Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-08-12 / 32. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. augusztus 12. a művelt és műveletlenek között való kiegyenlítő közeledést: először azzal, hogy az általános műveltség anyagából a szerintük szükségtelen vagy haszontalan alkotórészt kiküszöbölni akarják; és másodszor azzal, hogy az ily módon megrostált és egyszerűsített művelődési anyag közvetítésére szolgáló intézményeket javítják és szélesbitik. Mi, akik a művelődés fejlődésének történeti alapján állunk, nem fogadhatjuk el az ajánlott radikális megoldást, hanem czélravezetőbbnek véljük, ha a modern állam követelményeihez eléggé simuló tanügyi szervezetünk mellett gondoskodunk oly intézmények létesítéséről, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenki, aki iskolai képzettségének hiányát pótolni, avagy azt kiegésziteni, vagy felfrissiteni akarja, azt felnőtt korában is megtehesse és versen}rképessé váljék a többi a műveltség kellő eszközeivel rendelkező polgártársaival szemben. A közművelődés feladatát nem lehet egyszerűen csak az iskola körében és a fejlődő gyermek-, vagy iíjukor idején megoldani, hanem számba kell venni, hogy a lelki fejlődés szüksége nem ösmer sem" tanfolyamokat, sem befejező vizsgálatokat. A közművelődés folyton alakuló folyamata a népélet minden tagjának egész életén át számit érdeklődő részvételére. A művelődés munkája nem szünetelhet sem életkorok, sem társadalmi körök külömbsége szerint, hanem folytonos gondozást kíván az egész életen át és a nép minden rétegében. Kétségtelen tehát, hogy ezt a nagy feladatot a társadalom egymaga megoldani nem képes és hogy ez az uj feladat a huszadik században az államra is nehezedik, amelynek megvalósitása és nemzeti irányban való fejlesztése azért is könnyebb, mert csak az élet és a fejlődő kor követelményeit kell szem előtt tartanunk. Ez időszerint a viszonyok törekvéseink közvetlen czéljául azt tűzik ki, hogy a magyar kultúra fölényéről és vezető szerepéről az egész ország lakosságát meggyőzni siessünk és ezáltal minden állampolgárban fölkeltsük a vágyat e kultúra megismerésére és elfogadására. E feladat megoldásának első feltétele, hogy összpontosítsuk az egész magyar kultúra erejét; minden eszközt, minden ágazatát és tényezőjét csatasorba állítsuk és egy egységes terv szerint velük nyomuljunk előre. Molnár Viktor. A nő. Augusztus 11. Szocziologiai egyesületeinkben egyre és meg- ujra kisért a feminizmus kérdése. Felolvasásokat tartanak, vita-estéket rendeznek anélkül, hogy a kérdés megoldásához csak egy lépéssel is közelebb jutnának. A felolvasások és vitaesték után is megmarad a régi állapot: akik hívei voltak a feminizmusnak, továbbra is azok, akik ellene harczoltak, továbbra is hadakoznak a nő egyenjogositása ellen. A kapaczitáczió egyik részről sem sikerül. A két tábor daczosan áll szemközt egymással. Az egyikben villogó, haragos szemű nők, a másikban gúnyosan mosolygó férfiak. Ám a kérdés felszínen van s talán még évtizedekig vehemens, izgalmas és tüzes hangú polémiák tárgya lesz. A közel jövőben a feministáknak semmi reményük sem lehet arra, hogy a már elfoglalt tereken kívül újabb hódításokkal büszkélkedhetnének. A hivatalokban tért hódítottak, a tudományos pályák részben megnyíltak előttük. Érjék be ezzel. És ne kalandozzanak vágyaikkal olyan tájak felé, ahol a férfi erős, edzett fizikumára van szükség, ne vágyakozzanak olyan magaslatokra, ahonnét sokszor még az erős, edzett férfi is leszédül, ne kívánkozzanak oda, ahol a legszilajabban dühöng az élet harcza, ahol ágyuk dörögnek, golyók sivitanak és kardpengék csattognak. A polémiák közepette vegyenek annyi időt maguknak, hogy egy futó pillantást vessenek a távol múltakba. Nézzék