pótadó nem volt s im most egyszerre hetven-nyolcvan százalékkal evezünk be a pótadók tengerébe. A teherviselési képességnek óriási erőpróbáját jelentené a pótadóknak e nem remélt, hallatlan mértékben való felszökkenése, annyival is inkább, mert a pótadók a társadalmi osztályoknak csupán egy csekélyebb kontingensére nehezednek nagyobb sulylyal, azokra tudniilik, akiknek valami ingatlan vagyonuk is van s akik a jelenlegi viszonyok között sokkal keservesebb helyzettel küzdenek, mint azok, akik a könnyen eltitkolható üzleti spekuláczióból sokkal búsásabb jövedelmet és hasznot élveznek. A mi városunk területén ugyanis a pótadóval megróható állami adók összege évenkint ugyanis csak mintegy 90.000 koronára rúg, innen az a magas kvóta, melynek kivetése szükségessé válik, ha a pótadóból valamely számbavehető bevételt el akarunk érni.

A pótadók kivetésének fennforgó szükségessége önkéntelenül is fölveti a kérdést: vájjon helyes-e a városi gazdálkodás, mely a pótadók sikamlós lejtőjére vezetett?

Mi habozás nélkül megadjuk rá a feleletet. Mi a városi gazdálkodást, főleg az utóbbi években teljesen helyes mederben folyónak tartjuk. Igaz ugyan, hogy az utóbbi évek alkotásai, melyekkel évtizedek mulasztásait a leggyorsabb tempóban akartuk pótolni s pótoltuk is, óriási terhekkel sújtotta a város közgazdaságának bevételi forrásait. De úgy ez alkotásokra, mint azoknak a leggyorsabb tempóban történt megvalósítására égető szükség volt, hacsak vissza nem akartunk esni az elmúlt évtizedek sajnálatos stagnálásába s ha komolyan helyet akartunk foglalni a fejlődni, haladni akaró modern városok soraiban.

S hogy elérkeztünk ahoz a ponthoz, hogy a pólado kivetéséről lehet szó, e körülményt mi nem a rossz gazdálkodási rendszerben, nem is a már bevég- zett s részben most folyó nagy alkotások súlyos terheiben keressük, hanem keressük és meg is találjuk más egyebekben, amikről már nem egyszer volt szó lapunk hasábjain.

Sokszor hangoztattuk már, hogy mi legkevésbbé sem tartjuk helyesnek azt a megrögzött szokássá vált rendszert, hogy a képviselőtestület minden oly beruházást, melynek áldásaiban és hasznaiban a késő unokák is részesülnek, csupán egy nemzedékkel akar megfizettetni. S azzaf is nevetségesen rövid határidő alatt. A város képviselőtestülete ugyanis bármily magas összeget is szavaz meg bizonyos beruházási czélokra, a fedezetről rendszerint úgy gondoskodik, utasítja a számvevőséget, hogy a megszavazott összeg törlesztési részleteit öt vagy tiz évre állítsa be a rendes évi költségvetések keretébe.

Minthogy pedig az utóbbi évek beruházási terhei szokatlanul magas ösz- szegekre rúgnak, mi sem természetesebb, minthogy az ily visszafizetési rendszer mellett a kétszer kettő négy bizonyosságával el kellett következnie annak az időpontnak, hogy a bevételi források az évi kiadásokat nem fedezhetik.

Állításaink igazolására csak egv-két tételt csoportosítunk a rendelkezésünkre álló adatokból, hogy kimutassuk, minő összegekre rúgnak azon terhek, mikkel teljesen indokolatlanul csupán csak egy generácziót sújt a képviselőtestület s azt is a legrövidebbre szabott terminusokkal.

A város a népiskolák pótmunkálataira ezideig 134.627 korona kölcsönt vett fel; e horribilis összeget kamataival együtt tiz év alatt akarja a város visszafizetni s annak tizedrészét be is állította a számvevőség az 1911. évi költségvetésbe. Ugyanezen eljárás alá esik a kisajátítási czélokra fölvett 37.895 koronás kölcsön; a kismalom átalakítására fölA „Nagybánya“ tárczája.

‘Virág éne Re k.

— Irta : Mezey Sándor. —

I.

Arany, selyem csodáit Ékül ne vedd magadra, Csupán egy sárga rózsát Tűz* omlatag hajadba.

Se szenvedélyt, se vágyat Ne keltsen tiszta lényed — TJgy szállj szivemre halkan, Miként egy szent igézet.

Mint illatos lehellet,

Lágyan suhanva, lengve — Egy sejtelem legyen csak A nagy gyönyör szivembe.

így jöjj felém szelíden,

Ha keblemet kitárom — Mint hajnalhozta, édes, Halk, rózsaszínű álom.

11.

A kikelet csalt ki Vadrózsafa-ágból,

Tavaszi hajnalok Halvány mosolyából.

Gyengéden, szelíden Szivembe zárnálak —

Virágokat bontó Örök napsugárnak

III.

Örökre nékem el ne add a lelked,

Egy álmod kérem én csak, nem szerelmed. Vad szenvedélyt ne lopjak én szivedbe. Csak egy mosolyt merengd kék szemedbe. Ne tudj gyönyörről — az én közelemben Csak ragyogás, csak tisztaság övezzen, Mikéntha napnak alkonyulatánál,

A gyöngyvirágok erejébe’ járnál.

Karod kitárva sohse várj te engem, Szived felett a vágy csak úgy lebegjen, Mint szerteomló kósza köd ai fákon,

Mint lenge illat őszi violákon.

Susogd el olykor álmodon nevem S a te szelíd, ábrándos telkeden Fehér szerelmed úgy suhanjon által, Mint csendes erdőn elvesző madár dal.

Szombat délután.

— Irta: Kosztolányi Dezső. —

Szombat délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre. Az ég azonban aranysárga üvegkupolaként feszült szét és enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban. Ez az a különösen világos és átlászó szombat délután, mikor a szorgalmasabb diákok a nyitott ablaknál vonalozzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap délután örömében s a távol mezőkön kaczagva, puffogva hangzik fel a méta lármája, mint valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigorú arczu iskolaudvarnak is bolondos kedve támad s a nehéz homok ugrálni szeretne örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.

Egy fiatalember nézett ki ilyen szombat délutánon a második emelet ablakából, amely egy hosszúkás, beláthatlan végű szobának szállította a napsugarat. Nagyot kortyintott a részegítő kék levegőből, azután kijebb dugta a fejét és rá- köayökölt az ablakdeszkán heverő fekete posztóra. A ruhája is fekete volt és sápadt arcza ebben a gyászos keretben csodásán szomorúnak látszott. De vájjon miért is volt ennyire bús ? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd ablakokban könyöklő lányok találgatták, de ők nem jöttek rá, ki lehet igazán ez a sápadt fekete fiú, aki naponta tisztán, elegánsan jön- mén, néha gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze, és darabjait nyugodtan dobálja le a járda kövezetére ? Vájjon távol halottja van-e, életunt világfi, vagy talán szerelmes is? Nem módjuk meg; hanem higyjük a legjobbat.

A kis mellékuíczán épen az ö ablaka alatt átfujt a virágszagu szellő s mintha csoda történt volna, egyszerre az egész élet ragyogását mutatta meg a szűk kőbörtönök lakóinak. Kün a körút tölcsérein még télies vidámsággal kavargóit a zaj, itt azonban a kocsisok már andalogva