Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-03-10 / 10. szám
Előfizetési érák : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő • negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. „ . .. . Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. EGLY MIHÁL Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is Az uj városi törvény javaslatai. Márczius 9. Az államsegély és a lemondott belügyminiszter törvényjavaslata a városokról uj életet s czélokat vitt a városok közéletébe. A rendezett tanácsú városok polgármestereinek értekezletén kívül a legértékesebb eredménye a támadt mozgalomnak az a javaslat, melyet Lukács Ödön nagyváradi tanácsos készített s a melynek az a czélja, hogy Andrássy javaslatának hiányosságait korrigálja. Mert bár nem vonható kétségbe a lemondott belügyminiszternek jóindulata a városok iránt (csengő érczben beszélt ez a jóindulat), mégis tény, hogy javaslata úgy, a mint tervezve van, tele van hibákkal, sérelmekkel s ha segítene is sok mizérián, még több uj bajt okozna. Andrássy nem is zárkózott el a javaslat egyes részeinek megváltoztatása elől, de az ő álláspontja ma már csak elméleti értékkel bir, amennyiben nem ül a miniszteri székben, ügy véljük azonban, hogy utódja sem zórkózhatik el teljesen az előd in- tencziói elől, annál is inkább, mert a városok segélyezését immár törvény mondja ki. Sajnos, az áldatlan politikai viszonyok megint ad grecas calendas tolták ki a városi törvény elintézését. Ami azonban nem lehet ok arra, hogy a városok a maguk dolgával ne foglalkozzanak s elő ne készítsék az uj törvény jövőjét. Ha úgy a szabad királyi, mint a rendezett tanácsú városok között kialakul egy közvélemény az uj törvényre vonatkozólag, ha megállapodnak abban, mit várnak, mit kívánnak az uj törvénytől s ezt alkalomadtán az illetékes körökkel is tudatják, a kormány a magyar városok egyöntetű álláspontja elől nem zárkóz- hatik el. Annyira már vagyunk elvégre, hogy a városok politikai támogatása nélkül egy kormány sem lehet el. A városok előtt két törvényjavaslat [ fekszik. Az egyik a lemondott belügyminiszteré, a másik Lukács Ödöné. E két javaslat épen elegendő módot és témát nyújt ahhoz, hogy belőlük egy kitűnő városi törvény legyen összegyúrható. Kiváló munka a Lukács Ödöné, kívánatos, hogy minden érdekelt behatóan foglalkozzék vele és ha el tudjuk érni, hogy a törvény megalkotásánál a Lukács-féle javaslatot is figyelembe vegyék, még ha részben is, a városoknak nyert ügye lesz. Az állam és a város viszonyának felfogása végigvonul Lukács Ödön munkálatán. Az áitala készített törvényjavaslattervezet megokolásábali nagyon helyesen mondja: „A magyar helyhatóságok spe- cziális államjogi helyzetével az állami segélyezés össze nem egyeztethető. A segélyezéssel ugyanis az önkormányzat a mindenkori kormánynak kényétől és kedvétől tfüggő helyzetbe kerülne, ezáltal pedig nemcsak hogy érintetnék az ön- kormányzati szabadság, de annak legfőbb biztosítéka: a függetlenség veszélyeztetve is volna.“ E szempontból tehát az állami támogatásnak a segélyezés elvi alapján való keresztülvitelét mellőzni kellett. Alkotmánvunk szellemével s az ezzel össze%/ nőtt önkormányzati intézményeink lényegével az állami támogatás csak oly- formán hozható harmóniába, hogy ha ez a megtérítés elvi alapjára van helyezve. Eszerint nemcsak a város által az állam helyett tett szolgálatok elismerése, de politikai szempontok is arra indítják a törvényjavaslat szerzőjét, hogy a segélyezés fogalmát a törvényjavaslatból teljesen eliminálja s ehelyett a megtérítés álláspontjára helyezkedjék. A rövid, mindössze 14 §-ból álló törvényjavaslat-tervezet a megtérítés föl- használására nézve nem állít föl korlátokat, nem úgy, mint az érintett belügyminiszteri rendelet, melynek épen "e szempontból sérelmes intézkedéseit volt alkalmunk szóvá tenni s melynek sérelmes intézkedései ellen a rendezett tanácsú városok polgármesterei máris állást foglaltak múlt hónap 16-án tartott gyűlésükön. Anélkül tehát, hogy közelebbről megszabná: mi módon használandó fel az állam által nyújtott kárpótlás, vagy megtérítés, az egyes törvény- hatósági, illetve rendezett