Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-02-10 / 6. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. február 10. Fehér rabszolgák. Február 9. A régi jogrendszer alapján hatályban levő magyar büntetőjog többé nem érvényesülhet a mai modern szocziális élet kereteiben. Erre a megyőződésre jutunk, ha korunk egyik legmakacsabb, legszégyenletesebb fekélyét, a fehér rabszolgakereskedést tekintjük. Egy-két évtizede még siránkoztunk afölött a nagy földrajzi tájékozatlanság fölött, mellyel hazánkról a külföldön Írtak és beszéltek, ma megfordul a koezka. Azon siránkozhatunk, hogy a külföldön nagyon is jól tudják, merre visz az ut Magyarországba. Tudják, hogy ez a föld tejjel-mézzel folyó Kánaán, hol az embert is olcsó pénzen árulják. Jönnek is seregestül vásárolni a magyar lányt a fehér rabszolgát. A kultur nemzetek legféltettebb, legdrágább vagyona az emberi lélek. Alig van oly nagy érték, mit vele összevethetnének. Nálunk a lovagias, udvarias magyar nemzet földjén nincs is törvény a lélekvesztők ellen. 1869-ben kiadtak egy miniszteri rendeletet, mely egy-egy fönsé- ges, csodás, szépséges tiszta női lelket 100 koronára taksál. Aki rablánczra fűz. összetör, bemocskol, piaczra állít egy ilyen isteni lelket, 100 korona bírságot fizet! Hát nem volt-e igaza annak a porosz feministának, aki a berlini kongresszuson, midőn nemzetközi törvényes megtorlást sürgettek a leánykereskedés ellen s fölemlítették, hogy a világpiaczra kerülő fehér rabszolgák 22,000-nyi könyező, jajgató szerencsétlen hadseregében 15,000 leány magyar földön született, azt felelte, hogy a korhadó fát lepi el a leginkább a tapló ! Korhadó fa a magyar nemzet! A vallási meggyőződés, erkölcsi fölfogás, gazdasági érdek és a szocziális eszmék forrongó világában legkevesebbet törődünk az élet legbecsesebb, legféltettebb individumaival: a nőkkel. A nők szivének magasabb, tisztultabb erkölcsi nívójától, egészségi állapotától függ az emberélete. A férfi lelkülete, közérzése, munkakedve s kapcsolatosan az egész társadalmi jóléte, energiája, virágzása és szomorú pusztulása a női szivek dobogása szerint igazodik. De mi lesz abból az országból, melyből a női sziveket kilopják, rabszolgavásárra viszik. Évenkint 15 ezerrel szaporodik a meddő anyák száma csak azok között, akiket külföldre hurczolnak. S hány ezer meg ezer azoknak a fehér rabszolgáknak a száma, kik itthon raboskodnak, kiket itthon dobtak a vásárra, kik szemünk láttára hordozzák nyakukon a rabszolga-kölönczöt! Ne zengjetek mi előttünk himnuszokat az emberszeretetről, ne firkáljatok szocziális frázisoktól csöpögő czikkeket a humanizmusról, mig törvényt nem hoztatok a leánykereskedés ellen, mig meg nem oldottátok a cselédkérdést, mig védelmetekbe nem vettétek a munkásnőket, mig becsületes élé it nem biztosítottatok a szegény szinésznőknekr A kongresszusok^ eddig csak azokat a szánalomraméltó nőkeíL mlegették, akiknek már csak gyűjtőfogalom a fhevük, akik »hungara« néven jutnak a vásárra, azokról, kik itthon nyögik a rabszolgasorsot, nem emelt szót senki. Pedig kivághatott volna egy érzelmes kesergést az üres fecsegők között e nemben is valamelyik babérra vágyó apostol. No de jövőre újból összeül a nővédő kongresszus. Akkor talán megkezdődik a csorbaköszörülés. Ha ugyan. Addig pedig öszetehetjük a kezeinket. Úgy sincs egyéb dolgunk. Arra, hogy itt-ott egy-egy bujkálva futkosó leánykereskedőt elfognak, legyin- teni sem érdemes. Hiszen ráhúzzák a gaz náczi- óra a 100 koronát! A törvényt ki nem kerülheti. Mert hát a törvény: törvény! Az értesítő. Február 9. Minden esztendőben megesik, hogy február elején és junius végén néhány középiskolai tanuló eltűnik. Mindeneseire figyelemre méltó szomorú jelenség ez. melyen egyszerűen napirendre térni nem lehet, de nem is volna helyes. Az említett dátumokkor szokták ugyanis a középiskolákban az értesitőkeí, illetve a bizonyítványokat kiosztani. S újabban, sajnos, mind jobban szaporodik a száma az oly tanulóknak, kik rossz bizonyítványukat otthon megmutatni