Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-12-01 / 48. szám
2 1910. deczember 1. vett 41.406 koronás, a bodonkuti közle- geló javítására fölvett 11.111 K, az agyag- utczai peczérlak átalakítására fölvett 4000 K, az István-torony villamos órájának fölállítására fölvett 2800 K, a régi nagyvendéglő restaurálására fölvett 46 000 K, a nagybánya-magyarláposi vasúti hozzájárulásra fölvett 29.750 K, a felsőbányái vasút hozzájárulására fölvett vett 14.500 K, a főszolgabírói hivatal és lakás fölépítésére fölvett 27.750 K, a zsibói-nagybányai vasútra fölvett 17,250 K, az Eckstein-féle ház kisajátítására fölvett 1700 K, a Virágh Lajos-féle ház megvételére fölvett 4300 K, a fernezelyi vasútra fölvett 6750 K, a városi gőzfürdő restaurálására fölvett 8168 koronás stb. stb. kölcsönök. Megjegyzendő, hogy az idézett számok a kölcsöntartozások jelenlegi összegét tüntetik föl. E szigorúan a városi háztartás keretébe nem is tartozó összegekhez jönnek még a festő- műtermek építésének költségei, a l’estő- kolonia részére megszavazott évi 5000 korona szubvenczió, Felsőbánya városnak a forrásokért fizetendő 20,000 korona, melyből jelenleg már csak 14,000 korona összeg áll fönt. S e tételek nem is tiz év alatt, hanem az ügy természeténél fogva egy év alatt fizetendők, vagyis mind az 1911. évi költségvetést terhelik. Csoda-e tehát, ha elérkezünk a pótadóhoz? Csoportosítva a város adósságait, az amortizácziónális kölcsönökön kívül körülbelül 520.000 koronára rúg a városnak azon kölcsöne, mely után 6% kamatot fizet és 213.178 koronára rúg azon kölcsöne, mely után 5% kamatot fizet. Mindkét rendbeli kölcsön visszafizetése tiz évre van tervezve s a törlesztési részletek is ehez képest vannak beállítva a költségvetésbe. Tiz éves visszafizetés mellett tehát e kölcsönök után 106.825 koronát kell a városnak kiizzadni évente, ismételten hangsúlyozzuk, oly kiadásokra, melyek mind beruházási jellegűek s szorosan véve nem is tartoznak a rendes évi háztartás keretébe. Ha a város szakitana azon hibás rendszerrel, hogy a beruházási kiadásokat nem egy generáczióval s nem is tiz, hanem például ötven év alatt akarná visszafizettetni, akkor az 520.000 és 213.178 koronára rugó kölcsönök évi törlesztési részlete nem évi 106825 K, hanem csupán 52.628 koronát tennének ki, amely kitolás egyszerre illuzoriussá tenne minden pótadót. S hogy az jogos is, meg méltányos is, hogy a beruházásoknak necsak áldásaiban, de terheiben is osztozkodjanak az utódok, azt hisszük, vita tárgyát nem képezheti. Minden város fejlődését, haladását háztartásának helyes alapokon nyugvó költségvetése biztosítja. Már pedig az alap, melyre helyezkedtünk, határozottan rósz. Ha a székes-főváros is minden beruházási kiadásait csupán egy generáczióval akarná megfizettetni, székes-fővárosunk vagy ma is ott volna, ahol félszázaddal volt ezelőtt, vagy pedig az óriási pótadók elől még az a polgára is megszöknék, kinek három-négy palotája van az And- rássy-uton. E beruházási kiadásokat nálunk pótadóból fedezni még kétélübb fegyver, mint bárhol másutt. Mert a pótadó-alap szertölött csekély lévén, a lakosságnak csak igen csekély hányadát sújtja, jóllehet, hogy azon alkotások áldásaiban, miknek költségeit pótadóból akarjuk fedezni, a lakosság egyeteme egyformán részesül. S a pótadóval az emlitett okoknál fogva épen azok exisztencziáira törünk, j kik a városfentartó elem legerősebb s legbiztosabb támaszai. Mi tehát hallani sem akarunk a pótadóról. Mielőbb