Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-11-03 / 44. szám
1310. november Ixó 3. ‘Sb'i-ilr szára. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre -4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám árqi 20 fillér. * -»jtt r Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. L Cl L Y MIHAL Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hlrdotttek felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. A Lendvay-szinház megnyitása. November 2. Ez év november ötödiké piros betűkkel lesz följegyezve Nagybánya város annaleseiben. É napon nyitják meg fényes ünnepségek keretében az István-szálló- ban elhelyezett díszes Lendvay-szinházat, mely annak a nagy színművésznek nevét viseli, kinek bölcsője itt ringott városunkban s aki ez ősi város falai közül indult hóditó útjára, hogy pár lapot a maga halhatatlanságának foglaljon el Magyarország kultúrtörténetében. Az ünnepély bizonyára méltó lesz a nagy kulturális eseményhez s Szabados László színigazgató társulatának egész erejét viszi bele, hogy a megnyitó előadás minél fényesebb, ünnepélyesebb s maradandóbb emlékezetű legyen. A nagybányai írók közül Égly Mihály egy poé- tikus Beköszöniő-ve 1, mely valóságos glorifikácziója a régi szinészérdemeknek, Révai Károly pedig egy jelenetezett, lendületes prológussal szerepelnek a műsoron. Ezt követi Bánk bán ünnepi előadása, melyben egy-két főszerepet tóvárosi művészek fognak kreálni. A város, mint házigazda, meghívta ez ünnepélyre a szomszéd városokat, a vármegyei notabilitásokat, dr. Földes Béla országgyűlési képviselőt, Festetich Andor gróf országos színi főfelügyelőt, Takáts Mihályt, az Operaház nagynevű művészét, ifj. Wlassicli Gyulát, Tóth Imrét, a Nemzeti Színház igazgatóját s mindazokat, akiket a mi ünnepélyünk közelebbről érdekel s nincs kétség benne, hogy meghívott vendégeink teljes számban el is jönnek, hogy tanúi legyenek a nemzeti kultúra legújabb palotája avatásának. Kétségtelen az is, hogy a megnyitó előadáson díszes színházunk egészen fővárosias képet fog ölteni, erre vall legalább az az óriási érdeklődés, mely a megnyitó előadás iránt nemcsak városunkban, de a vidéken is már most megnyilvánul. De nem is a nagy kulturális eseménynyel akarunk jelen sorainkban foglalkozni, mint inkább a megnyitó előadással megkezdődő színházi szezonnal. Az utóbbi évek theátrális viszonyairól bizony nem sok jót mondhatunk. Alkalmas helyiség nem állott rendelkezésre, melyben elfogadható előadásokat produkálhattak volna s igy többnyire csak oly színtársulatokhoz volt szerencsénk, amelyet máshová nem fogadtak be. Konczessziót irgalomból nyert színigazgatók szerződés nélkül maradt színészekkel boldogították leglöbbnyire városunkat az összetanulás minden nyoma nélkül s egy dekrepitus zongora vagy harmonium volt a zenekar, melynek nyitánya mellett a „nemzeti színészet“ zászlót bontott. A direktor ur ígért operát, drámát, operettet, népszínművet, vígjátékot, kabarét és mindent, amit a nemzeti színészet „szent ügyének“ nevében Ígérni lehet s a legszentebb ügyhöz méltó buzgalommal verte a nagy dobot és gyűjtötte a bérletet. A kritika pedig behunyta mind a két szemét s úgy tett, mint a nemes rómaiak a halottakkal: csak jót beszélt róluk. Hiszen kinek is lett volna szive, hogy a „nemzet napszámosait“ bántsa, nem is számolva azzal a jó vidéki felfogással, hogy a kultúra e névtelen hőseit csak dicsérni szabad s aki ezt nem cselekszi, az legalább is egy kisebb kaliberű hazaárulást követ el. Az uj színház avatási ünnepélye, azt hisszük, zárókövét jelenti e régi, naiv időknek. Az uj színházi palotában végre a tárgyilagos kritika is jogához jut s a hazaárulás vádja nélkül is hallathatja szavát. Hiszen a színház szeretete a mai időkben már nem hazafiui kötelesség többé, hanem a műveltségében megfinomult emberi léleknek nemes gyönyörűsége. A színészet nem egy lenézett társadalmi osztálynak küzdelmes törekvése hiú reményekkel, keserves csalódásokkal, hanem "egy talán nagyon is elkényeztetett művészi foglalkozás, amelyen a valódi tehetségnek a többi pályáktól magasan