nem merik, inkább bujdosásba esnek. A statisztikai adatok a szám folytonos nagyobbodásáról tesznek tanúságot, de okát nem adják. Hol van tehát a hiba? A tanulóban, a szülőkben, az iskolában, vagy az egész nevelési rendszerben ? Nehéz a feleletet megadni. Egy lény: 9 budapesti diákot kergetett bujdosásba a rossz értesiíő, Nagybányáról is egyet; de hányat még az ország más-más helyéről. Legelső okát mindeneseire a fiukban kell keresni. Hisz ha tanultak volna, kötelességüknek pontosan, becsülettel megfeleltek volna, nem nem kaptak volna szekundás értesítőt s nem kellett volna szökésre adni fejőket a szülei ház szigora elől. De hányszor megesik, hogy a fiú nem hibás. Tehetsége nincs annyi sem, hogy az átlagos követelményeknek megfeleljen, a szülők mégis erőltetik. S ha az iskolai követelményekkel megbirkózni nem tud, fenyegetik, rémitge- tik, elűzik akaratlanul a szülői háztól. Pedig ha a szülők a fiút tehetségének megfelelő tanulmányokra terelnék, a család nyugalma nem lenne feldúlva s a fiú nem volna kitéve kóborlása közben a teljes elzüllés veszélyének. Vannak oly tanulók is, kikben tehetség lakozik ugyan, de szorgalmuk egy csepp sincsen. Az iskola nyűg nekiek, de oda járniok muszáj, hisz hogy legyen — mondja az apa — az én fiamból iparos, kereskedő ? Kényszeríti az iskola padjaiba, s ha a fiú nem visz haza jó előmenelelü bizonyítványt, következik a fenyegetés stb. Azt mindenki belátja, hogy a fiuk nem az iskolától való féltükben szöknek meg otthonról, hanem rettegnek a szülei háztól. Igaz, hogy az iskola adja a rossz bizonyítványt, de tehet-e máskép ? Minősithet-e olyan fiút, aki a legmeg- rögzőttebben semmit sem dolgozik, kötelességének egy szikrányit sem tesz eleget, megfelelő előmenetelünek ? Hisz ez arra vezetne, hogy az iskola növelné a szellemi proletárok számát, pedig az állam már úgyis alig tud a sok iskolázott embernek kenyeret adni. Utalunk az állást kereső végzett emberek nagy számára. De más oldalról is nagy hibát követ el a szülői ház. Ahelyett, hogy az iskolát a nevelésben segítené, a fiuk hibáinak palástolásával azt még nevelő feladatában akadályozza. Meg is látszik ennek káros hatása. Az iskola próbálja megfegyelmezni a rakonczátlan tanulót, a szülei ház pedig ellentétes állást foglal az iskolával, mibe se veszi, a nevelőket kicsinyli, mindig azokban keresi a hibát. S ha a fiú a fegyelembe beletörni, vagy köteles eredményt elérni nem tud és az iskola rá a köteles büntetést kiméri, vagy rossz előmenetelü bizonyítványt ad neki, a szülő fenyegeti agyonütéssel, meg mi mással, szidja az iskolát, ahelyett, hogy jó eleve kezére járt volna a nevelőknek, hogy ily kellemetlenségtől megkímélje magát. Ne keressük tehát a sajnálatos esetek okát az iskolában, megtaláljuk legtöbbnyire a tanulókban, de leginkább a szülőkben. Segíteni pedig a bajon csak úgy lehet, ha a szülői ház karöltve az iskolával fog a nevelő feladatba, a fiú jellemének kiismerésével együtt hatnak oda, hogy a kívánt eredmény meglegyen. A meggondolatlanságba kergető fenyegetés, a kötelességmulasztásra biztató palástolgatás helyett iparkodjék a szülei ház, az iskolától tanácsot kérve, úgy megválasztani nevelési elveit, hogy azok az ilyen sajnálatos eseteket kizárttá tegyék. Ily módon talán lehetséges lesz a tanulókban a lázasan élni akaró korral együtt járó koraérettség meggondolatlanságait ha nem is egészen megszüntetni, de mindenesetre korlátozni. konyhapénzből egy gyönyörű struccztollas kalapot juttatott Bibulusné asszonynak, csúfos kudar- ezot vallott. De Széli Kálmán ráthóti titkos tudománya csak nem hagyta nyugodni. Csípőre tett kezekkel jelentette ki, hogy mindaddig nem nyugszik, mig úgy nem fogok kinézni, mint egy fess, karcsú huszárhadnagy. Szerencse, hogy magas homlokom van, különben a hajamszála ég felé meredt volna. — Utóvégre, ha az egyik oktalan baromnak lehet boldogulni, monda bosszúsan Bibulusné asszony, miért ne lehetne a másik eszes lénynyel ? Ha primadonna természetem volna, talán némi ezélzást fedeztem volna fel e