Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-07-22 / 29. szám

TTXX.

ISO©. Jvili-u-s lió 22.

20-11?: szám.

folyam.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre i korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a

hit T C T xT lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők.

Gl L Y M I H A L 1. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kfinyvkereskedó üzletében is.

A festőiskola.

Julius 21.

A városok vezetőinek ama nemes mozgalma, versengése s áldozatkészsége, hogy városuk hírnevét, főleg pedig idegen forgalmát festőiskolák felállításával s városuknak művészi emporiummá való fejlesztésével növeljék, valljuk meg nyíltan, lassankint a nagybányai nagyhírű festőiskola teljes csődjéhez vezet.

Legelőkelőbb nevű művészeink, kiknek nevéhez festőiskolánk megalapítása, fejlesztése s úgyszólván föntartása fűződik, lassankint búcsút mondanak kies fekvésű városunknak s egyiknek is, másiknak is távozása egy-egy jókora darabot tör le azon impozáns épületből, melyet önnönmaguk emeltek.

Vándorútra kelt körünkből Hollósy mester, magával vivén a tanítványok egy jó részét; a fővárosba tette át működésének helyét Ferenczy mester; most meg Grünwald Iványi Béla, ki évről évre aratott diadalaival oly sok dicsőséget szerzett városunknak is, készül kezébe venni a vándorbotot, hogy megalapítsa a kecskeméti festő kolóniát. Grünwald Iványi után talán majd Thorma, Réti ajkairól fog elhangzani a búcsúszó s akkor már valóban csak a Jókai-dombon hevenyészett s egy évtized óta mindig „ideiglenes“ jéllegü deszka tákolmány fogja nekünk hirdetni a múlt dicsőségét, a körünkben megforduló idegeneknek pedig azt, hogy volt idő, midőn egy nagy tehetségű s európai hirü művészgárda e deszkabodé- ból indult hóditó kőrútjára s e deszkabódéban fogamzottak meg azon művészi eszmék, ideálok, melyek művészi forradalmat idézve föl, a régivel szemben egész uj iskolát teremtettek.

Szóval muzeális tárgygyá lesz a mi festőiskolánkat befogadó deszkabódé is, ha ugyan az élelmesség más, praktikusabb czélokra föl nem használja

A ki súlyt helyez városunk szerfölött nagy értéket képező művészi hírnevére s aki igaz rokonszenvvel és szeretettel csügg a művészeten s a művészi törekvéseken, elborulva fogja kérdezni, miért kellelt és kell mindennek igy történnie?

Egyszerű erre a felelet: peccatur extra et intra muros.

Festőművészeink sohasem keresték városunk vezető s intéző köreivel az intim kapcsolatokat egyrészről; másrészről pedig az intéző körök s ezek között legelső sorban, mint leghatalmasabbat, a képviselőtestületet értjük, talán nem értékelték kellőleg azt az erkölcsi, de anyagi hasznot is, melyet a festőiskola nyújt városunknak. Mindkét, részről nagy közömbösség nyilvánult meg egymás irányában s ez a közömbösség, nem törő- dömség a kétszer kettő négy bizonyosságával oda kellett, hogy vezessen, a hová jutottunk. Ez volt oka annak is, hogy a festő kolónia tagjai, a vezetők kivételével, úgyszólván zárt komplexumot képeztek városunk társadalmában. A közönség nagyobb fele, melynek természetszerűleg nem sok érzéke van a művészetek iránt, csak a bohém élettel járó furcsaságokat látta, miket sehogyan sem tudott beilleszteni megszokott gondolkozásába s azokkal sehogyan sem rokonszenvezett. A kisebbik félnél pedig, ismételjük, az érthetetlen közöny sorvasztott el minden érdeklődést.

Mindéhez pedig hozzájárult a város szegénysége, hogy a más városoktól felkínált áldozatkészséggel lépést nem tarthatott volna még az esetre sem, ha egyébként minden tényező között a legteljesebb harmonia mutatkozott volna is.

Ezek voltak az okai, hogy az a mozgalom, melyet lapunk évekkel ezelőtt indított s azóta is sokszor megújított az állandó és téli műtermek emelése végett, sikerre mindeddig nem vezetett. Pedig az állandó és téli műtermek létesítése képezi alfáját és ómegáját a festőiskola fönmaradásának.

