Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-08-19 / 33. szám
"VH. évfolyam. 1909. augusztus Ixó 1©. 33-ils: szám. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. É Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a , lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. G L Y M I H A LY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A városok, mint kulturális és gazdasági központok. Augusztus 18. A magyar közéletnek az átka, hogy a meg-megujuló politikai scénák lekötik a nemzetnek nemcsak figyelmét, hanem összes erőit is, igy aztán a valódi kérdések megoldatlanul maradnak. Ez történt a városok fejlesztésének ügyével is. Mert hogy állunk ezzel a kérdéssel? Megdönthetien igazság, hogy a vidék nagyon el van maradva a modern főváros mellett s az idegen szemlélő hiába keresne ma még Magyarországon a főváros fejlődésével arányban álló vidéki központokat. A vidéki városok legnagyobb része élettelen, kihalt. Valami zsibbasztó nyomás ül iparán, kereskedelmén, gazdasági viszonyain, kultúráján, úgy, hogy mint a nemzettest nagyjelentőségű szervei, csak igen lanyhán működnek s csak félig- meddig képesek azon nagy feladatok teljesítésére, amelyekre hivatva vannak. A főváros haladásával a vidéki városok nem tartottak lépést, mert hosszú időkön át hiányoztak nemzeti közéletünkből azok a tényezők, amelyek a vidéki városok fejlődésére jótékonyan hathattak volna. Hosszú évszázadokig mi rajtunk vi- harzottak keresztül azok a pusztitó har- czok, azok az ádáz küzdelmek, amelyet a nyugat műveltsége és kelet babár konzervativizmusa egymással vivtak. Egy harcztér volt ez az ország, amelyen ma győzött, holnap meg vereséget szenvedett a vívó korszellem. Mi a történelem egy egész hosszú korszakán keresztül nem a saját haladásunkat munkáltuk, hanem a nyugati műveltséget védelmeztük. Ez a harcz megzsibbasztotta erőnket, ellankaszfotta életkedvünket s amidőn jobb idők derültek ránk, azt vettük észre, hogy századokkal vagyunk visz- szamaradva Európa többi művelt nemzetei mellett. De más tekintetben is kedvezőtlenek voltak a mi viszonyaink a vidék s a városok fejlődésére nézve. Nálunk sohasem volt meg az a pár- tikulárizmus, amely Olasz- és Németor- szágnak az egész középkoron keresztül politikai tekintetben a legnagyobb szerencsétlensége volt ugyan, megfosztván ezen országokat az egység erejétől — de amelynek kulturális tekintetben meg volt az az üdvös hatása, hogy teremtett egy- egy vidéki központot, amely felé egy-egy nagyobb terület gravitált. Ezekhez hasonló viszonvok ná'unk sohasem voltak, mert a magyar i«j karakterében nem volt kifejlődve soha a városok fejlesztése iránti hajlam. Ezért játszottak és játszanak nálunk még ma is oly nagy szerepet a német iparüző elemek a városok alapításában és fejlesztésében. Csak néhány évtizede annak, hogy mi valóban megkezdhettük kulturális fejlődésünk nagy munkáját. Mi sem természetesebb, minthogy minden erőnk, az első évtizedek egész nagy munkája első sorban a fiatal főváros : Budapest emelésére használtatott fel. Hatalmas, életerős központ az ország szivében, virágzó iparral, élénk kereskedelemmel, igazi európai kultúrával — ez az eszme lebegett az első munkások szemei előtt. S az eredmény nagyszerű, impozáns lett. Ma már egy virágzó, csodás szépségű főváros hirdeti az ország szivében a magyar alkotó elme nagyságát, de vidéki virágzó városaink, vidéki központjaink alig