tanácsú városi képviselőtestületek belátására bízza az összeg felhasználását. Részünkről azt hisz- szük, hogy amint a belügyminiszteri rendelet prohibitiv intézkedéseivel túlságosan megkötötte az egyes egyes városok képviselőtestületének jogát, úgy ez a feltétlen szabadság sem kívánatos, mert legalább a tisztviselők fizetésének miniA „Nagybánya“ tárczája. Megölte a fény! Igen, a fény ölte meg Deréki Pistát is, mint ahogy a fény öli meg szép nyári estéken azokat a kis pilléket, melyeket a lámpák vakító fénye úgy, de úgy vonz. Egy éve még a legjobb nevű fiatal irók között emlegették. Sőt mikor megjelent az »öngyilkosok« czimü kötete, egyszerre a fiatal nemzedék élére került. Az »Öngyilkosok* naturalisztikus s mégis annyi költői zománczczal bevont történeteit valóságos hozsannával fogadta a kritika. Még az öreg, májbajos, köszvényes Poltay Zsiga is, aki beteg s vén létére utált és gyűlölt mindenkit, aki fiatal volt és egészséges, még az is elismerte, hogy »bizonyos kedves újszerű hang s hangulatos életismeret mellett elevenbe vágó igazságok is kerülnek ki a fiatal ember tolla alól.« Nagy szavak voltak ezek a dicséretekben fukar öreg úrtól, akinél az iró Fleubertnél kezdődött s Maupassantnál végződött s aki boldog volt, ha egy-egy fiatal magyar irót kivégezhetett. A Pista ur gyors szárnyrakapásában azonban, valljuk meg az igazat, tehetségén kívül, része vott az ő kedves, megnyerő egyéniségének is. A csinos, daliás termetű, szőke legényt mindenütt szerették, ahol csak megfordult; nyilvános mulatságokban, ssurokon, előkelő five o clock-okon épp úgy, miit a legtombolóbb kedvű bohém kompániákban, színházi öltözőkben úgy, mint az elegáns szalontkban; mindenhol szívesen látták, szerették. Csinossága mellett szellemes, ötletes fiú volt s a mellett gavallér tétitől talpig. Hanem egyszerre csak, körülbelől egy fél év óta mintha egyszerre odaállt volna a szépen indult pálya útjába vahmi gonosz szellem s a szegény fiú elkezdett inii. Részegen találtam az ulczákon s ő, aki azeőtt mindig olyan volt, mintha skatulyából szelték volna ki, kezdett piszkosan, elhanyagoltai járni, közben pedig egyre gyöngébb s rosszabb dolgokat kezdett irogatni. Bántott is a fiúnak ez az elzüllése, meg az irói kíváncsiság is izgaott, hogy mi okozhatta életének ezt a hirtelen, váratlan fordulatát. Egyszer reggel feé el is fogtam valami szurtos kávébázban; a: ötödik teát itta már dupla rummal. Minden teketória nélkül álltam elő a kérdéssel. — Mi visz téged a romlás felé,? Hiszen igy tönkre kell menned! — Tönkre is akaok! Nincs senkim ezen a földön, akinek a kecvéért egészséges, okos, munkabíró akarnék lenn. — S a dicsőség ? i jó neved ? — Mi az a dicscség? Egy pár jó sor a lapokban, mikor mégha! az ember. Ezt már igy is megkapom. De különlen erre sincs szükségem. Csak egypár forintra vn még szükégem, amig itt lézengek s ezért irok. Hogy éhen ne halljak, meg szomjan. — Csalódtál valakiben? — Nem. Senki sem ígért hűséget. Senki sem hivott a tűz felé. Magam repültem bele a lángba. No, de legalább szép halál volt! Különben nem is volt halál! Dehogy is volt. Hiszen élek még utána. Csak a szárnyam égett oda. Az se nagyon, csak egy kicsit. De ez nekem éppen elég — mint Mercutiónak a lőrdöfés, amit kapott. Élek még, csak repülni nem tudok. De hát minek is repülnék? Kiért, miért? Eddig érte akartam magasra, mindig magasabbra szállni, de most már nincs kiért. Nagyon magasra küldött s beleszédültem a repülésbe. Ennyi az egész. Most már mindennek vége lenne, csakhogy ennek a kárhozatos szerelemnek a varázsa még mindig tart és még mindig kápráztat. Az ő fényes emléke mindig előttem áll s ragyogásával elvakit, képtelenné tesz minden munkára. — Szegény barátom, te meg vagy babo- názva. — Néha magam is azt hiszem. Egy emlékezés teszi tönkre lassan mindenemet: testemet, lelkemet, szivemet, agyamat. Egy ostoba emlék, amelyet ha ki tudnák a lelkemből dobni, újra emelkedném, mint a homokterhétől megszabadult léghajó. Csakhogy, hogy dobhatná ki az ember egyetlen kincsét? Ki oltaná el sötét éjszakában áz egyetlen világitó sugarat? Ki szívná el a haldoklótól az utolsó uncziányi éltető levegőt?