annak megszavazásához hozzájárulnánk, sok oly általános megadóztatás behozatalát követeljük, melyeknek behozatalára a községi törvény feljogosít s amely megadóztatások méltányosan és igazságosan osztják el a terheket a város összes lakói között. Kívánjuk a czukor és sörpótadó kivetését; a szikviz és ásványvizek megadóztatását; az adómentességet élvező házak után a házi pótadó kivetéséi; a vásárvám tarifáinak sürgős revidiálását; az átiratási-dij kivetéséről, valamint a hirdetési dijakról szóló szabályrendeletek jóváhagyásának sürgős kieszközlését, hogy e jövedelmi források már a jövő évben megnyíljanak számunkra. Végül óhajtjuk az amortizációs köl- csönökön felüli kölcsönök konvertálását s azok visszafizetési határidejének kitolását. Ezek volnának azon panaceák, me- lvek hosszabb időkre kizárnák költségj o vetésünkből a pótadó rémét s a sul}-os terheket is igazságosabban osztanák el a lakosság között. Ajánljuk e sorainkat az illetékes körök szives figyelmébe s ha meg is szívlelik, hisszük, hogy még a jelenlegi nehéz, átalakulási időszakban sem kell a pótadóról vitatkoznunk, amidőn minden alkotásnak csupán csak terheit érezzük, de még jövedelmeit nem húzhatjuk. é. in. Színház. November 30. Mintha a közönség kezdene kimerülni Hiába csalogatja a direktor változatosnál-változatosabh műsorral a nézőket a színházba, még az annyira imádott operett is csak fél házak előtt megy. Pedig, hogy műnyelven szóljunk, a legújabb darabokból egyik sláger a másikat követi. Igaz az is, hogy ha pl. a kaszinói nyári színkörben annyian lettek volna annakidején, mint itt a félházkor, bizony még mozdulni sem lehetett volna. Nézőterünk nagy közönséget fogad be s csak kivételes alkalmakkor várható, hogy teljesen megtelik. A heti előadások átlagban elég jól sikerüllek, bár már jobb debütálásokat is láttunk egyik-másik színésztől. De azért konzek- vencziát nem vonunk belőle, hisz a nagy igyekezet és jóakarat meglátszott rajtuk. Szerdán Heliai Jenő bohózatát, a Naftalint adták. Már a múlt hétre volt kitűzve ez a meglehetős pikáns darab, de a direktor hamleti kétségek közölt ingadozott, hogy előadassa-e, nem-e? Voltak olyanok, kik a Naflalin előadásában valóságos megmételyezését látták az ártatlan vidéknek, mig mások azt erősitgették, hogy mi is vagyunk a kultúra ama fokán, mint a hajtottak, az udvarok kötelein szines ruhák lógtak és a kövek között szivárványszinüen, lustán csillogott a szappanos viz. Ide már megérkezett a tavasz. Az ablakban könyöklő idegen tág tüdővel szívta magában, a fürkésző szeme észrevette azt is, hogy nehány homályos ablaküveg mögött otromba cserépbögrében ibolya kéklett. Len egy szállítókocsi uj bútorokat hozott és a friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gályák életlehelő szagávat. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegőt és nem tudott betelni vele. Alatta ugrálva jártak az emberek, mintha őrültek lennének a napfénytől, a virágoktól, a lányoktól s egy perezre ő is kiáltani szeretett volna, hogy minden csupa vér, csupa forró, bulya tavasz, csupa csók és lángoló seb legyen, de azért csak olyan szomorú maradt, mint eddig. Felvette vékony, fekete tavaszi kabátját és megindult kifelé. Nem nagyon sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai vitték. Mindenki láthatta, hogy az ő esze most a lábaiban volt. Roskatag, szomorú lassúsággal haladt, mint valami öreg ember és nem is tekintett maga körül. Ilyen révedezően járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyta maga mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utczák fogytak és ritkultak s egy lapos napfényes mező szélén már integetett a lassú hajlású temetődomb, a kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor színpadától, hanem nyugodtan ment előre. Az ázott tavaszi fák közül mosolygó kopott Krisztus kép oly szelíd volt s a régi esőmosott szentképek mind ismerősként köszöntötték, bár tudta, hogy sohasem járt itt. Talán csak álmában kalandozhatott erre, de ebben sem volt bizonyos. Ment hát előre, a sarjadozó puha lucskos földben, a virágos, domborodó földpupok közé. Távolban a szomorúság mentője megfordított fáklyával állott, a márvány-angyal zokogva borult egy oszlopkőre és a kis sírok mellett olcsó fakeresztek szomorkodtak. Szomorúan és hangtalanul nevetett, vállát vonta és suttogott. — Mindez olyan, mint egy álom . . . akár csak egy szomorú, rejtelmes álom. Vájjon hol volt? Bizonyára nem is tudta. Mintegy alvajáró bámult maga köré s ment, ment előre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangú csengettyűk csilingeltek. A halk szélben borzasztó bánat futamai csuklottak meg s fenn a kék menyboltban angyalok tört sírását lehetett hallani. Micsoda ünnep volt ? Micsoda emlékek tértek vissza ? Lehet, hogy a szomorúság ünnepe volt és a szerelem emlékei sírtak. Ez a szomorú idegen talán szerelmes volt egy gyönyörű szőke asszonyba s ezen a világos szombat délutánon annyira túlcsordult a szive, hogy nem bírva magával, idejött velük. Az asszony bizonyára nehéz kávébarna bársonyruhát hord, komoly szőke haját már hátrasimitja, nedves szemeiben félve csillan fel az ősz s csak forró testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el e nőt, amint ezt a pely- hetlen állu fiút Őrülten, éhesen csókolja, selymes szobájában, ahol ijedten rezzennek össze a drága csecsebecsék s megmozdulnak a falon a komor velenczei képek. Képzeljétek el és talán megértitek ezt az érthetetlen fiút. De miért mondom el ezt ? Lehet, hogy ez az asszony nem is él s csak én koholtam ez álombajáró, ködös lovag mellé aranyos háttérül. Sokáig andalgott a szomorúság mezőin. Körültekintgetett. Távolban széles mezők nyújtózkodtak, szélmalmok forognak, kocsik jártak. Minden szomorú volt ez ernyedt álmos szombat délutánon, mikor a szív tele van habkönnyű álmokkal és nehéz kétséggel. Egy ember jött a határon, azután eltűnt. Egy dal hangzott fel s elnémult. Egy füstgomoly szállt fel és szerte züllött a levegő magasságában. Mindez fájt neki, hogy szinte könnyezni szeretett volna. A temető szélén állott már ismeretlen, törpe sírok között, j Mellette a temető mély árka zöld, pállott vizével, boltorján-tövisével, csalitjával, nehéz, furcsa illatával. Ember, ameddig szem ellát, sehol. Ebben i a nagy némaságban pedig fojtogatni kezdte a bá- I nat, a szív szent, névtelen bánata s üres szemek- i kel ügyetlenül leült egyik elhagyatott sirhalomra. Révetegen tekintett maga köré, amint arczán az élet rózsáival az enyészet dombján merengett. Nem is tudom, milyen sokáig ült ez a fekete fiú a virágozni kezdő sirhalmon, nem is merem sejteni, miért, hisz azt sem tudom, honnan jött és hova ment. Még azt sem mondhatom meg, hogy ez a könnyező ember én voltam-e, vagy te. De hogyha rágondolok, elfog a sirás és zokogni szeretnék. mint ő, ott a temető árka mellett, amint i haiaványan, összetörve leült egy ismeretlen, el- i hagyatott sirhalomra. Mindez olyan, mint egy szomorú, rejtelmes : álom.