vannak, mert a főváros fejlesztése lekötött minden szellemi és fizikai erőt, még a vidékét is. A magyar vidéki városok elmaradottsága tehát egyfelől történelmi alapokon nyugvó tény, másfelől pedig sajátos nemzeti karakterünkből kifolyó végzetes mulasztás. De lett légyen akármi, a kérdéssel számolnunk kell. Arra kell törekednünk, hogy vidéki városaink fejlődjenek, gyarapodjanak. A fővárosnak nagygyá tételével nincs befejezve a munka, nincsen elérve a czél. Tovább kell mennünk. Ha egy országnak csupán egy kulturális és gazdasági központja van, az kedvezőtlen és helytelen állapot, mert az az egy központ nehezen hozzáférhető s a távolabb eső országrészek nem érzik kellőleg az egyetlen központ példaadó és vonzó erejét. Pedig a vidéknek, ahol különben sok becses szellemi és anyagi erő van felhalmozva — példa kell, mert különben improduktive vesznek el az ott összehalmozott erők. A kultúra vívmányai is a közvetlenség által hatnak legjobban, épen ezért czélszerütlen azoknak egy helyen való összpontositása. HozzáA „Nagybánya“ tárczája. Alkonypir. Oly hallgatag, borongó Oly bús a rengeteg, Mint a remény efosztott Tépődő, nagy beteg. De azért tűri büszkén, S fájdalma szótalan, Egy árva vád se hangzik, Hogy fénye oda van. Csak néha hull az ágról Fehér, friss hótömeg, Ilyenkor tán az erdő Fagyott könnye pereg. lm alkonyul. Az égbolt Olt tiszta rózsaszint, Mint amikor magasból Milljónyi rózsa int. A sok színes virágszál, Mit elrabolt a tél, Tán mind az égbe szállott, Tán onnan int, beszél. Mint, hogyha a bús erdőt Biztatnák édesen: Beszállunk újra hozzád Tavaszi éjjelen. A biztatást megérti A néma rengeteg. Szellő csókolja arcon, S hült szive megremeg. Feleki Sándor. üli Imi cin tűi ismln Mi. Roboz Istvánnak szeretettel Költsén u. p. Szemes. Baja, jul. 2. 852. Édes lelkem Pistám! Csakhogy végre bizonyossá tettél a felől, miszerint kaptad levelemet. Nézem soraidat, nézem s baráti szereteted oly jól esik elhagyott lelkemnek, mint mikor a nap oda veti sugarait a szomorú rengetegre. Ne várj tőlem czifra nyilatkozatokat, ne elkerített sorokat . . . úgyis érezned kell a delejesség által, hogy egyike vagy azon nagyon keveseknek, kiket szeretek. Ezutáni leveleimben még panaszkodni sem fogok, ábrándjaim szép csarnoka széthullt, szerelmem egy néha még föl- föllobbanó, de elébb-utóbb kialvó üszők . . . telkemre jön a zsibbadás, a fásult nyugalom ... és ekkor még panaszkodni sem tudok. Dalaimat, mik csak a női hiúságnak hízelegnek, elhagyom s át fogok térni az obiectivitásra, adok-é ebből jót a világnak, majd a jövő határozza meg. Van készen csalódásomról 10 dalom, hasonlitlanul jobbak eddigi minden munkáimnál, de nem adom, nem adhatom senkinek, miután érezvén mivoltát, igen nagy dijt követelek érte. De hát hová is adjam ? ... A Futárba? evvel szerződve vagyok is s jó akármilyent adok; a Visszhangba? . . . ezekkel nem vagyok összeköttetésbe? . .. Még Vahot Színházi Almanachja volna hátra, kérdés ad-é ily dalért 3 pengőt, mint ez: Búza közé száll a dalos pacsirta, Hogy ha magát már oda fenn kisírta, S búzavirág, buzakalásx árnyába Reá akad megsiratott párjára. Én is szállók, a lelkem száll dalolva.. . De leszállni nem szállhatok sehova. Nem fogad be, hova szállnom kellene — Búzavirág szemű kis lány kebele ! Ilyen apró dalokból áll az egész ... de tizet 25 pengőn alól nem adok — vagy ha igen, inkább ingyen. Fizessenek ha jót akarnak, ha nem
