Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-02-10 / 6. szám
,átr lió ÍO. ©-ils száizn. é-^-folysina. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szíjékesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ufcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedé üzletében is Nagybőjti jeremiádok. Február 9. Karnevál herczeg ragyogó, színes udvarával a mai hajnali kakasszóra odahagyta aranyos trónusát s búcsút vett hódoló alattvalóinak sokaságától. A báltermek mámoros, illatos levegője még izzó; az elnéptelenült parketten még ott hevernek az elhervadt apró virágcsokrok, a félredobott groteszk ál- arczok, az elvesztett kotillionok, de a tündérvilág burleszk Arlecchinoival, bájos Pierettjeivel, délczeg spanyol grandjaival és igéző Satanellaival már romokban hever s a kupolás templomok boltivei alatt mélabúsan hangzik föl a kétezer éves figyelmeztetés: memento mori! A vezeklésnek ez első pillanataiban, talán még katzenjammeres fővel, fülünkben a bostonok édesen zsongó muzsikájával még egyszer átéljük a lezajlott farsang, rövid, szinte egymásra torlódó napjait. S bevalljuk, mert be kell vallanunk, hogy valami kijózanodás-féle vesz erőt rajtunk. Nem túlozunk, csak az igazságot konstatáljuk, hogy Karneval herczeg ez évi birodalma majdnem csődbe jutott s majdnem likvidáczióra került. Legelsősorban is, sok oly táncz- mulatság fölött kondult meg a lélekharang, melyekhez a régi múltakból oly sok szép hagyomány, hírnév és édes emlék fűződik. Hogy többet ne említsünk, hová Hervadt virágok, mily édes regétek, Balzsamos gyógyír az ütött seben, — Kis kelyheteknek bűbájos szavára, Mintha rég múlttá válnék a jelen: E rózsa volt legelső vallomása, Midőn szeretni még nem volt szabad, Hiszen kis lányka volt még, szinte gyermek, Ép mint e bimbó, mely akkor fakadt. tűntek el az Ifjúsági l{ör nagyhírű báljai; a Kereskedő Ifjak regi pompás, zamatos mulatságai; sőt letűnt a napirendről az Ipartestület bálja is, mely pedig a régi jó- hirü polgári bálokat volna hivatva pótolni. A megtartott farsangi mulatságok is csak immel-ámmal sikerültek, kivéve a főgimnázium ifjúságának tánczczal egybekötött hangversenyét, melynek sikeréért egész társadalmunk sorompóba lépett. De a többi tánczmulatságok! Hogyan? Hát a mulatás vágya is kihalt volna már a magyar társadalomból? Aligha! A családok visszavonulásának sokkal mélyebb okai vannak. Jól tudjuk, hogy a legtöbb bál, táncz- mulatság a jótékonyság jegyében fogan- tatik. A jótékonyság nemes és magasztos erénye előtt tisztelettel hajtjuk meg lobogónkat s hódolattal adózunk mindazoknak, kik valóban messzemenő áldozatokat helyeznek a jótékonyság oltárára. De mégis azt tapasztaljuk, hogy a jótékonyság jegyében fogant mulatságok legkevésbbé szolgálják a jótékonyságot vagy legalább is néni olyan arányban, mint aminő aránvban a hozott áldó- zatokkal szemben jogosan ellehetne várni, miből önként következik, hogy a társadalom áldozatkészsége sokkal nagyobb arányban van igénybe véve, mint azt az elért eredményekhez mérten a jótékonyság szép és varázsos titulusa alatt megkövetelni lehetne és kellene. S ennek a mathematikai nagy arányE nefelejcscsel esküdött hűséget, Midőn eljött a végső pillanat, Kondult az óra, válni, válni kellett, Hogy fájt szivünk, úgy érzők, megszakad. E gyöngyike az első bált regéli, A feledhetlen édes perczeket — Oh mennyi édest mondnak e virágok, Hervadt virágok csak regéljetek . . . Oh boldog az, kinek van mit siratni, E fájdalom is sokkal édesebb — Csupán egyedül az boldogtalan csak, Ki soha semmit el nem veszthetett, Ki nem bírt semmivel, kit nem szerettek, Kinek Golgotha jutott részéül, Ki egymagába hordja a keresztet — Oh milyen fájó élni egyedül. TJttalan utón bolygok egymagainba, Vészes hullámok tépik telkemet, Bár szörnyű harczba harczolok szünetlen És soha semmit el nem