Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-03-17 / 11. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. márczius 17. Ünnepelünk szokásból, s más egyéb tekintetből, de az igaz érzés, mely hasonló ragyogó tettekre sarkalna, nem üt tanyát keblünkben. Bizony ha mi volnánk a márcziusi ifiak, nem élnék még oly szabad hazában sem mint most. Szomorú kép biz ez, talán kissé túlzott is, de ha kezünket szivünkre tesz- szük, be kell látnunk, hogy sok igazság rejlik benne. Rázzuk le hát közönyünket, csatlakozzunk mi is a lelkesedők táborához. Igaz ügyért, s nem is szégyenletesért szállunk harczba, mert ha a nemzet fásultságból, vagy közönyből a nemzeti öntudat folytonosságát, mely eleinek emlékezetén sarjadzik, megszakítja: mint oldott kéve, széthull, — maga ássa sírját. Leggyakrabban azt szeretjük emlegetni : ma nem kardforgató karra, hanem munkás kézre Van szükség; a nemzet minden tagja dolgos élettel iparkodjék szellemi és anyagi előnyét munkálni, mert akkor lesz nagy és hatalmas a nemzet, ha gazdag és müveit individu- mok támogatják erkölcsi és anyagi tekintélyét. Ez igaz. De a lángoló hazaszeretetre buzdító lelkesedést is szítanunk kell, mert anélkül egy újabb márczius 15 sohscm volna lehetséges. Pedig arra, melyikünk tudja, mikor következheíik el az idő. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Márczius 16. Ezek azok a jelszók, melyek e napokban, márczius 15-e ünneplése alkalmával, országszerte hangzanak s amelyekre egyébként is bármikor szívesen hivatkozunk. De kérdés, vájjon a jelszóknak ez a hangoztatása milyen értelmi tartalmat viszen az emberek leikébe s milyen érzelmet és hangulatot vált ki onnan. Nem kell-e, sajnos, azt látnunk, hogy e sokszor ünnepelt eszmék a gyakori ünneplés és megismétlés daczára is igazán üres jelszókká lettek Nem szeretném, ha soraim az ünneprontás szerepét vinnék; de biztat a tudat, hogy az igazság keresése, az igazság kimondása nem mehet ünnep- * S Aranyélet, bizony Isten. Megpróbáltam, párja nincsen. Muzsika szól, verbuválnak Csapj föl öcsém katonának, hahaha. S nem volt magyar se kicsi, se nagy, ki ellenállhatott volna. A honvéd ez. verse csupa nemzeti önérzet, csupa büszkeség. A komoly forma és borongós tartalom itt-ott szertelenségbe csap, de általában igaz drága gyöngye a költő mélységes érzésének. Hogyne csapna fel a magyar legény a verbunkos szavára, mikor Isten után legszebb és legszentebb név A honvéd nevezet! Hogyne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nevet? Iparkodom teljes szivemből, oh hazám, Megvédeni téged, Védeni, felemelni téged s lesújtani A te ellenséged! A honvéd karja erős, minden csapása halál. Az ellenség rabló zsivány, ki már háromszáz év óta fekszik, mint átok nemzetünkön. Most a honvéd a sok kisajtolt könnyért vérrel fizetett. S ha meghal, dicső lesz a halála, mert: Társaim arczárói, akik elhullanak, Én erről azt látom: A hazáért legnagyobb boldogság Ezen a világon! Most már országszerte szól a toborzó, Dicső lett a honvéd név s aki honvéd, mindjárt hős is. Most már belevész a költő lantja a harezok fergelegébe. Darabokra töredezik a szive, mint hangja a lant húrjain s minden szava visz, vágyat rontás számba, még ha kellemetlen, lesújtó is az az igazság. A magyar hazafiság méltán ünnepli a márcziusi napok nagy eszmei diadalát, a szabadság, egyenlőség, testvériség nagy elvének s ez elvből folyó politikai jogoknak és intézményeknek meglepő győzelmét; de ez a magyar hazaszeretetünk többnyire be is éri ezzel és nem kutatja tovább, hogy az az elvi diadal mit váltott valóvá mindjárt az elv kihirdetésével, mit kellett volna megvalósítania a következő nemzedéknek s mi teendőt hagyott még ránk, a későbbi nemzedékre, kik azzal áltatjuk