kiemelkedő dicsősége virul. S mert a modern ember nem fukarkodik lelkesedésével, tapsaival, pénzáldozataival, joggal elvárhatja, sőt megkövetelheti, hogy a színház oltárán meggyujtott áldozat füstje a magasba törjön s ne az orrát csavarja. A színészet átalakulása most érte el úgyszólván forrpontját. A közönség minden rétegét áthatotta, izzóvá tette a A „Nagybánya“ tárczája. Fehérség. Fehér szobácska: csupa ragyogás. Alig egy kép a hószin falakon, Csak a tavaszi derűs napsugár Kaczérkodik az ablakon. S a sugarak oly félve, reszketó’n Csókolnak benn egy szöszke lányfejet, Ó azt hiszem, a vén nap odafönn A lányba beleszeretett. És én, a bűnös, éneklő pogány. E látomány káprázata alatt A lánynak megtisztulva nyújtom át Az első ibolya-virágokat. .. Peterdi Andor. Haldoklás. Az eső úgy suhogott végig az aszfaltozott fasoron, mintha számtalan ezüstostor vagdalta volna. Soha szomorúbbak nem voltunk, mint akkor. Sem én, sem az apám. Meggörnyedten bandukoltunk a körút felé, ott kocsit vettünk és hajtattunk a pályaudvarra. Elutaztunk a hisztérikus asszonyt vigasztalni, akit napokkal előbb hazaküldtünk, mert nagybátyám, a haldokló nem tűrte maga mellett. Pedig a felesége volt. Nem hü, nem kedves, csak tűrt felesége. A szemeivel szeretettel simogatott bennünket, ha megszólalt jó indulattal beszélt. Finom és ölelő volt minden szava. Gnoller ember volt, nem engedte, hogy érezzük végső kínlódásai rettenetességét. A lábai alatt melegvizes üvegek voltak, azokat simogatta a fagyos talpával. Mintha onnan sugárzott volna egy kis fagyos élet a meggyötört testébe. A feleségére rá se nézett. Mi, akik körülálltuk, megértettük. A haldokló szuverén jogát gyakorolta. Utolsó óráiban azokkal beszélt, akik neki tetszettek és nem azokkal, akik egész életén át keserítették, akiket csak megtűrt, akiknek jelenléte mindenkor üldözte, de soha sem mondta. A hisztérikus és kellemetlen asszonyt végre eltávolították. Hazaküldtük. Még egyszer találkoztunk az életbeD. A szanatórium folyósóján, ahol elbujtattuk, mert élete bűneinek lerovásáért vezekelni akart. Elbujtattuk egy sarokba, hogy onnan lássa még egyszer a nagy beteget, akit az emeletre vittek, hogy a végső, reménytelen operácziót végezzék rajta. A nagybátyám meglátta a rejtett sarokban. A nagybeteget két szolga vitte hordágyon. Ott feküdt pihegve, alig élve. Életében gavallér volt, szép, virtusos magyar. Fél- ! halálában sem tudott az életmódjával szakítani. Csufolódott és gáláns kalandokat emlegetett. Közben azonban a folyosón elborult az arca és súgva mondta nekem: — Ott van, ott van ... Amikor azonban elkanyarodtunk a folyosón, gyászos rettegő menetben; visszatért a jókedve és azt mondta, hogy a doktor urak jöjjenek el ő hozzá jó bort inni, mert amit ők betegnek adnak, azt tulajdonképen az ő házában a kocsisoknak sem igen mernék odaadni. Aztán odafönt vagdaltak rajt az orvosok, majd megint bevarrták. Akkor ébresztgetni kezdték. Ezenközben pedig a feketekabátos professzor kijött hozzánk. Valami nagyon fönségeset láttam az arczán. Azt, hogy ez az ember most belenézett egy embertársának a belső szervezetébe és mindent tud. Tudja, hogy még él-e, nem-e ? Ennek az embernek a szava most mindent jelent. Ez az ember az igazi Haruspex, mert tud a belekből jósolni. Élet és halál fölött dönt abból, amit látott. Úgy szólt hozzánk, mint egy arkangyal a kisdedekhez. Régi bibliai képeken láttam ilyen szerető arczot, ilyen vigasztaló, altató, keblére ölelő arczot, mint azé az emberé volt. A kezében profán szivart pörgetett, de úgy éreztem két szép, sima keskeny kezét a fejünk fölé terpesztette, mintha megakart volna áldani bennünket. Oh ón soha ilyen szent napot nem láttam. Úgy mondta meg nekünk, hogy kedvesünk meg fog halni, hogy szerettem volna neki kezet csókolni. Áldott ember volt. Elköszöntünk tőle és kimentünk az utczára, amelyet az ezüstostorhoz hasonlatos esőszálak paskoltak. A villanyfény a fejünkre esett és az aszfalton megnagyobbodva mutatta nekünk keservesen siró, lézengő, szomorú árnyékunkat. Paskoltunk a gémberedett lábainkkal a vízben
