Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-08-26 / 34. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. augusztus 26. Íven innen uj éra hasad föl a hitközségre s ez uj érában diadalmasan fog fölcsendülni a zsinagógában a magyar szó is. Úgy, mint a magyar, hazafias zsidósághoz illik is! Elismerés illesse azokat, kik kitartó lelkesedéssel e hosszú harczot megvívták s e végvidéken a magyar zsidóságot most már nyelvében is a magyarság küzdő bajnokaivá avatták! é. m. Pusztulunk, veszünk... — Levél Fiúméból. — Augusztus 21. Ingadozó léptekkel hagytam el a hajót Fiúméban. Még úgy éreztem, hogy a szárazföld is himbálódzik lábaim alatt, mint a nyugtalan hajó, mikor a parton egy jókora csapat embert láttam összeverődve, mint hőségben a juhokat, kik közül a legtöbbnek szomorú volt arcza. Csak olyik mosolygott, midőn látta, hogy mily örömmel tántorgunk kifelé a hajóból. Volt elég időm a vasútra szállásig, hozzá- jok szegődtem, mert lesoványodott arczokban, a kopott, rongyos mándlikban magyarokat, kivándorló véreinket sejtettem. Magyarok voltak egy szálig Asszonyok, férfiak vegyesen az ország megyéinek nagy összevisszaságából. Azok közül valók, akik már megjárták Amerikát, de hazatolonczolták őket. Deportált magyarok szegények. Szörnyű története van ennek a kifejezésnek attól a perctől, ahogy Amerikában kikötöttek, addig, mig Fiume mólóján megpihenhettek. Koldusokká váltak teljesen, telve betegségekkel, megöregedtek, megfogyatkoztak. A hosszú ut alatt, Brazíliából tolonczolták őket haza, meghalt két asszony, egy férfi és kilencz gyermek közülök. A többi is inkább templom pitvarába való koldussá rongyosodott, mintsem még egyszer munkába állhasson. Mint minden kivándorlónak New-York és ! a többi város-kolosszus volt az 5 vágyuk is. Az uj bevándorlási törvény azonban már a kiszálláskor utolérte őket. Kevés volt a pénzecskéjük. Abból lefogtak 4 dollár bevándorlási adót és követeltek még bemutatásra 25 dollár biztos pénzt. 25 dollár (125 korona), melyik kivándorlónak hever a lajbi zsebében ? Néhányan svindliztek közülök, már ahogy a magyar paraszt tud svindlizni. azok munkához jutottak, ők pedig, minthogy felelősséget vállalt értük egy ágens, Braziliába hajóztak. Még akkor nagy csapatot alkottak. Azóta felényire apadt a táboruk : a szénbányák rettenetesen megtizedelték őket. Sorsuk Brazíliában, ahogy elbeszélték, baromi volt. Naponként húsz órát dolgoztak a föld alatt. Fizetést alig láttak, eledelük szénporos kenyér és marhaháj volt. Nagy nehezen, keservesen megtudtak szökni a bányákból s szánalmat adhatjuk nekik. Azzal pedig nem sokra mennek. Azt nem lehet apró pénzre felváltani, azon még csak egy félkiló kenyeret sem vehetnek. Van azután arra is eset, hogy még szánalmunkat sem adhatjuk, mikor a kötelesség azt parancsolja, hogy a szivünket hallgattassuk el s csak rideg ténynek alapján mondjunk Ítéletet. Ha nem untat titeket — folytatta a biró — elmondom egy szegény ördögnek a históriáját, akinek az esete eléggé megvilágositja azt, hogy az élet e szánalmas nyomorultjaival szemben mennyire tehetetlenek vagyunk, mikor arról van szó, hogy megmentsük őket. Nem tudjuk őket megmenteni, csak elitélni. És nincs is jogunk máshoz, ha csak nem akarunk lesülyedni az emberi romlottság ama végső lépcsőjére, a melyen ők állnak, vagyis ha kifogásolni merészeljük a meglevő, állítólag igen jó társadalmi rendet. El kell ítélni őket és legfeljebb az elitélés után sajnálhatjuk meg őket. És nincs a világnak az a Shakespeare-je, aki olyan drámaírói biztossággal tudná a hőseit oda pörgetni az akasztófa elé, mint a hogy ezek a szerencsétlenek ássák meg nap-nap után a maguk sírját; igy van és nem lehet rajta segíteni. — Minek is segíteni — szólt közbe a katona. így is sokan vagyunk. Mi lenne, ha legalább fele az emberiségnek nem pusztulna el gyorsan és biztosan. örültek, mikor az amerikai