Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-12-23 / 51. szám
4 NAGYBÁNYA 1909. deczember 23. Versek. A.z imádság. Isten! Sxó kell-e néked; hogy érts? Messzehangzóf Kiáltó ének, félzugó harangszó? 8 ruhamegszakgatás és térdreomlás: Hogy láss ? Keked? Ki önmagunknál jobban értesz minket, Ki megszámlálod vergődéseinket S tudod, hogy minél súlyosabb a bánat: Szavakká annál nehezebben válhat. — 8 Téged ne kötne össze erősebben A sebzett lelkű szegény halandóval Minden betanult, lemorzsolt imánál: Egy köny . . . egy sóhaj? Én. Kern vagyok unott, élet-fáradt. Kern dúl bennem ideges vágyak Zavaros lázú lüktetése. Kincs rajtam rontás, beteg átok, Kern ingovány mezőkön szántok Lápvirág vetésbe’. Szivembe mámort nem tüzelnek Ledér, pillangó gerjedelmek, Behomályozva a tisztaságom. Kezemben nem a vér fáklyája, De a szív meleg bársonyára Jegyzem én asszonyt álmom. Friss, piros vérem ritmusába’ Ép az életnek minden vágya. És egy istenü oltáron Oyujt tömjént géniusszal telten A lelkem, a múzsám, a szerelmem: Az én Szentháromságom. Jörgné Drnskóczy Ilma. Öreg honvédek. Az én nagyapám bakkancsos volt és a komáromi matrónák még ma is emlegetik, hogy hires tánczos volt. Az ágyúgolyók repkedtek a várba, a várparancsnok pedig bált rendezett a sánczok tetején. Ott tánczoltak a komáromi lányok a várvédő honvédekkel. Estefelé, ha elfáradt már nagyapó a német teremtettézésében, ami egész nap hallatszik szájából, leül az ambitusra és erősen szivarozik. Sörtés, rövidre nyírott hajú fejére kaczkiásan csapja fel az aranyrojtos házisapkát és keresztbe veti a lábát. A bajusza most is inkább barna, mint fehér és szeret a lányokról, menyecskékről beszélgetni, akiket napközben látott. — Hát a Tercsi ? — Hát a Böske? — Hát Marinka, a kékszemü ? így megy ez este és ha valaki tudja a falusi menyecskékről, lányokról szóló pletykákat, az nagyapó, De Sükei is tudja, a nyugalmazott tanító. Sükei estefelé előballag a nagy akáczfa alól — mintha egy árnyék lapítana a homályban, egy kutyáé, vagy egy macskáé — és leül az ámbitus lépcsőjére. Oda, ahová már nem ér el a lámpa világossága. Ott ül összegörnyedve és ha hirtelen megfordítja a fejét egy pillanatra, megvillan szürke üstöké és égő, szurokszinü szeme a sötétségben. Nem is igen köszön, midőn érkezik, nagyapó se nagyon veszi észre. Ha már nagyon beesteledett, a nagy fák eltűnnek az udvar végében és csupán suttogásokat hallani, nagyapó felemeli a fejét! — Itt van Sükei? Egy tompa hang, mely mintha hordóból jönne, felel a sötétségből: — Itt volnék. Erre nem szól többel nagyapó. Erősen szivarozik és mereven néz a lámpafénybe. Mert tudni kell, hogy Sükei, a nyugalmazott tanító egykor, a nagy-időkben kém volt. Igaz, hogy nem az ellenség kéme, de mégis egy kém nem sok tisztességet érdemel egy vitéz bakkancsos kapitánytól. Ha Sükei nem ült az ambitus végében — esett az eső, vagy hideg szél rázta a fákat — nagyapó megsimogatta a homlokát és nyugtalankodva nézett arra felé, ahol Sükei ülni szokott. — Hol jár az az ember? — kérdezte és megenyhült a hangja. — Hol jár a szerencsétlen ? Nem hallottátok, hogy beteg tán? Jó volna, ha valaki megnézné : él-e még ? Aztán elgondolkozva mormogta magában. — Mintha ma is látnám Sükeit, a szökött barátot. Egy nagy esernyő volt a kezében, szakadt a zápor és lihegve jött a sáros országúton Komárom felé. Megszólítom: Megállj, ki vagy ? Sükei vagyok, hangzott a felelet. Erre tovább