Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-12-23 / 51. szám

i

1909. deczcmber 23.

— Annyira szeretem azt a lányt, hogy érte a legszörnyübbre is képes lennék.

— Mire ?

— Visszamennék a hivatalba!

— Ez már okos beszéd! Mondj le a dicsőségről, a mi különben sincs neked egész biztosan előlegezve, lépj a józan polgári útra s boldogok lesztek. De az alanyi költészetnek hagyj akkor békét.

— Bolond beszéd ez, öreg Bálint!, Akkor fogok még csak igazán alkotni tudni. Ő mellette, az én drága, édes kis feleségem mellett, a ki nélkül nem élet nekem ez az élet. Ha ő nem lehet az enyém meghalok.

— Mondta már ezt más is, egyebet is, mást is! S azután később csak azért szeretett volna a boldog férj meghalni, hogy meneküljön ő nagyságától.

— Ezt csak te mondod, — pattant föl Zoltán urfi — te, a vén czinikus; te, a kinek nincs se szived, se lelked, se gyöngédséged! Tudod is te, mi az a szerelem?

— Tudom hát! A szerelem szép és okos dolog; a házasság: hülyeség! Legalább nekünk, nem nyárspolgároknak, az.

— Nem vitatkozom veled! Szeretem és nőül fogom venni — jelentette ki büszkén Dér Zoltán.

Ezután a büszke kijelentése után határoztuk el Zölddel együtt, hogy valamit kell csinálni azzal a kölyökkel.

— Elment az esze. Akár nekem annak idején — mondta a piktor. — Nagyon hasonló két eset. Majd elmondom neki a magamét. Az én esetem elejét és végét. 0 még csak az elején van ; ha maradt még egy kis józan esze, ott is marad az elején. De félek, hogy nincs s eljön ő is a végére. Mint ahogy én eljöttem. No, de azért mégis próbáljuk meg. Hátha sikerül? A megmentése kedvéért mindent elmondok neki a magam dolgából. Még azt is, a mi még most is fáj! Mert van ám nekem sebein abból az időből, a mi még most se hegedt be. De föltépem a kölyök kedvéért. Hátha használ? Sajnálom a gyereket s nem szeretném, ha két szép szem miatt úgy elzüllenék, mint ahogy én elzüllöttem.

— Te? Te, a kit a legjobb nevű festők közt emlegetnek ?

— Emlegetnek! De én tudom, hogy semmit sem érek I S a mit az ember maga tud magáról, azt jól tudja. Elzüllöttem. A piktor meghalt bennem. Ma már csak mázoló vagyok. Minden újabb dolgomnál érezem, hogy rosszabb az előbbinél. Semmit sem tudok úgy megcsinálni, ahogy a lelkemben elképzelem. Ez a vég kezdete. Valami mindig hiányzik abból, a mit megcsináltam. Nevezzük ezt a valamit őserőnek, zsenialitásnak, vagy csak művészi hangulatnak, — nevezzük bárminek, a nevét nem tudom, de azt tudom, hogy ez a valami hiányzik a dolgaimból. S mióta hiányzik ? Amióta kitépte szárnyaimat, repülni tudó, repülni akaró szárnyaimat az asszony. Nem a szerető — az együtt repül az emberre!; de a feleség, az lehúzza a magunkfajta embert a földre, a porba, a sárba . . . Így jár az a kölyök is. De én nem akarom, hogy igy járjon 1 Holnap hozd el hozzám. Majd beszélek a fejével.

— Lehet is azzal beszélni 1

— Megpróbálom! Ha nem sikerül, legalább nem okozok magamnak szemrehányást, hogy nem próbáltam megmenteni.

Másnap aztán minden bevezetés nélkül elkezdte :

— Először is arra kérlek, öcskös, hogy a beszédembe ne akarj majd közbeszólani. JVleg- teheted rá a megjegyzéseidet, ha majd én elmondtam a mondanivalómat. Tudod, hogy nem szeretek sokat beszélni, különösen nem egyfolytában és nem délelőtt, amikor még le sem öblíthetem a kiszáradó torkomat, mert az az átkozott doktor a sört is eltiltotta. Nagy okom lehet hát, hogy mégis beszélni akarok egyfolytában és pedig sokat.

A le megmentésedről van szó. Eddig so’se mondtam neked, hogy tehetség vagy; mindig csak szidtalak, ócsároltalak, hogy még jobb dolgok alkotására serkentselek, de most mondom. Az vagy, istenáldott tehetség, akinek jussod lehetne a nagy dicsőségekhez is. Kár lenne érted! Pedig azon az utón vagy, hogy tönkremenj!

