Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-11-03 / 44. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. november 3. színjátszás szeretete s e szeretet tüzé- ben a színjátszásnak is a művészetig kell magasztosulnia, ami más szavakkal nem egyebet jelent, minthogy a színpadról pusztulnia kell az oda nem való elemeknek. A színház többé ne legyen aziluma azoknak, kik más pályán nem bírnak boldogulni s akik a színpadon is csak a „nemzeti szent ügy“ unos-untalan hangoztatásával bírják kikoldulni existen- cziájukat. Az uj színházi palota avatásával nehéz feladat hárul nemcsak a szinügyi bizottságra, de a nyilvános kritikára is. Hisszük, hogy mindkettő feladatának magaslatán fog állani s egy nemes ambi- czióval működő, művészi vezetés alatt álló színtársulat bennük csak önzetlen támogatókra fog találni. Szabados László ujonan alakított színtársulatát a legjobb hírek előzik meg. Szeretnők, ha e szép hírek mind valóra válnának s akkor az a frigy, melyre az uj színházi palotában lép a közönséggel, nem ideiglenes, hanem tartós és állandó lesz. örvendeni fogunk, ha e törekvésében a kritika is támogathatja! A reklám. November 2. Rég elmúlt már az az idő, amikor azt tartották, hogy a jó bornak nem kell czégér. Ennek okát nemcsak a jó Isten tudná megmondani, hanem az a sajnos valóság leginkább, hogy most már talán nincs is jó bor s azért keÜ a czégér a rossz bornak. Annyi tény, hogy kézzel fogható bizonysága van is a kereskedelmi és üzleti életben a reklámnak. Egész üzletággá, kereselfoglalkozássá lett a hirdetés és gyakorlati hasznát, anyagi eredményét elismerik. És ebben senki sem talál kivetni valót, egész természetesnek tartja, mert hiszen az üzleti forgalom megteremtésének feltétele az, hogy az eladónak árui minél nagyobb körben találjanak vevőközönségre és hogy minél többen tudják meg azt, ami természeténél fogva többekre tartozik. Mégis vannak bizonyos életpályák és foglalkozások, amelyeknél ha nem is tételes törvénybe, hanem az általános közfelfogásba ütköznék az, ha czégerezés, hirdetés és reklám tárgyául szolgál. Nemcsak visszatetsző, hanem egyenesen megbotránkoztató is lenne, ha például az ügyvéd, orvos és különösen a biró a és nem beszéltünk. Én és az apám. Aztán vasútra ültünk, hogy megvigyük a szomorú hirt a gonoszságában megbetegedett asszonynak. Megmondjuk neki, hogy meghal az ura. És ő megértse: az utolsó akarata az volt, hogy téged ne lásson. A vonaton sem szóltunk egymáshoz, ügy fél ilyenkor az egyik fájdalommal teli szív a másiktól, mintha a maga halott szent és tiszta lelke meredne rá csodálkozó, becsületes szemekkel. Nem szabad ilyenkor szót kiejteni, mert úgy érzi az ember, mintha minden szóval a halott álmát zavarná. A halott tulajdonképen még nem is volt halott a mi tudatunkban. De éreztük, hogy a sok magasztos pillanat egyikében, amit mi itt áhitato- san hallgattunk, kilehelte lelkét. Hazaértünk és megmondtuk a haldokló feleségének, hogy vegyen fekete selymet, szabassa ki, varrassa meg, vegye föl, mire felöltözik itthon lesz a ravatal. Aztán visszamentünk. Megkönnyebbülve, élénken, mint egy lelki tusa után. A vonaton már köznapi dolgokról beszéltünk. Biztosan, elszántan, hogy a kedves nélkül kell ezentúl élnünk. Az álmát, a halott magasztos álmát nem lehet olyankor zavarni már, amikor a test kihűlt. Ilyenkor hatalmas, dicsőségesen uralkodó már a halott. Az élőkre hideg, kisimult arczczal tekint. Márványos arcza mögött még az álmot sem érzi az álom. Csak amig a halál nyomai, a szenvedések ránczai, a vonaglások torzulásai ülnek a homlokon, az ajkak körül, addig háborgatja az élők élete, fájdalma, sajnálkozása. Amikor Pestről elutaztunk, ezt éreztük, amikor visszautaztunk, akkor már éreztük a márványközhírré tételnek bármiféle nemét vagy faját választaná és alkalmazná abból a czélból, hogy minél több ügyfele, még több pancziense