rendőrség, mint vagyontalan csavargókat hazatolonczoltatta őket. Ez volt a deportált magyarok előadása, mig a Zrinyi-térre nem értünk, hol Nagyboldogasszony napja lévén, betértünk a templomba, megnyugvást szerezni. A magyar kormányt és a nagy társadalmat égbekiáltó vádak terhelik minden csöpp vérért, mely Amerika földjén elhull, minden perezért, melyet a kicsábiiott s elhagyatott, pusztuló magyarok kint átszenvednek. A legtöbb nemzet gondoskodik idegenben is kivándorolt fiairól, az összetartásával szónoklataiban dicsekvő magyar kisujját sem mozdítja meg testvéreiért. Az osztrákok egyesületei az ó- és az uj-világ minden kikötőjében, minden nagy gyár-városában tartanak bizalmi férfiakat, kik atyai szeretettel figyelik a kivándorlónak minden lépését, minálunk — csak az asztaltársaságok virulnak. ügy is nézünk ki, mint a viharverte, szétszórt kévék. Pusztulunk, veszünk!... Gyermekrontás. Augusztus 25. A törvényhozás, ha ugyanis a sok mérges közjogi kelevény miatt működő képes állapotban van, egyre-másra gyártja a legkülönfélébb törvényeket; még intenzivebben működnek az uralmon levő kormányok a kormányhatósági rendeletek egymásra halmozásában, de ha keresve keresnénk sem akadnánk oly intézkedésekre, mely az országszerte vidáman folyó gyermekrontásnak venné elejét. Pedig ily törvényhozási vagy kormányhatósági intézkedésekre égetően szükség volna, amint azt a mindennapi élet szomorú tapasztalatai megdöbbentően igazolják. Nálunk Magyarországon még a művelt családok körében sincs helyes gyermeknevelés. Az intelligencziában a gyermekeket megronlja a túlságos szeretet, a plebejus sorsban pedig a felügyelet hiánya, az engedékenység és a rossz példa. Az intelligenczia gyermekrontásán sokszor segít az iskola, a pórszülők gyermeke vásott- ságban, romlott környezetben növekedve, sima, modoros, belátó embert nem farag belőle a katonáskodás regulája sem. Gessmann, az osztrákok volt kitűnő munkaügyi minisztere egy alkalommal azt mondotta a parlamentben, hogy nagyobb érdeke nincs a hazának, minthogy a falusi és városi munkás- ifjuságot szigorúan, az egészséges, tisztességes élet számára neveljük. A szülők ma már nem ültethetnek mást gyermekeik életébe, mint hibát, botlásokat, mert a szülők is hanyag, felügyelettel mit sem törődő kezek alatt nőttek embersorba, jobbat maguknál sohsem nevelnek. A régi magyar közmondás azt tartja: anyjától tanulja a veréb a csiripelést. Amit neveléssel, rábeszéléssel el nem érthetünk a gyermeknevelésben, azt még sikerülhet megvalósítani törvény utján. Ez a leg- egyenesebb ut. Ahol nincs szülői belátás, nincs okosság, ott a törvénynek kell a szülőt helyettesíteni. A mi hazánkban különösen két hatalmas póráza van a gyermekrontásnak: a dohányzás és a korcsmázás. A korai dohányzásnak és korcsmázásnak különösen a katonaállitások idején látjuk következményeit. Évről-évre nagyobb a selejtezés anyaga. Évről-évre több a vézna, csenevész, gyönge ifjú, mely körülménynek okát rendszerint a rossz élelmezési és lakási viszonyoknak tudják be. Pedig a trafikokban és korcsmákban kellene a valódi okot keresni. Angolország, midőn látta, hogy az angol és ir ifjak évről-évre nagyobb arányban válnak a katonáskodásra képtelenekké, mig a skót ifjak, kiket otthon szülőik szigorúan eltiltottak a dohányzástól, egytől-egyig beváltak, megalkotta hamarosan a gyermektörvényt. E törvénynek számos nagyfontosságu intézkedése között különösen követésre méltó volna nálunk az a paragrafus, mely megtiltja a gyermekeknek tizenötödik életévük betöltése előtt a dohányzást; a hatóság közegeinek: a rendőröknek, csendőröknek joguk van a dohányzó fiukat azonnal megfenyíteni s őket a dohányzásban megakadályozni. A trafikosoknak a legszigorúbban megtiltja a törvény, hogy fiatal gyermekeknek dohányt és szivart kiszolgáljanak. Az angol gyermektörvény azonkívül eltiltja a tizenötéves korig a gyermekeket a