bocsátottuk a vár felé, mert Sükeinek szabad bejárása volt mindenhová. Előtte meg nyílott minden ajtó. Ha éjjel érkezett, felköl- tötték kedvéért a fővezért, mert Sükeinek mindig sürgős, fontos mondanivalója volt. Azt mondják, az esernyője nyele lyukas volt és ott hordozta jelentéseit az orság egyik szélétől a másikig. Hányszor akarták főbe lőni, hányszor szökött meg! A jó Isten tudná csak. De mégis csak kém volt . . . Valahol egy nagy láda pénze volt elrejtve, amit kémkedéséért kapott. Egy szép napon ellopták tőle a pénzt és Sükei itt maradt tanítónak. Ugyan nem láttátok Sükeit? De elmúlt az eső másnapra és az ambi- luson egyszerre ott ült Sükei, mint egy árnyék. Igen kis, fonnyadt öreg volt, olyan amilyennek gyermekkorunkban a törpéket képzeltük. Összegörnyedve, lehajtott fejjel ült a kövön és félszemmel leste nagyapót. Egy este megszólalt a sötétből: — Tekintetes százados ur, volna valami mondani valóm, kezdte tompán, fáradt hangon. Nagyapó csodálkozva emelte föl a fejét. Vájjon. mi mondani valója lehet Sükeinek. a kémnek ? Sükei folytatta: Azt akarom mondani, hogy én nem vagyok bevéve az öreg honvédek közé. Itt van Kovács János, az asztalos, Suhajda a molnár és még többen, akik mint öreg honvédek kapnak segítséget, amit az adóhivatal kifizet. Rám is rám férne az a pár forint, mert már nagyon öreg vagyok. Tekintetes ur csinálja meg ezt a dolgot. Nagyapónak sötétvörös lett az arcza. — Sükei, megbolondult maga? A har- czosok közé akarja fölvétetni magát, amikor nem volt harczos ? Hogy merészel ilyesmit kérni ? Sükei sokáig hallgatott, majd tompa, bús hangon megszólalt. — Harczos nem valék, igaz, de szolgálataim nem voltak csekélyek. Az életemmel játszottam mindig, pedig akkor még fiatal voltam. Ma már nem ér egy lyukas pitykét sem az életem, de mégis szerelném bírni egy darabig. Nagyapót még soha sem láttam olyan haragosnak. A homlokán kidagadtak az erek és az öklével csapdosta az asztalt. — A német mindenét magának! Takarodjék és ne lássam többet. Hisz maga kém volt, nem honvéd. Mit akar tehát? Sükei felemelkedett a sötétben és elsuhant. Sokáig nem láttuk. Egyszerre hírül hozták, hogy meghalt. Nosza felugrott nagyapó. Káromkodott, majd könnyezett. Ahogy lábai bírták, sietett a halotthoz. Sükei az ágyon feküdt és öreg felesége sirdogált felette. Nagyapó megfogta a Sükei kezét és beszélt hozzá érthetetlen szavakat. A temetésre pedig összehívta mind az öreg honvédeket, akik a faluban éltek. Kibontották a régi megfakult zászlót a koporsó felett és nagyapó beszédet tartott a gyülekezethez. Kedves barátom, vitéz bajtársam — igy kezdte nagyapó. És egy szem sem maradt szárazon. Tán még Sükei is könnyezett örömében a túlvilágon. Krúdy Gyula. Egy röpke dal. Egy röpke dal. akár a sóhaj — De gyönge, könnyű szárnyain Egész világot hord magával, Ha viszi vallomásaim. Oh, hallgass rá, ha bekopogtat, Fogadd, ha nálad megpihen, Szivednek elrebegi halkan: Mi vágy zaklatja hű szivem 1 És higyj neki! Szavát meghallja Az égben lakó Isten is, Mert szent a költő szenvedése És dala imádsága isi., . Prém Józset, Bohémek veszedelme. Dér Zoltán poéta volt, Zöld Bálint pedig festő. Az egyik irt, a másik festett és mind a kettő olyan naiv volt, hogy azt hitte, hogy ebből a két foglalkozásból meg lehet élni anélkül, hogy valami más, életrevalóbb üzlet után is látnának. Azaz hogy Zöld Bálint valahogy mégis csak megélt. Képeket mégis csak vesznek