Én is körülbelül a te korodban lehettem, mikor halálosan megszerettem valakit. Ebben a korban mindig halálosan szerelmes az ember! El is vettem a leányt. Te, persze, erről semmit

NAGY BANYA

se tudsz. Régi história ez. S a házasság nem is tartott sokáig. Pár évig. Mutatok neked két levelet. Nem kell őket végigolvasnod. Csak pár sort egyből-egyből.

A piktor elsárgult lapokat vett elő valami bádogszelenczéből.

— A boldogtalanságom relikviái! Hóhérkötelek ezek a levelek! Kivégzési emlékek! Ezt az elsőt akkor irta hozzám, mikor kezdtem utána járni.

— Olyan maga nekem, mintha valami más, csodálatos világból való lenne! Szinte szégyen- lem, hogy egy ilyen férfi engem tud szeretni. Ne is szeress! Maradj te nekem az idők végtelenségéig elérhetetlen csoda ! Nem vagyok méltó hozzád! Ne legyek én árny a te fényes utadon! Menj, menj, emelkedj föl a dicsőség hazájába, engem pedig hagyj idelenn, imádkoznom a boldogságodért . . .

— Látod, az a leány már akkor csodálatos profécziával megérezte, hogy árny lesz a fény mellett. Bár hagytam volna odalent, ahol ugyan a világért se akart maradni — csak úgy irta, mert jól hangzott. Oh, a jól hangzásért sok hazugságot leírnak az emberek! Itt a második levele. Menyasszony korában irta :

— A te feleséged leszek ! Osztályosa a te dicső terveidnek, a te felséges eszméidnek. Szel- lőcske melletted, de amely talán mégis előmozdítja szárnyaid emelkedését. (Látod már nem szerénykedik!) Szegények leszünk, de gazdagok a jövő dicsőség reményében. Bárcsak nyomorogni kellene érted, hogy látnád, mily boldog vagyok, hogy szenvedhetek érted.

Elvettem. Igyekeztem neki tűrhető jólétet biztosítani. Persze, valami nagy jómódról szó se volt; honnan is lett volna egy olyan kezdő emberkénél, aminő én akkor voltam, de valahogy mégis csak megéltünk.

És mi történt? Ö, aki nyomorogni szeretett volna értem, néhány hónap múlva már, hol hallgatag szemrehányással, hol egy pár éles megjegyzéssel tudtomra adta, hogy az nem élet, amit mi élünk s hogy ő nem akarja legszebb éveit zárdái magányban tölteni. Szeret ugyan, de az életet is szereti s ha én is szeretem őt, igyekezni fogok annyit dolgozni, hogy úgy élhessünk, ahogy magasabb igényű müvészpárnak élni kell. És én, ahelyett, hogy akkor vagy kidobtam volna ő nagyságát, vagy megtiltottam volna neki, hogy az én privát művészi dolgaimba beleelegyedjék, hát ahelyett mesterséget csináltam a művészetemből s elkezdtem derüre-borura portraitirozni, hogy pénzt szerezzek.

Mert szerettem őrülten azt az asszonyt s a kedvéért öngyilkosa lettem az én művészi lelkemnek is.

Jöttek azután a gyerekek; a folytonos betegeskedések, a házi gondok. Az asszony se a háztartáshoz, se a gyerekekhez nem értett; a szülések meg a házi bajok elkeserítették s lett belőle egy unalmas, fáradt, keserű asszony; belőlem meg egy czinikus mesterember.

S mikor meghalt, az volt az utolsó szava:

— - Az egész életem szenvedés volt melletted. De én megbocsátok neked . , .

— Mondom neked, Zoltán, neked is igy fog megbocsátani az, aki tönkre fogja tenni az életedet, mert hidd el nekem, a legtöbb asszony ahhoz méri az ura iránti szerelmét, hogy mennyi pénzt tud szerezni. Ha pedig mi a mi tehetségeinket csak arra használjuk, hogy pénzt szerezzünk velük, akkor végünk van . . .

A piktor befejezte a mondókáját, eltette a leveleket a bádogskatulyába s rágyújtott rövid- szárú angol fapipájára.

— A doktor ugyan ezt is eltiltotta, de hát akkor mi az ördög marad az élet élvezeteiből, ha minden tilos: ital, dohány, szerelem . . .

— A szerelem is? — kérdezte a poéta.

— A szerelem ? Kedves fiam, ha az ember az ötven felé jár, akkor az neki a szerelem, a mi a gyomorbajosnak a kolozsvári káposzta. Megeheti, de megfekszi.

— Aki pedig mihez nem ért, arról ne beszéljen. Te, édes öregem, már azt sem tudod, mi a szerelem, hát hallgass róla — végezte be a kis szemtelen poéta a beszédet, miközben elővett a zsebéből egy arczképet és megcsókolta.