magunkat, hogy az ünnepléssel meg is tettük kötelességünket. Szó sincs róla, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméinek a szivekből kipattanása, mint 1848. márczius 15-én történt, és 1848-iki törvény könyvünkbe jutása mindjárt e perczlől fogva életei és valóságot is jelentett, de nem a teljes életet, nem a teljes valóságot. Ez a teljes és tökéletes megvalósítás azoknak a dolga lett volna, kik azt a nagy örökséget átvették és élvezték s akik azt most is élvezik. Soraimban egy átfutó pillantást akarok vetni mai köz- és társadalmi életünkre, hogy vájjon hányadán állunk ma, több mint hat évtized után a szabadság, egyenlőség nagy eszméivel szemben. A szabadságról külön nem is szólok, mert ez csakhamar politikai gondolatfüzésre vezetne, ami nem czélom, nem is e helyre való, bár lehetne szólanom tisztán jogi és erkölcsi szabadságról is, de ezt is mellőzöm és szólok az egyenlőségről és a testvériségről. A nagy franczia forradalmat megelőző kornak bölcseleti és politikái elméletei az egyenlőséget, az abszolút emberi egyenlőséget vallották és hirdették minden politikai és társadalmi baj legfőbb orvosszeréül, az emberiség boldogulásának egyedüli és legbiztosabb alapjául. A franczia fraternité lüzében életrekelt égalité meg is indult hóditó útjára — igaz, sok embert kellett e szent egyenlőség nevében egy fejjel kurtábbra szabni — és polgárjogot nyert, megvalósult mint politikai egyenlőség előbb Franciaországban, később másutt, 1748rban nálunk is. ügy látszott, a nemzetek ez eszme dolgában czélhoz jutottak. S mire ébredtek a szabadság és egyenlőség törvénybe iktatása utá.i a nyugati országokban százötven múlva, nálunk pedig alig két-bárom évtizedre'? Az államhatalom a joggá lett szabadság és egyenlőség nevében nem korlátozta a hatalmast, a gazdagot, nem védelmezte a szegényt, a gyengét; s igy a boldogító politikai egyenlőség néni hogy nem teremtette meg a hiányzó társadalmi egyenlőséget, hanem teremtett egy másik, a politikai egyenlőtlenségnél még nyomasztóbb, épp oly igazságtalan vagyoni egyenlőtlenséget s a vele járó nyomort és elégedetlenséget. A nemzeteket nagy csalódás érte. Megszületett a szocziálizmus, előtérbe lépett a szocziális gyújt. Csatadalát beküldi a hadügyi kormánynak, hogy nyomassa ki és sok ezer példányban osztassa szét a honvédek között. Ez a Csatadal valóban ellenállhatatlan. Benne Petőfi lelke háborog. Halljuk a kard csattogását, látjuk a háromszinü lobogót a győző sorok élén, érezzük a meleg, hulló vér mámoritó szagát s látjuk a hazáért eleső hősök homlokán a dicső apotheosist. Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg, Előre! Ez a bevezető akkord magával sodor s a többit Mars végzi, az ihletett harci düh. Ezért mondja a Csatadalról Petőfi egyik életirója, hogy még a félholtat is fegyverre lelkesítené. Petőfi lantján szokatlan erővel zendül meg minden eszme, mely valaha a harczias költés szolgálatában állott. A szabadság eszméje nála, minél nagyobb a veszély, annál szilajabb. Egész sorát idézhetem idevonatkozó költeményeinek. A Háború volt czimüben igy ir: Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell, E szentség a szabadság! A Szabadsághoz ez. versében a máskor féktelen indulat csillapul. Komoly, imádságszerü ihletség lengi át a költeményt. A haza templommá, a honfiak hivő néppé s élükön a költő a szabadságnak, mint személyesített istenségnek papjává eszményül. Es benső meghatottsággal zeng ajakáról az ének: kérdés, mely még ma is megoldásra vár s amelynek megoldására Magyarországban — sajnos — még kevés a helyes érzék. Szóval a szabadelvü- ség követelte szabadság és politikai egyenlőség üdvözítő volta nem vált be, hanem bekövetkezett a szocziális egyenlőség szükségessége és