avagy elismert neve és tekintélye legyen. Az ilyen reklámozás az, ami árnyékot vet a felmerült esetek által az egész karra és rendszerré válván alkalmas megrontani egy egész testület erkölcsi jó hírnevét. Sajnos azonban, hogy ezek a tünetek és jelenségek napjainkban már nem szórványosak. A nagy közönséget, de különösen az egész emberiséget érdeklő újabb tudományos felfedezések, különösen az orvosi szakban, már-már amerikai színezetet öltöttek magukra a szünet nélküli híradás és foglalkozás révén. De igy van ez a kenyérkereseti foglalkozások más terén is. S bizonyára napról-napra hallunk bűnügyi dolgok szellőztetéséről, olvasunk hasábokra terjedő közleményeket, melyeknek utolsó akkordja az, hogy a védelmet X. vagy Y. ügyvéd vállalta el. Vagy hogy éppen elfogulatlannak ne látszassunk, úgy a fővárosi, mint a vidéki lapokban következetesen előfordul ennek vagy annak a bírónak a neve, aki talán a legjelentéktelenebb dologban is köte- lességszerüen eljárni tartozik. Mi tagadás benne, ez sehogy sincs jól. Nincs jól azért, mert a híradás és közleménynek az orvos, ügyvéd és biró nevével összekötött rész czélzatos, irányzatos; egyenesen megtévesztésre szolgál. Eszköze, módja csak annak, hogy ily módon X-nek vagy Y-nak a neve a nagyközönség fülébe lopódzék, ott megragadjon és a nyomtatott betű varázserejével hatva azt a feltoluló gondolatot erősbitse meg, hogy X vagy Y nem közönséges, átlag, tuczat- ember, hanem kiváló a többi közül; talán tekintélyszámba is megy. Ezt a tekintélyt azonban nem külső formájában kell érteni, hanem anyagiakkal összekötve gyümölcsöztetőnek felismerni és ily módon reá jövünk, hogy a reklám csak arra szolgál, hogy a hiresztelt vagy éppen kiszerkesztett nagyobb jövedelemre és ezáltal kedvezőbb anyagi jólétre legyen szert, mint azok, kik nem kevesebb tanulmánynyal, szorgalommal és tudással működnek ezen vagy azon a pályán, de hiányzik bennük az üzleti élelmesség és ügyesség, hogy képességüket a maguk javára kamatoztassák. Ez az oka, hogy az orvosi és ügyvédi testületek megkísérelték visszaszorítani ezt az áramlatot abba a mederbe, ahonnan kicsapott és minden tudomásukra jutott esetben fegyelmi eljárást indítanak azok ellen, akik üzletszerűen gyakorolják a közbizalom rovására menő reklámozást. Persze vajmi nehéz ennek a beiga- zolása. Hiszen elég közel vagyunk a Balkánhoz, hogy nálunk is ismerjék azt a török közmondást, »Allah kezei hosszúak« s bizony-bizony annyi érdek átszőtte, a társas élet teremtette viszonyok mellett ellenőrizhetlen, hogy bizonyos arcz hideg nyugalmát, amely biztatott bennünket : — Csak éljetek, beszéljetek, úgy tegyetek, mint mindig, mert az én álmom már biztos, háborithatatlan és örök. És úgy cselekedtünk. Csak Kelenföldnél dobbant meg újra a szivünk. Hátha még él! Istenem, ha élnél A szivünk a torkunkban dobogott, amikor kocsiba ültünk és megmondtuk a perfid és részvétlen kocsisnak a szanatórium czimét.. Útközben ismét hallgattunk és én úgy véltem kötelességem a halott emlékével, érdemeivel és szellemével foglalkoznom. A betegágy, a láz mámorában vergődő hálóinges embere megint úgy állt előttem a maga kifogástalan ele- gancziájában, eleven úri gesztusaival. Az orvos most nem volt többé a szememben jótevő, kedves ember, hanem egy törvényes zsarnok, aki beavatkozik az ember életébe. És csodálkoztam ezen a szeretetreméltó gavalléron, aki eltűrte az orvos kíváncsiságát, mikor a gyomrába akart beletekinteni. Pedig máskor nem tűrte a kutató tekintetet sem, amelyik pedig mindössze a kifogástalan bundáját kémlelte. A halál lehellete megváltoztatja az embereket, nagyon megváltoztatja. Óvatosan, lábujjhegyen szálltunk ki a kocsiból. Északa volt. Magunk csuktuk be a kocsi ajtaját, nehogy a kocsis durva keze zajt csapjon. Fizettünk. Lassan csúsztattuk a pénzt, hogy meg ne zörrenjen. Aztán odalopóztunk a szanatórium kerítéséhez, reszkető