Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-05-12 / 19. szám
2 NAGYBANYA 1910. május 12. A toll harczai. Május 11, A Halley-üstökös megkegyelmezett földünknek. Vagy inkább az erősfényü Vénusz-bolygó annyira megszerette ami kis világunkat, hogy a saját élete koczkáztatásával ellökte utunkból a nálunknál huszonötször nagyobb üstököst. S a Halley félősen húzta maga alá farkát s rohan tovább pusztító kedvében lehűtve, hetvenötéves pályáján. Vége a meséknek, melyekkel a világ összeomlását, elpusztulását jósolgatták. Semmi közünk többé a rettegéshez, mit a Halley nevével kapcsolatban ébresztgettek. Megyünk tovább utunkon, vivni a materális élet küzdelmeit. Ha egyéb haszna nem lesz az emberiségnek a Halley-üstökös föltünéséből, mint a jöttét megelőző általános asztronómiai érdeklődésnek elterjedése, már is méltó, hogy nagy eseményeink közzé iktassuk. Az asztronómia gyönyörű, érdekes, Istenhez emelő tudománya a legutóbbi időkben nagyon megfogyatkozott bennünk. Évtizedekig úgy voltunk vele, mint az általános műveltséggel dicsekvők Arany Toldy- jával, Katona Bánk-bánjával, Vörösmarty Zalán futásával vagy Goethe Faustjával, Klopstock Messiásával, Dante Purgatoriumával stb. Mindenki dicséri a korszakos müveket, de senki végig nem olvasta. Most aztán sebtiben, lázasan keresgéltük a csillagászati tudomány könyveit, mert divat volt az üstökösről fecsegni és mert egy kis szenzáczió ígérkezett! De nemcsak a laikus közönség figyelmét vonta magára a Halley fenyegetése miatt a csillagos ég, hanem elsősorban a tudósokét. Újból hozzá láttak a legnagyobb csillagászok a Mars bolygó lakhatóságának hipolhéziséhez, annak tudományos bonczolgatásához, védelmezé- séhez, támadásához. Lowell világhírű amerikai csillagász és Flammarion kötésig állanak már a harcz sodró hullámai között. És itt kell nekünk, az ő hadakozásukból sokat tanulunk! A legnemesebb szellemi gyönyörűségek közül való, ha elsőrendű elmék viselnek háborút egymással a tudásnak és intelligencziának nagyon éles, de mindig előkelő tegyvereivel. Magyarországon ilyesmit sohasem élvezhetünk, mert a napi sújtó otromba veszekedései elnyomnak minden egyéb hangot a tudományban, politikában, művészetben, irodalomban és mindenütt. S ez a veszekedés Ízléstelen, gúnyos, kíméletlen, tolakodó személyeskedés, semmi más. Ami vitatkozóink nagyon szeretik adni a méltóságos magatartást. A méltóság azonban mihamar csődöt mond, mihelyt azok a bizonyos személyes motívumok megjelennek s a felek egymás üstökébe ragadva, végre is pocsolyába rántják és ott gyomrozzák egymást. Ezért undorító és tűrhetetlen nálunk minden nyilvános vitatkozás és szellemi mérkőzés. Mi nem látunk soha példákat. Arany Jánossal együtt kiveszett irodalmi életünkből az irótoll disztingvált tónusa. Idegen kezek forgatják a magyar tollat, Jó volna, ha most ezek az idegenek, a magyar tolinak árendásai olvasgatnák a Lowell és Flammarion tollharczait. Ezeknek olvasása ! talán nemesitő hatással volna reájuk. Sehol semmi személyeskedés, semmi pökhendi lenézés, I semmi belevájkálás az ellenfél kövér beleibe, vagy szeletenként való fölapritása a veséjének. Finom mértéktartás, udvariasság, nemesség a támadásban — nyugalom és az elme tiszteletreméltó fegyelme a védelemben. Ezt nem tudják nálunk! A Teleki-Társaság XIII. felolvasó és közgyűlése. Május 11. Szép érdeklődés melllett tartotta a Teleki- Társaság ez évi díszközgyűlését, melynek egyik érdekessége Szikra grófnőnek, a társaság tiszteletbeli tagjának hangulatos rajza volt. Az elnöki megnyitóban Révai megszokott tömör rövidséggel vázolta az elmúlt hó eseményeit, felemlítve a Teleki-Társaság ujonan megválasztott r. tagjait: Német Bélát és Oblatek Bélát, nemkülönben a t. tagokat: De