mondókában, de hát miért legyek én okos ember létemre rébuszfejtő ? Házam úrnőjének ekkor támadt az az ötlete, hogy bicziklire ültet, sportsmannt nevel belőlem. A sporttal már ezelőtt is foglalkoztam: vadászkalapot és kutyakorbácsot viseltem vasárnap délutánonkint, de Bibulusné asszony szerint minden sportnak koronája a biczikli. (Ez azasz- szony alighanem biczikliügynöknek csapott fel.) Ugyan kérem, ne mosolyogjanak, mit nem tenne meg egy jó nevelésű férj, ha angyalajkak parancsolják ? így vedlettem én át, az utcza népének nagy gaudiumára, bécsi köszörűssé, de azzal a szilárd elhatározással, hogy azért juszt se leszek olyan, mint egy fess, karcsú huszárhadnagy. Az első napokban csak azt próbálgattam, hogy hogyan kellemesebb a hasravágódás; a második héten pedig ez ismereteimet hasznosítottam kitűnő sikerrel; a harmadik héten egyszerre csak elindultam egymagám minden vészfék, akarom mondani, vészkötelék nélkül. Én nem tudom, mit érezhetett a vasút feltalálója, midőn legelső vonata elrobogott; de hogy én mit éreztem, midőn a nyeregben legelőször szabadjára engedtek, azt még úgy sem tudom. Mintha a szédülésig vegyes érzelmek leptek volna meg; mintha ingó-bingó léghajón a fellegekig magasztosultam volna; mintha hegyszakadékok szélén imbolyognék arasznyira a mélységektől. És mintegy félálomban hallottam a mesterem szavát: — Brávó, brávó! ügy ül rajta, mint a walesi herczeg I Mikor már egyfolytában negyed óráig is kibírtam a nyeregben, első gondom volt, hogy külön biczikli-klubbot alakítok. így született meg: A legelső budapesti champion-klub, melynek én lettem az elnöke, a Muki komám pedig rendes és választmányi tagja. Rendes tagul nem is jelentkezett más senki, de annál inkább felszaporodtak az egyesület tiszteletbeli tagjai, kik jobbára sportkedvelő zsurnaliszták voitak. Egyesületünk főczélul azt tűzte ki magának, hogy megjavítsa a Budapesten, Bécsben és Prágában elért biczikli-rekordot, hogy pedig ezt tehesse, a legszigorúbb trenirozásnak vetette magát alá. Ez a trenirozás azonban kellemetlenül lepett meg engem is, Bibulusné asszonyt is. Bibulusné asszony nap-nap után megismétlődő s egyre szaporodó magános óráiban azt vette észre, hogy tisztelt férje urát egészen elrabolta tőle a sport; én pedig arra a felfedezésre jutottam, hogy erős elhatározásom egészen megtörik a sport szírijein. Napról-napra a kimondott juszt is daczára egyre soványkodtam. Istenem, még csakugyan olyan leszek, mint egy fess huszárhadnagy. Éreztem, hogy sürgősen tennem kell valamit a status quo teljes épségben való fentartására. A pompás eszmét ez alkalommal a véletlen játszotta kezemre. Egy Ízben a Muki pajtással csurom vizesre verejtékezve, halálra fáradva tértünk hazafelé. A poros ut mentén, az oldalra eső sűrűből egy kicsike ház fehér falai villantak ki. Az eresz alól egy hosszú pózna meredt ki, melynek végén göndörre kunkorodott gyaluforgácsot zizegtetett a szél. — Muki, szálljunk le, itt az oázis! Muki pajtás nem értett meg, hiszen fővárosi ember létére honnan is tudta volna, hogy a délibábos rónán a gyaluforgács az eresz alatt csapszéket jelent. Vájjon honnan vetődik ide a főváros közelébe alföldi korcsmáros, mert hogy annak kell lennie, egész biztosra vettem. Leszálltunk vasparipánkról s bementünk. A fák sürü koronája hüs árnyékba borította az udvart, mely úgy nézett ki, mint egy piczike rózsás sziget. A pompásan nyiladozó rózsabokrok között X-lábu vörös terített asztalok várták az utas népet s piros arczu, csillogó szemű leányasszony, aki kívánatos módon dicsérgette az ura sillerjét, homokiját. A gazda az ajtóban pipázgatott; ő ugyan senki vendéget ki nem szolgál, legfölebb, ha jó a kedve, koczczint egyet velők. A kedves tanya nem állott üresen. Egyik asztalánál vidám kompánia borozgatott s már a második hosszunyaku üvegnél ismeretséget kötöttünk s együvé telepedtünk. Addig csak úgy külön asztaltól diskurálgattunk át. Zsurnaliszták voltak valamennyien s mindjárt is jókedvvel felcsaptak egyesületünk tiszteletbeli tagjaivá. Azt