követelménye, amelytől a huszadik század nemzetei épp úgy várják földi üdvüket, mint a 18-ik és a 19 ik század első felében élők a politikai egyenlőségtől. Az sem rontja le az igazságot, hogy az általános szavazati jog nélkül a politikai egyenlőség nem teljes. Nem üdvözít ott sem, ahol megvan ez a teljesség. Francziaországban, Belgiumban, Németországban, hol általános a szavazati jog, a szocziális kérdés épp oly égető, épp oly nyílt seb, akár nálunk vagy másutt. A filozófia odaállította az abszolút emberi egyenlőséget, a politika megvalósította, a szocziálizmus a maga magyarázta értelmében megvalósítására törekszik s mit szól ez egyenlőséghez általában a 19. és 20-ik század tudománya, a manapság uralkodó u. n. természettudományi vagy monisztikus tudományos felfogás, mely a maga elveit éppen nem nagy szerénységgel és nem mindig elegendő kritikával kiterjeszti az összes tudományszakokra, az emberi megismerés egész körére ? E felfogás szerint az élők világában, a legapróbb sejttől kezdve egészen fel az emberi társadalomig, a legfőbb és úgyszólván egyedül uralkodó törvény a bellum omnium contra omnia, vagyis a küzdés, a verseny, az egyik élete a másiknak halálával: a Darwin-féle ki- selejtezés, kiválasztás elve, vagyis a modern tudomány fejlődéstana, amint a közfelfogásból eléggé ismeretes. Ezen tudományos tan szerint pedig — az emberi társadalomra is kiterjesztve! — nem az egyenlőség a haladás és fejlődés alapja, hanem éppen az egyenlőtlenség, az erősebb joga és hatalma a gyengéken. Vagyis az élők világában nincs egyenlőség. Mig tehát mint ember, mint erkölcsi lény, mint állampolgár és a társadalom tagja szivem sugallata szerint az egyenlőség után vágyom, addig majdnem istenített modern tudományunk azt mondja: hiú ábránd, nincs egyenlőség! Ez is azon ellenmondások egyike, melyeket a modern világ megemész- tetlenül hordoz magában. Nem szívesen folylatom arról, hogyan állunk ma Magyarországban a társadalmi egyenlőség, a társadalmi együttérzés, a testvériség eszméje dolgában. Az 1848-iki föllelkesedés és ennek hatása alatt keletkezett törvények ledön- tötték a rendi válaszfalakat a különböző osztályok közt s a bekövetkezett éíet-halálharcz s a nyomában járó szenvedés közössége — úgy látszott — testvéries érzéssel társadalmi téren is egybekapcsolja az országnak most már egyenlő jogú polgárait és biztos alap és kindulópont leszen Magyarország demokratikus társadalmáOh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted. Hasonló alaphang, a vallásos megnyugvás és Istenben való bizalom hangja vonul végig A magyarok Istene ez. szép versen. Kishitüek nem lehetünk. Átéltük ezer év szenvedését s a gondviselés palástja védett, midőn fejünk felett tomboltak a viharok. Bizton várhatjuk a boldog jövendőt. mert hiszen Él a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze. Kár, hogy a vallásos elemet, mint a lelki erők és érzések legerősebb indítékát Petőfi nem használta fel eléggé harczias verseiben. Pedig épen magának a szabadságharcznak története bizonyítja, hogy ahol minden egyéb hang erőtlennek bizonyul, az Isten szava még győzelemre vezethet. Kitérésképen csak egy esetet említek. 1849. február 5-én a branyiszkói csatát a harcznak legválságosaab fordulatában az Isten szava mentette meg. Guyon újonc honvédéi meredek hegyoldalon kapaszkodtak főt, amidőn az ellenség pusztító tüze fogadta őket. A honvédek futásnak erednek, de Guyon szava hangzik feléjök: »Vissza! Előre dupla lénung, hátra kartács!« — Mind hiába, a zászlóalj meg nem áll. Most egy lángoló arczu fiatal pap, Erdőssi magasra emeli a feszü- tetet és ágyudörgést tulharsogó hangon kiáltja : »Utánam édes véreim, velünk az Isten! Utánam I« Előre rohan s a honvéd följebh-íöljebb utána, a