A piktor szótlanul pöfékelt, majd kis vártáivá még annyit mondott:

— Szamár — hanem boldog szamár! Most legalább még boldog . . .

Vértesy Gyula.

5

Es itt . . .

És itt a nap és újra itt az óra,

Midőn mindig — mindig találkozánk — Elme?item az édes találkozóra 5 szivemben égett, lobogott a láng . . .

Most itt ülök egyedül kis szobámban És elmerengek bájos képeden —

Töprengek egyre csak — szenvedve lázban,

Mért nem láthatlak újra édesem ?

Elmúlt. . . csak emlék . . . édes, fájó emlék.

Ki tudja . . . lesz-e még találkozási Mondd édes, gondolod te tán, hogy lesz még ? Hiszen az élet útja oly csodás.

Akik szeretnek . . . azok elszakadnak,

Mi se találkozunk már . .. érezem . . .

Nem is örülhetek a szép tavasznak —

Mért nem láthatlak újra édesem?

És elmerengek — kis fehér szob ácska

Kit látsz vendégül . . . mondd csak ki van ottf

Palán ott is maga ül a leányka,

Kinek hasonló fájó sors jutott. . .

0 is mereng . . , tán én vagyok előtte,

Vagy sir . . . zokog . . . búsan, keservesen — Előttem mÍ7idez mért homályba födve,

Mért nem láthatlak újra édesem ?

Balázs Dezső.

Tűz.

A kis harang megkondult élesen, bántóan. A hangja átszállt az üres, poros utczán, két parasztasszony megállt és megkérdezte:

— Ki halt meg? Kinek csendítenek?

A harang tovább szólt egyhangúan, rekedtesen. Ez nem csendités volt, most már kinyíltak a kapuk és emberek, asszonyok tágra nyílt szemmel közölték egymással, amit úgyis tudott mindegyikük:

— Tűz van.

Tikkadt, meleg levegő, sárguló levelek, mozdulatlanul rest augusztus vége. A harang azonban felveri tétlenségéből, nyüzsgésbe hozza a nagy, széles utczát. Gyerekek íutkároznak és az utczán keresztül kiáltoznak át egymáshoz:

— Tűz van! Tűz van!

A kiáltásban, az igazat megvallva, nem annyira rémület van, mint inkább érdeklődéssel, kíváncsisággal teli izgatottság. Komédiások jöttek, medvét tánczoltatnak, vagy tűz van, mindez a gyerekeknek egyformán látványosság és a gyerekek rohannak. Az apjuk, az öregapjuk komolyság alá rejti a szenzáczió okozta lázat, a melyből hasonlóképen hiányzik az ijedtség. Botot, dorongot, vasvillát szednek elő és sietnek. Vége az álmos délutánnak, az utcza szinte felvillanyozva éled, ha nem maradna még egy pi- czike aggodalom afelől, hogy hátha mégis van némi veszedelem, hát azt lehetne mondani: jól eső izgalom vesz erőt a népen.

Jön egy mesterlegény, hosszukat lépked és a kezében tüzoltócsákót lóbál. Egy gyerek- csapat hozzászegődik, valamelyik ajtóból felvilágosítják :

— Ég a Nagy András János háza, a hidegvégen.

Nagy András Jánosnak az apja volt Nagy András, ő tehát igazság szerint Nagy János. Valóban az ő háza ég. Apró, nádfödeles ház, bent áll a kis puszta udvarban. A fél tető már lángban van, de olyan kevéssé félelmetesen, mondhatni olyan szelíden ég, ahogyan csak a lusta, tökéletesen szélmentes levegőtől telik. Néhány tűzoltó marezona ábrázattal fecskendez, kiáltoz, dolgozik a csákánynyal. Az udvaron ide-oda szaladgál egy fiatal paraszt asszony. Jánosnak a felesége. Sir, tördeli a kezeit, de a helyzet, ahogyan a nép, a tűzoltóság, a hatóság érdeklődésének központjává váltak, határozottan tetszik neki. A ház fehér falán egy kis sötétkék tábla azt mutatja, hogy a biztosítás rendben van. A nádtető csak a becsület kedvéért lángol még egyet-egyet. ..

Sehol semmi ijedtség, csak János áll az udvaron halálraváltan, sápadtan, fehéren, az ajka mozog, János gondolkodik, számol:

A házat újra kell fedeleztetni, de már náddal nem szabad, azt csak a régi házakon tűrik meg, cseréppel kell. Ez száz pengő. Hetvenet kap a biztosítótól, 30 forint a kár.

Nagy csapás ez. Azután szétnéz az udvaron