kézzel csengettünk. nevek micsoda utou és módon szerepelnek minduntalan a nagy nyilvánosság előtt. A bírói kar részéről ilyen czélzatok egészen ki vannak zárva. Ez természetes is. Bizonyos ideális felfogástól eltekintve ez már azért is lehetetlen, mert e kar tagjainak az előhaladása kizárólag a felügyeleti hatóságoktól függ, kiket meg nem téveszt a reklám és könnyen felismerik az érdekeltséget. Nemcsak feltenni, hanem hinni is kell, hogy az alkalmazott megtorló eszközök elégségesek lesznek a járványszerü tünet megakadályozására és a reklámnak ilyen felburjánzását mihamarabb gyökerestől kiirtja majd a becsületes munka elismerése és méltánylása, amely egyaránt érdeke minden embernek, aki csukott szemmel járni nem akar, avagy előbb-utóbb kitörli szeméből az odahintett port, amely a mesterségesen táplált reklám által arczába csapódott. Nagy Zoltán. Cr - --• ------..........■ — Az intő. November 2. Minden évben körülbelől két hónapnyi időközben felkeresi a gimnázium tanári kara" levélben a szülőket, természetesen csak azokat, akiknek fiai nem mutatnak kellő előhaladást. S ezt a levélbeli felkeresést, a szülők és diákok ezt a mumusát hívják: intőnek. Most is igy történt. Százával ment a postán az intő, kellemetlen vendég, hírül adva, hogy a gyerek nem tanul. A szülők — tisztelet a kivételnek — molesztálásnak veszik a tanári kar részéről jövő eme figyelmeztetést, nem is csoda, hisz nem jó hir van benne. Pedig ha jól meggondolnánk nagy fontosságát, még a kellemetlen értesítés daczára is máskép fogadnák. Legtöbben azt tartják, mire való ez, miért hónapszámra bosszúságot okozni a szülőknek, a tanár tanítson, de persze azzal már nem törődnek, hogy a fiú beveszi-e a tanítást, megfelel-e úgy előmenetel és viselet tekintetében a követelményeknek. S ha történetesen a fiú megbukik, hibáztatják a tanárt, a rendszert és sok minden mást, nem tekintve magukra, hogy nem követtek-e el maguk mulasztást, vagy nem keresendő-e a gyermekben a hiba? Az iskola nem egyedül neveli a gyermeket, hanem a szülői házzal karöltve, különösen áll ez a jó erkölcs, a rend és fegyelemre. Ha az iskolának a szülői ház nem jár kezére, fáradsága kárba vész igen sok tanulónál, akikből pedig egyesült erővel derék fiatalembereket lehetett volna nevelni. S ha sok szülői ház nemhogy segédkezne az iskolának e feladat megoldásában, nemhogy nembánoinságában nem fordul érdeklődő szemmel eme munka felé, hanem — amint ez sajnos, gyakran megesik — Föltekintettünk az ablakra, világos volt. Az ott a folyosó. A világ rávetődött a betegszoba ajtajára. Az csendesen állt ott. Néztük, néztük dül- ledő szemekkel, mintha azt vártuk volna, hogy talán egy lélegzetvétel kiszökik rajta. Akkor vettük észre, hogy az eső ezüstostorai még mindig paskolják az aszfaltot. Messze az épület lépcsőjén lecsoszogott egy ember lámpással a kezében. A lámpa nem adott semmi jelt. Pedig vártunk valamit. Babonás, bolond hittel vártuk, de hiába. Az ember pedig csoszogott végig a hosszú kertes udvaron. Mikor odaért, szerettem volna nekiugrani a vaskerítésen át, hogy ordítson: él! él I A zár élesen csikorgóit, az ajtó még kínosabban. Ostoba hit vett erőt rajtam, Azt hittem, ez az ember most épen úgy érez, mint mi. Ez az ember most fog ordítani diadalmas, boldog üvöltéssel: él, él! Nem ordított., hanem bántó, éles, recsegő hangon alázatosan jelentette: — A nagyságos ur meghalt. Meghalt. Ki halt meg ? A nagyságos ur 1 Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy halottat még soha jobban, aljasabban meg nem sértettek, mint ez az alázatos borravalóért tülekedő szolga- lélek. Nagyságos urnák nevez egy halottat. Mi két napig lábujhegyen jártunk, suttogva beszéltünk, ő meg durván nagyságos urnák nevezi a haiottat. Szerettem volna pofonvágni. De az eső ezüst ostora ott suhogott a fejem fölött. Nem mertem a kezem fölemelni. Pogány Béla.