A város pusztán a maga erejéből a festőiskolát föntartani nem képes; az államsegély első feltétele pedig az állandó műtermek létesítése. Hiszen igy van ez minden téren. Vájjon elemi iskoláink, főgimnáziumunk megkapták volna-e az állami hozzájárulást, ha a város megfelelő iskolai helyiségekről nem gondoskodik? Valamelyik gyártelep részesülhetne államsegélyben gyár nélkül; vagy lehetne-e reménységünk arra, hogy katonaságot kapunk, ha kaszárnyát nem építünk ?

Az államkincstárnak minden segélykérésnél legelső kérdése az, hogy a város minő áldozatokat hozott arra a czélra, melynek istápolását kéri. Ugyan e kérdésre a festőiskolára vonatkozólag mivel is tudnánk válaszolni?

Kérvényezünk, szaladgálunk, hogy ^egy század katonaságot kapjunk s ha

A „Nagybánya“ tárczája.

Tücsök-dalok.

I.

Szivemet sokan elitélték,

Te mindig védtél engemet ; Mások csak öldökölni tudtak, Te gyógyitgattad telkemet;

Bár ősz volt, mikor megismertél, lavas zom visszatért veled — Légy áldva, életem virága,

Hű álma, — édes valósága.

II.

Ha rád hintett csókjaimból Mindmegannyi csillag válna, Örök égő roppant tüzek Gyíclnának az éjszakába.

Napok, holdak tündökölve Hirdetnék a mmdenségnek: Nem szerettek soha senkit Olyan forrón, mint én téged l

III.

Mondhatatlan vágy lobogtat,

S üldöz a mezők felé Ahol ezer virág nyílik S vígan röpköd lepke, méh.

Méh leszek, te légy virágom,

Nyílj ki rózsám énnekem!

Hadd szédüljek szirmaidra.

Hadd haljak meg kebleden.

Endrődi Sándor.

Az árverés.

— Irta: Pogány Mihály. —

Leitner ur, a Krausz és társa czég főnöke leveleket diktált. A levelek, hol kértek, hol fe- nyegetődztek. Kértek ahol remény volt arra, hogy az adós jószántából fizetni fog és fenye- gefődztek, ahol sejteni lehetett, hogy per nélkül nem fog íizetni a kliens. A többség az utóbb említett fajtához tartozott, mert a bort, amivel a Krausz, Leitner és Társa czég is kereskedett, nem szeretik fizetni az emberek. A bor nem olyan, mint egyéb hitelre vásárolt tárgy, hogy kopik, romlik, de mégi3 csak megvan. Ha kérik az árát, hát ha haragosan is, de rá néz az em- i bér. De a bor? Azt a vagyonos ember nem ren- I

deli a Krausz, Leitner és Társa czégtől, egyrészt azért, mert a vagyonos embernek rendesen van szőlője, másrészt meg a rendelt bor árát azon nyomban meg is fizeti. Érthető tehát, hogy a Leitner ur által tollba mondott felszólítások mind kistisztviselőknek, meg másod és harmadrangú korcsmárosok czimére küldettek el.

A levelek telve voltak a legkülönfélébb fe- nyegetődzésekkel, amelyeket olvasva, kétségtelenül ijedten szaladlak a kis falusi vendéglősök a pénzesfiókhoz, hogy elküldjék a pénzt a nagy budapesti czégnek, amely kész elárvereztetni az egész korcsmát. Pedig Leitner urnák eszébe se jutott volna, hogy a fenyegetéseit beváltsa. Spitz, a vörös, szeplős könyvelő, aki tizenkét év óta körmöltaz irodában, aki folyton felmondani készült és hihetőleg még ujabbi tizenöt év múltán, is mindig ott ül, Spitz folyton nevetett a Leitner ur haragos levelein. Tudta jól, hogy a pert annak módja szerint megindittatja a czég ügyvédjével, de amikor az árverés kitűzésére kerül a sor, akkor megszállja lelkét valami gyengeség és egy ideig halasztja a kegyetlen szabályt, mig végre elhatározza magát és kiadja az utasítást:

— A rimaszombati vasúti vendéglős ismét küldött ötven koronát a tartozásra. Az árverést fel kell függeszteni.

Ha Spitznek jó kedve van, akkor megkocz- káztat egy alamuszi kérdést:

— Igazán Leitner urnák olyan jó szive van. Nem árvereltet senkit, pedig a Kitzl-ezég, a Strasser czég, meg a többiek mind, úgy árverel-