Gerando Antóniát, Brán Lőrinczet és Alüntiich Sándort. A megnyitó után Révész János r. tag olvasta fel Szikra rajzát, melyet már a Vasárnapi Újság-ból ismerünk. Czime Dorgonyi Boldizsár, a sárkányölő. A téma maga nem uj, de a keret, a népmese varázslatos miljője bájossá teszi a rövid kis rajzot. A népmese naiv hangján elmondott szatirikus kép a modern viszonyok egyik beteges jelenségére, a vagyonérzés után való lörtetésre hívja fői a figyelmet. Dorgonyi sárkányt öl, hogy a leányának minél több vagyona legyen s bár a leány vágyik ki a vár falai közül a világba, azéletbe, az apa nem hallgat kérő szavára, megy sárkányt ölni, hogy lánya még gazdagabb legyen. A sárkány pikkelyei t. i. szinaranyból vannak. Dorgonyi végre megöli a sárkányt s leányának nagy örömmel adja tudtul, hogy most már mehetnek, de a leány szomorú szívvel mond le: már késő. Tendencziája, hogy a minden mellékérdeket mellőző pénzszerzésvágy, mily sok édes reményt tört már le akaratlanul; az apai szeretet elvakultsága hányszor volt ép szinüleg csak zavarólag hatna az előadások tartására. De nem is az a czél, hogy a főgimnáziumot a városnak épen kereskedelmileg is e legforgalmasabb helyén helyezzük el. Az állami elemi iskolának oda való építése is hiba volt. Várospolitikai szemontok a mellett érvelnek, hogy az ily özépületeket úgy helyezzük el, hogy azok a város valamelyik pontjának fejlődését is biztosítsák. A Kossuth Lajos- utcza teljes kiépülését biztosítja maga a vasút; oda építettük az állami iskolát is; most ott épül a főerdőhivatal. Mire való volna tehát egy utczában a középületeknek ilyen zsúfoltsága ? Városunknak a jövőben egyik legszebb utczáia bizonvára az Erdélvi-ut J %/ V lesz. Valóságos sugárút, impozáns méretekkel. De a város részéről semmi sem történik, ami ez utcza gyorsabb kiépülését biztosítaná. A Zrínyi Ilona-tér még mindig a régi elhanyagoltságában éktelenkedik, sőt a város még annak sem szerzett érvényt, hogy a vasutat azon kötelezettségének teljesítésére szorítsa, hogy a vasúti pálya útteste mellett a feltöltést eszközölje. Nem volna-e czélszerü, ha a tervezett uj főgimnázium elhelyezésére az illetékes körök az Erdélyi-uton keresnének alkalmas helyet ? Éz a városrész közegészségügyi szempontokból a legkifogásta- lanabb; a város központjától nem esik távolabb, mint a Kossuth-utczában felajánlott telek s a mellett csöndes, mert az utcza nagy forgalmának zaját elnyeli az utcza hatalmas mérete. S ha van utczánk, melyet a jövő egyik legszebb utczájának lehetne nevezni, úgy bizonyára az Erdélyi-ut az, melylyel csupán a külső Felsőbányai-utca versenyezhet. Ismételjük, hogy a várospolitikai szempontok is a mellett szólnak, hogy a főgimnázium uj épülete az Erdélyi-uton helyeztessék el, de a mellett szól a vagyoni kérdés is, mert az Erdélyi-uton a telkek négyszögölét még nem 18—20 korona árban kell vásárolnia a városnak. E sorainkat ajánljuk az illetékes körük szives figyelmébe. hatott; hajnalkor, magyar szilvórium mellett még a francia akadémikusokat is szidtuk, pedig azok igazán nem vétettek kettőnknek, éjfélkor elhatároztuk, hogy újra kezdjük az egész művészetet, de most már igazán. Hófödte fejünk — a festő is ősz, én is az vagyok — égett a tervtől, a reménységtől, az újra való kezdéstől és nagyon lenéztük a körülöttünk hadarászó ifjúságot, amely az italtól volt mámoros. Mi magunktól az álmainktól voltunk részegek. Már derengett, mikor szállásomra mentem. A piktor elkísért, hogy a szomszéd kutyának bemutasson. — Tissza! Tisza! gyere ki. Jó ember, pesti, pénze van, fizeti — mondotta a kutyának, aki értette a szót, bekísért egészen a pitvarig. Éppen csakhogy az első szobának, azaz a konyhának az ajtaját nem nyitotta ki. (Ezek a magyar komondorok