veszthetek. Kern veszthet az, kinek nincs semmi kincse, Ki mint a bolygó sötét éjjelen, Bármerre menjen, egymagába lesz csak S mindenfelé örökre — idegen . . . Rablótámadás a fővárosban. Bibulusné asszony, amióta Széli Kálmán ráthóti simentháli tenyésztéséről olvasott, hol oly nagyra fejlesztették a tenyésztés ördöngős talanságnak a szülőoka az, hogy mulatságainkból teljesen kiküszöböltük a régi jó patriárkális élet egyszerűségét s midőn a fővárost és nagyobb városokat utánozva, egymással vetekedve, túlliczilálva igyekszünk estélyeinket minél nagyobb fényben és ragyogásban csillogtatni, szem elől tévesztjük a czélt: a jótékonyságot. így történik azután, hogy a nagy bevételeket jobbára föl is emésztik a nagy kiadások. Mi tagadás benne, a társadalom beteges nagyzási hóbortjában, nevetséges nagyképűségében sokkal tovább ment már azon vonalnál, melyen túl a nagy terhek alatt roskadozó családjaink követhetnék. Innen van azután, hogy évről-évre amily arányban szaporodik a „jegymegváltók“ száma, ép oly arányban fogy a bálozó közönség száma. Másik oka farsangi tánczestélyeink elnéptelenedésének az, hogy még mindig nem találták föl azon csodás arkanumot, mely különböző társadalmi osztályainkat legalább egy estére is képes volna összefűzni. Az elválasztó falak szilárdan állanak s ez ideig hiába vártak arra a jerikói trombitaszóra, melvnek fölcsendülésére leomlottak volna. Pedig társadalmi életünknek aligha tehetne valaki nagyobb szolgálatot, mint ha erős tüdővel fújna bele e trombitába... . .. Lehet, hog}T e soraink csak kesernyés hangulatból fakadtak, de a böjti hangulat mindig oly kesernyés. tudományát, hogy szigorú esztétikai mérlegelés után elő vagyon írva, hány czentiméterre szabad kiszélesednie a homlokcsontnak, minő hosszúra szabad nyulniok a szarvaknak, minő formákat érjen meg a láb, a hátgerincz; mondom, hogy amióta Bibulusné asszony mindezeket álmélkodva olvasá, elhatározta, hogy csekély személyemet is külsőleg gyökeresen át fogja alakítani. Ezen célját pedig az okszerű táplálkozás által akarta megvalósítani. Önagysága úgy találta, hogy életem napjai amily rohamosan fogynak, ezzel szemben egyenes arányban gyarapszik gömbölydedségem. Az okszerű táplálkozás alatt tehát azt tessék érteni, hogyha pecsenyefélék asztalunkról száműzettek s az én számomra a rózsásra sütött, ropogós- bőrű kappan már csak a dajkamesék országában létezett. Természeti igazság, hogy az akczió reakcziót szül. A reakczió nálam abban nyilvánult meg, hogy pártot ütve elhatároztam : juszt is, a spenóton és a száraz lencsén még jobban hízni fogok. Nem én mondom, Arany János mondja, tehát elhiheti bátran kiki: Tudod, mi az erő? Akarat, mely előbb vagy utóbb, de győzelmet arat. (Nem esküszöm meg, hogy éppen igy mondta, de valamelyes- képp ilyenformán.) Nálam az erős akarat megvolt s igy nem is utóbb, de előbb győzelmet arattam. Ügy híztam, hogy Demeter bátyámuram, ki örökös szepegésben élt, mert vérbősége folytán a guta már három éve kerülgette, látva az én gyarapodásomat, egészen megnyugodott. Ha van igazság a földön — gondolá — akkor úgy is nekem kell először sorra kerülnöm. Addig meg az örökös aggódással mit epeszsze magát? Az okszerű táplálkozás, mely egyúttal a A „Nagybánya“ tárczája. Emlékkönyvbe. El-el merengni tartott őszi tájon, Hallgatva a hulló lombok zaját, Nézni a vándormadarak csoportját Búsan dalolva mint száll-száll tovább: Oly bús e kép, hisz végzetünk ván Írva, Hervadt virágon, hulló levelen 8 mig eltűnődünk a nagy pusztuláson Valami úgy fáj, úgy fáj, végtelen. A szép tavasznak mindörökre vége, Csupán haldoklás már mi hátra van. Mindenik napnak van egy-egy halottja, Temetgetünk folyton, minduntalan. Mint sötét felhőn csillag áttört fénye, Előttünk a múlt újra megjelen . . . Mily drága kincs akkor minden kis emlék, Ha már számunkra virág nem terem.