korcsmától. Még szülőik kíséretében sem jelenhetnek ott meg. S ez helyes is. A korcsmákban a gyermek még a szülői felügyelet mellett is csak oly dolgokat láthat, mely káros befolyás- val lehet reá. S az angolok e puritanizmusával szemben mit látunk minálunk? A korcsmák, mulatóhelyek népesek, kivált ünnepnapon a gyermekektől, kik szüleik kíséretében időznek a füstös helyiségekben, sőt gyakran az úgynevezett gyermekzsurok is az éjféli órákig húzódnak ei. Vájjon helyes dolog-e ez ? Nálunk Beszterczebánya volt az első, mely a dohányzást rendeleti utón megtiltotta a gyermekeknek. Üdvös dolog volna, ha e példát követné városunk is, csakhogy azután annak betartására nagyobb gondot kellene fordítani, mint a gyermekek korcsmába járására, melynek eltiltására annak idején szintén szabályrendeletet alkottunk. Színház. Ez a hét ismét a sikerültebbek közül való, alig látszott, hogy a társulat érzi a szezon végének közeledését, pedig rövidesen eljő, jövő vasárnap lesz az utolsó előadás s búcsút mond Krémer direktor, ki elsőrangú erőkből összeállított társulatával magas nívón álló előadásokat produkált. Az elmúlt hét leglátogatottabb estéje szerda volt. Annyi közönséget még nem láttunk a nézőtéren, mint akkor. Szabadkai Józsefnek, en- J nek a kiváló jellemszinésznek jutalomjátékául elbocsájtottak egy csomó munkást, köztük ezt is. Napról napra járt az igazgató nyakára, de hiába volt. Nem volt már betevő falatjuk sem és ekkor elment utoljára s ekkor megint kikergették. Mikor kijött az igazgató szobájából, a mellette való szoba asztalán ott találta az igazgatónő aranylánczát. Ellopta ; megtatálták nála, nem is tagadott el semmit, elitélték hat hónapra. — Azért loptam, hogy Ítéljenek el, — mondta a végtárgyalás befejeztével és azután mosolyogva jelentette ki, megnyugszik az Ítéletben. Mosolygott a szegény emberek alattomos, ravasz s mégis kihívó mosolyával, melyből sokszor annyi gúnyt és megvetést lehet kiolvasni minden társadalmi rend és minden jó kabátu úri ember iránt. Én legalább ilyesmit olvastam ki a mosolyából, pedig hát ezt a mosolyt nem a megvetés kergette már akkor arra a fakult arezra, hanem a közel jövő biztos tudata. Mosolygott rajta, hogy őt mi elitéltük, holott tudta, hogy másnapra már oly szabad lesz, mint a legszabadabb madár, amely a felhők közt szárnyalhat. Másnapra felakasztotta magát. Börtönében, a pricscsen egy ceruzával irt levél hevert. Elég érdekes, mert őszinte. A halál előtt közvetlen nem igen szoktak hazudni. Itt a levél is majd felolvasom. — Nem tudom, miért hiszem, de hiszem, — De persze, te nem szeretnél az emberiségnek ehhez a pusztuló feléhez tartozni. — Nem, hanem akit Isten oda soroz be, az nyugodjék bele a változhatatlanba. — Bele is nyugszik a legtöbb! És az áldozatok nagy része, hidd el, valóságos hősiességgel küzd, amig bírja a küzdelmet. Mi, akiket az élet kissé mégis elkényeztetett, mi, azt hiszem, nagyon kevés ideig birnók ki ezt a napról napra megújuló küzdést a létezésért; ezt a küzdelmet az éhenhalás vagy a megbolondulás ellen. No, de nem akarok holmi általános doktrínákat fejtegetni előttetek. Csak egy szegény szerencsétlenről akarok elmondani egyet mást, egy olyanról, akinek jó eleve meg volt irva, hogy az életben csuful el kell buknia. Az élet nyomorult proletárja volt, akit a végzet trágédiájának utol kellett érni. El kellett buknia és nekünk kellett őt elbuktatnunk, —< nekünk, akik sajnáltuk, de hiába, nem lehetett rajta segíteni. Ti talán el sem hiszitek, hogy vannak becsületes gazemberek is, akiket szívből sajnálunk és kiket mégis el kell Ítélnünk. Valamint azt is aligha hiszitek el, hogy néha az az elitéit nyomorult rab nemesebben gondolkozik, mint egy csomó méltóságos vagy kegyelmes ur. Az az elitéit rab is ilyen volt, akiről beszélni akarok. Balázs Jánosnak hívták, valami fürészgyár- ban volt alkalmazva; a gyár üzeme rossz volt,