nagyon elpolgárosultak, mások, már egészen mások!) Két óra lehetett, hajnal, nyáron és az amerikai asszony aludt. Fontos tudni, hogy ő maga sohasem volt az uj-világban. hanemha ott volt két ura is. Az egyik ott halt meg valami ólombányában, miután kétszer már pénzt is küldött haza. A második ura is kiment, mint favágó működött ott és annyi pénzt küldött haza minden hónapban, mint amennyit nálunk egy katonatiszt keres. (A faluban sokat álmodoztak arról, hogy milyen borzasztó fain és kemény fa lehet az, amit ott olyan drágán vágnak.) Az első szobában olajlámpa égett, alkalmasint azért, hogy el ne bukjam, ha hazajövök és betaláljak a másik szobába, az ágyamhoz. Fölvettem a kis lámpát, hogy megnézzem a háznépet, mifélések ? Az asszony erőteljes, kedves, nagyon édesdeden aludt, mintha az álom mellét gyönyörködve szívná. Az ember, ha sokat élt és az emberismeret kenyérkeresete, mint nekem, egy látásra csaknem mindent tud az ilyen egyszerű teremtésről. Jó puha asszony, nem fél a gyönyörűségtől, de nem is keresi. A rendes természet, amilyen a legtöbb. A három gyerek — akiket szintén megnéztem, — valamicskét hasonlítottak hozzá. A legidősebb, a leány, aki vele feküdt egy ágyban, alapjában idegen, komor arcz, ez az aknamunkás leánya alkalmasint. A második egy kedves kis fiú, — a padkára volt vackolva az ágya, — az uj urától való érzelem, egy komoly parasztember arcát láttam a most még finom vonásain. Leánynak, fiúnak lenszinü, ritka haja volt. Annál sűrűbb és szénfekete a szopós, aki az anyja mellett, a dagasztó teknőben feküdt, mint egy ur hanyatt, a két karocskájával megtámasztja a fejét! Fölébredt, amint néztem, rám mosolygott, aztán hátat fordítva aludt tovább. Ez más vére 1 gondoltam magamban, de nem fűztem tovább, a pehely-barlangban elaludtam nyomban. Óriási lármára, többre, valóságos földindulásra ébredtem föl. Az ablakon át úgy láttam, hajnal van ismét, bizonyosan egy másik, vagy egy egészen másik? Nem tudtam, hová kerültem, hol vagyok. A kis ablakok zörögtek, csörömpöltek ? népvándorlás volt alattuk, odakint. Fehér tulokfejek százai vonulnak el, az egyik a másikhoz nyomva, a szarvaik összeakadnuk, az élő gomolyag meg-megáll egy pillanatra, aztán megrohan újra eszeveszetten, bőgve, ordítva száguld mind előre; hová? Alkalmasint — ütődött fejembe a gondolat, — visszakerültem, visszaaludtam egy éjjel alatt néhány ezer évet, a nagy népvándorlás korszakába és most valamelyik hun vagy gót fejedelemnek a csordáját hajtják. Embereket nem láttam, csak bikacseket, fonott szij- ostort, barmot kormányozó szerszámokat. Később egy-egy emberi báránybőr kucsma mozgott tovább az ablak szintjén. Tetszett nekem a dolog igy és nem akartam megtudni az igazat: félig ébren, fekve néztem tovább a menetet. A gulyába belekeveredett a ménes is, hosszuszőrü sovány kis lovak, kötőféken vezetve, szőrén ülve; öt paraszt és muzsikát nem látott czigány hajszolta szegényeket. Jöttek tehéncsordák, az elmaradhatatlan aszonynéppel, szomorú üszőborjukkal, re- kedthangu kutyák kíséretében. Kora ősz volt és szikrázó nap-porban ragyogott és füstölgött az egész, egy teljes óráig, mig igazán reggel nem lett. Akkor aztán az állatrohanás meg-megszünt egy-egy pillanatra, és messze-messze múltból való, ősrégi keleti hangon, de magyar nyelven ketten is éneket sírtak arról, hogy: »vaknál vakabb, világtalannál világtalanabb vagyok . .. azok te Dicsekvés és páthosz volt e siralomban, mig a másikban düh és követelődzés: »A lábam elszáradt, elszáradt a két lábam!« Fölállottam az ágyamban, hogy megnézzem a két nyomorékot, aki e roppant sokadalomban olyan szörnyű lármát cselekszik. Nem voltak már sehol, úgy látszik ko- csin-koldulók voltak és elvegyültek a vásárban.