meg az őskor asszonyait, akik a legalautasabb szolgai munkát végezték. A férfi künn járt a réten, vagy a hegyek közt és vadakat űzött, a n(" kizárólag a házi teendőket végezte kicsiny gunyhójában. A férfi, ha kellett, ijjal, kopjával hadba szállott, a nő gyermekeit gondozta. Az ókorban sem jutott nagyobb szerephez a nő. Csak arra való volt, hogy a küzdésben elfáradt férfi homlokát kezével végigsimogassa, tánczával, dalával a komor férfi gondjait elűzze. Mily szédítő szakadék tátong az akkori és a mai nő között. Ma a nő tiszteletet, szeretetet és gyöngédséget élvez. Gondozzuk és féltjük. Otthonunkban mosolygós, kedvre derítő angyalunk. Minden jóval ellátjuk, érte dolgozunk, szenvedünk, küzkődünk. És mindezt azért, hogy távol tartsuk őt az élet küzdő porondjától, amelyen a lelkek eldurvulnak, a szivek megkeményednek, az érzések eltompulnak. Dehogy is félünk attól, hogy a nő kiszorít bennünket a pályáról. Szó sincs róla. Ebben a kályhájuk nincs. A szoba közepén egy hasáb fa ég, ennek tüze mellett főzik meg ételüket, ennek tüze, füstje mellett melegszenek. Ilyen nagy a szegény nép nyomorúsága, s ezért mégse szoczialista, se nem anarchista. Hanem horvát, aki gyűlöli a magyart, tekintet nélkül arra, hogy szocziálista-e vagy sem, s egy nagy szláv birodalomról ábrándozik, melynek Zágráb volna a központja Érdekes jelenség, hogy az idősebb generáció tud magyarul. Alig van olyan nyomorúságos falu, melynek vénei a magyar nyelvet ne értenék. A fiatalja már csak azt tudja, hogy a magyart gyűlölni kell, mert az ellenség. Hogy ez oka minden bajának, minden nyomorúságának. Valahol Szamobor környékén öreg horvát paraszt került elém. Az ő nyelvén vizet kértem tőle. Nagy nehezen megértettem magam vele. mire az öreg egy bádogban előhozta a vizet s igy szólt hozzám magyarul: — Tessék jó uram. Mondhatom, hogy sokkal jobb viz, mint a magyaroszági. Elcsodálkoztam. Honnan tud ez az öreg magyarul. Hiszen tudta, hogy magyarok vagyunk, hallotta beszélgetésem barátaimmal. Kérdésemre igy felelt: — Jártam én valamikor régen Magyarországon. A császárt mentünk megvédelmezni, mikor a magyarok fellázadtak ellene. Engem el is fogtak és bizony nagyon jól bántak velem a magyarok. Én nem is haragszom rájuk, de a horvát urak mindig azt mondják, hogy nagyon gonoszak a magyarok. Ök az okai minden bajunknak, minden szerencsétlenségünknek. Mindent elvesznek tőlünk adóba és még nyelvünket is el akarják venni. Tanuljanak a magyarok horvátul, ha a mi országunkba jönnek, mert a mi hazánk Horvátország. Az öreg horvát e szavain elmélkedve önkéntelenül arra gondoltam: hej, ha mink is ilyen politikát csinálnánk a többi nemzetiségekkel szemben! Mit szólnának a szászok, a románok, a tótok, és a ráczok? Ilyen a horvát paraszt helyzete s gondolkodása, de igy gondolkodnak a jobbmóduak is. Ha tehetné, se ad élelmet a magyar katonának, nem ad még nagy pénzért sem. Valahol Belovár környékén kis faluban töltöttünk egy napot. Mi a neve, hogy hívják, bizony már elfeledtem. Talán neve sincsen, mert se térképen, se lexikonban nem találtam. Komisz kenyerünk elfogyott, a konzervhez pedig nem volt szabad hozzányúlni. Ezt csak akkor szabad feltörni, ha a koplalás hetedik napján az ájulás környékez. Az élelmezést szállító kocsikat hiába vártuk. Azok egyrésze eltévedt, más részét elvette az ellenség. Ép úgy, mint háború esetén szokott történni. Egy falat kenyér, egy falat hús nélkül álltunk, pedig huszonnégy órai éhséget hordoztunk magunkkal. Útnak indultunk a faluban, hogy valami élelmiszert keressünk. Csirkét, kacsát láttunk bőven, akartunk is venni, de a horvát paraszt öt forintért se adta párját. Már tekintetben egészen nyugodtak vagyunk. De igenis féltjük az otthonunkat, a családi