a Lipótvárosban, de könyveket ? Magyar könyveket ? Azokat már ott sem veszik. Minek is venne az magyar könyvet, aki németet, angolt vagy fran- cziát is olvashat? És ha ilyet olvas, ezzel el is lehet dicsekedni; azzal meg ki dicsekednék, hogy magyar könyvet olvas? Más meg ki venne? A mágnások? Azoknak másra kell a pénz. A papok? Azok nem olvasnak, csak szent verseket. A hivatalnokok ? Azok örülnek, ha száraz kenyérre telik. A vidéki urak ? Azok már nincsenek. Szóval marad egy-két falusi vén kisasszony, meg egy-két diák, a ki olvas. De ezek is csak olvasnak s nem vesznek könyveket — fejezte be tirádáját Zöld Bálint ur egy forró nyári délutánon az ő rendes kávéházi sarokasztalánál, a málnaszörpös szóda szürcsölése közben. Hogy a tirádát Dér Zoltán úrhoz intézte, azt talán fölösleges is mondanom. — Szamár voltál fiacskám, nagy szamár, hogy otthagytad a hivatalodat! Alig tudtunk betenni s te hálátlan kutya, igy háláltad meg a gondoskodásunkat. Vagy azt hiszed, hogy a zsíros hivatalokat a tenyerükön hordják az emberek? Azt hiszed, hogy a bankok most már kapni fognak rajtad, miután kidobtak a »Le- számitoló«-ból? Megdögölhetsz éhen, gyermekem! Többé nem tudunk neked állást szerezni. — Nem is kell! Utálom a lekötöttséget. Én nem születtem szolgának! Ember vagyok; emberi módon, szabadon akarok élni! — Vagyis a közkórházban akarsz elhullani húsz és egynéhány éves korodban, a hová be fogsz kerülni akkor, a mikor már az éhezéstől s a rossz táplálkozástól tönkrement gépezetedet az ördög se tudja rendbehozni. Ez a szép vég lelkesít? De ez még semmi! Hanem közben, te szerencsétlen tévelygő csecsemő, még házasságról is ábrándozol! No, hallod, ehhez csakugyan paralizis kell! Nincs egy betevő falatja és meg akar házasodni. Mit szóltok ehhez, fiuk? — A mentőkért kell telefonálni! — Schwarzert ajánlom! — Nem, az Angyalföld jobb hely a gyógyíthatatlanoknak. — Csitt! Térjünk vissza a megbeszélések komoly terére — intette le a piktor a csufoló- dókat. — Hát édes fiam, Dér Zoltika, csakugyan el akarod követni azt a horribilis hülyeséget, hogy megnősülj ? — El. — Hát akkor nincs egyéb hátra, minthogy alázatosan visszakunyorálod magad a hivatalodba, a honnan, nem minden ok nélkül, elcsaptak. — Sose járt be ! — Csak vasárnap délelőtt, mikor senkise volt bent, akkor osont be megnézni, hogy nincs-e levele. — Mindössze kétezer koronát irt be rósz- szül egy üzleti levélbe. — A főkönyvbe a Tartozik rovatba irta be mind a követeléseket. — Igazak-e eme súlyos vádak, vádlott poéta ? — Persze, hogy igazak; de hát ki is hallotta, hogy egy poéta beüljön holmi dohos bankirodába! — Pedig fiam, az okos poéták mind igy helyezik el magukat. Tatányi ur számtiszt, Dör- dényi ur végrehajtó, Botos Adolár ur tanácsjegyző, Kerekes ur miniszteri fogalmazó, Berzéteí ur könyvelő s csak üres óráikban alanyi költők, drámaírók, lárczászok, kareznokok s szellemes csevegések írói. Mindnek van rendes polgári foglalkozása. A múzsával csak balkézre élnek. — Meg is látszik rajtuk a polgári foglalkozás. Egy jő sort nem ir az egész polgári banda! Ha az ember iró: legyen iró. — S ne hitvány, gyönge báb . . . Helyes! Hát maradj, fiam, te is csak iró! De arról tégy le, hogy megnősülj. Ha magad vagy, elnyomoroghatsz s közben Írhatsz olyat is, hogy megcsodál Európa, sőt lehet, hogy olyat, hogy szép hazánk is észre fog venni, halálod után vagy száz évvel, de ha megházasodsz: lőttek neked!