életünket, a gyermekeinket. Attól félünk, hogy a feminizmus féktelensége megfoszt bennünket az élet egyetlen kedves pihenőjétől: a meleg tűzhelytől, serkentő vigaszunktól, mosolygó gondüzőnk- től, szelíd álmainktól. Attól félünk, hogy hazatértünkben nem fogad többé az asszony kaczagó gondtalansága, a gyermekek kitörő öröme. De elénk vánszorog egy fásult, a küzdelemben maga is kimerült, koravén asszony, aki rég elfelejtette a mosolyt, akinek arczárói eltűntek a vidámság rózsái, aki unott és blazirt, aki maga is üdítő, napsugaras vigaszra szorul. íme, igy fest az a jövő, amelynek boldog eljövetelét fennen hirdetik a feministák. Elégedett, boldog családanyát nem találunk köztük. Mindössze egy pár kesernyés kisasszonyt, akik túl vannak már azon a koron, hogy csöndes otthonról álmodhatnának. Éppen ezért nem is kell talán fölöttébb komolyan venni az egész mozgalmat, inkább futó szeszélynek, amely néhány elkeseredett szívből pattant ki. Olyanok ezek a feministák, mint a szegény rongyos fiú, aki karácsony estéjén egyedül bolyong az utczá- kon, fázva, dideregve, otthontalanul. Az egyik fényes palotából ragyogó karácsonyfa sugárzik feléje. Összeszorul a szive és nagy elkeseredésében követ ragad, és bezúzza vele a palota ablakát, éppen azt, ahol együtt van a család boldogan, meghitten, melegen. Ilyenek a feministák ! „ T Iparos kiképzés. Augusztus 11. Manapság, mikor a szellemi proletarizmus bénító térfoglalását minden téren annyira kénytelen az ember látni, valóságos örömünnepként kell üdvözölni minden olyan vállalkozás és intézmény létesülését, mely hazánkat az ipar és kereskedelem terén előbbre viszi. Nálunk elő- itélet-e, vagy a helyzet természetes következménye, hogy mindenki szellemi pályára, mint az egyedül üdvözítő s boldogulást nyújtó útra kényszeríti gyermekét, De vajon jól van-e ez igy ? A nagy kulturnemzeteknél igaz megbecsülik a lateiner embert is, sőt nagyon, de a becsületes iparosnak is megvan a maga tekintélye, mert tudják, érzik, hogy mig az előbbi a szellemi előhaladás harczosa, az utóbbi a nemzeti vagyo- nosodás, ezzel a nemzeti erő gyarapodásának bajnoka. De azt sem szabad elfelednünk, hogy a külföldi iparosok készültség s elméleti tudás következtében mennyire felette állanak a mieinknek. Sajnos, de igy van. Nemzeti önérzetünk szégyenkezik bevallani, de nem tagadhatjuk. Igaz, régen hires volt a mi asztalos iparunk még külföldön is, de elmaradtunk, az elméleti tudás, a nagyobb műveltség fegyverével legyőztek. Hol az a világ, mikor küllőidről rendeltek a magyar asztalostól! Örömmel kell üdvözölbelenyugodtam a változhatatlanba, mikor előkerült legényem, a század dobosa: — Lesz már jó vacsoránk önkéntes ur., — Micsoda te ? kérdeztem tőle. Felelet helyett a dobba nyúlt s két csirkét húzott ki belőle. Fejét már mindkettőnek leütötte. — Hol vetted? — Hát úgy szépszerivel szereztem. Pénzért nem kapott a jó legény, hát úgy ütötte le mind a ketőtt valamelyik udvaron. Este nagy tüzet rakott a gézengúz a kert aljában és bográcsban főzte a csirkepaprikást. Mi a tűz körül ültünk, s epedve vártuk, hogy a dobos elkészüljön a vacsorával. Hirtelen elkiáltotta magát valamelyik : — Jön a kapitány ur! Ijedten kapkodtunk, de el nem tüntethettünk semmit, mert akkorra a tűzhöz lépett az »ezred réme* Komorovcsák kapitány. — Mi történik itt? kérdezte, s fél szemével a bogrács felé pislogott. — Vacsorát főzünk kapitány ur, jelentette hüledezve a dobos. — No hát csak csináld, szólott a kapitány s ő is odatelepedett a tűz mellé. Megvárta, mig elkészül, akkor kiválogatta a legjobb falatokat s megvacsorázott. Farkas étvágya volt a kapitány urnák, úgy látszik neki se adtak enni a horvátok. — Ehhez valami ital is kellene, mondotta a katonáknak.
