Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-12-16 / 50. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. deczember 16. vesszük, hogy a biztosítások száma folyton növekedik, úgy ezt az összeget 70 millió koronára kikerekitve és a városokra magukra ezen összeg 50%-át számítva, kitűnik, hogy a magyarországi városokból körülbelbelül 35 millió tüzbiztositási dij folyt be. Ha feltételezzük, hogy kötelező tűzbiztosítás esetén a városokból ennek a kétszerese folyik be s ezután a szerzési és beszedési jutalék fejében a városoknak 20°/o juttatását tételezzük fel, úgy ezen javaslatban kontempált eljárás szerint 14 millió korona volna az az összeg, amivel a városok bevételei ezen a czimen növekednének. Ha meggondoljuk, hogy az állam által a városoknak szánt 2 millió korona is már mily jelentékeny segítséget jelent — úgy megállapíthatjuk, hogy a tűzbiztosítás czimén a kifejtettek alapján a városok oly jövedelemhez jutnának, ami megérdemli, hogy ez eszmével, ami az összes városokat érdekli, a magyar városok behatóan foglalkozzanak. Megjegyzi, hogy ha igy sikerülne a vá- ; rosok és a biztosítási társaságok között a tűzbiztosításra nézve megegyezésre jutni, akkor ezzel az erővel keresztül lehetne vinni még í azt is, hogy a város összes rendőrei, tűzoltói, mezőőrei stb. is egy-egy biztosító társaságnál balesetre is biztosíttassanak, még pedig ez esetben a lehető legkisebb díjtételek ellenében. Előadó indítványozza tehát, hogy úgy a városi üzemekre, mint a tűzbiztosításra vonatkozó javaslatát oly megkereséssel küldje meg a magyar városok orsz. kongresszusának, hogy ez, mint az összes városok szervezete a javas- j latban kifejlett elvek szerint a szükséges lépé- j seket megtenni és az akcziót megindítani szi- | veskedjék. Várhidy érdekes javaslata, a melyben j nagyon figyelemreméltó eszmék vannak lefektetve és a mely valóságos Kolumbus tojásként akarja a városok tüzbiztositási intézményét megoldani — parázs vitát provokált, a melyben számosán vettek részt. Dr. Szentpáli István elnök a vitát berekeszt- vén, mielőtt feltenné a kérdést, megjegyzi, hogy a javaslatnak a tűzbiztosításra vonatkozó része azt czélozza, hogy a városok a saját területeiken tegyék kötelezővé a tűzbiztosítást, de úgy, hogy ebből bizonyos ténykedés fejében a városoknak is jusson haszon. A kötelező tűzbiztosítást Maros- Torda megyében már megcsinálták jóval ezelőtt, de szövetkezeti alapon, majd mint megyei biztositó intézet. Oly nagy volt azonban a koczkázat a viszontbiztosítás nélkül, hogy semmi haszonnal nem járt. Ezért a megye átadta a Magyar Általános Biztositó Társaságnak az összes üzletet, amikor is a társaság 307o-al nyomban leszállította a díjtételeket és még fizet a megyének évenként 40,000 koronát. Az előadói javaslat szerint a megoldás teljesen a városok hatáskörébe tartozik s a javaslat nem tesz egyebet, mint felhívja a vároAz akczió tehát nem sikerült, a tejesné küldetése tehát be volt fejezve. Hasonló módon eredménytelenül próbálkoztak a most még rejtélyesebb titok kiderítésén a hentes, valamint a borbély felesége is. A trafikosné titka különös titok volt. A helyett, hogy világosság derült volna rá, mindinkább sötétedett. Olyanféle lavina titok volt. amelyben minél több adatot fürkész ki az ember, annál érthetetlenebb lesz. A borbély felesége - - egy nyurga, friss- beszédü nő — vasárnap délelőtt megjelent az üzletében s miközben a megborotváltak jegyeit átlyukasztotta s imitt-amott pár krajczárt besepert a fiókba, elevenen magyarázta egy polgári iskolai tanitónak, hogy milyen különös nő a trafikosnő: — Két hete, képzelje csak tanár ur, ki nem mozdult a boltjából. A pálinkamérésben van egy züllött csavargó, (ismeri tanár ur a Gsicsó bácsit), azzal hozat ebédet. Ott alszik az alkóvban. Talán kidobta az ura, vagy talán ura sincs. De tegnap aztán valami történt vele Aranylánczo- san, parádésan ment el hazulról. Képzelje, nyak- bavető aranyláncza van! Bezárta délután a trafikot és csak este jött vissza. A hentesné rögtön bement hozzá, hogy meglássa, mit beszél az arcza? Hát az arcza nem szólt semmit. Olyan hideg volt, mint máskor. A szemein nem látszott, hogy sirt volna, nem látszott, hogy öröme volt. A tanító gondolkodott egy kicsit, aztán csak annyit mondott: — Pedig nagyon szép asszony. II. Az eset misztikus volta azonban csak mássokat ily arányú tevékenységre és az országos kongresszushoz fordul az ideával. Ezután a közgyűlés az előadói javaslatot egyhangúlag elfogadta. Nyolczadik évfolyam. Deczember 15. Néhány nap múlva a »Nagybánya« immár nyolczadik évfolyamába lép. Férfias önérzettel tekintünk vissza a lezajlott hét év becsületes, gyakorta verejtékes, nehéz munkájára s önérzetünket növeli, hogy az a tábor, mely lapunk megindulásakor követett bennünket, erősen megszaporodott. A lezajlott hét év alatt a jóindulatnak, a rokonszenvnek annyi sokféle lekötelező megnyilatkozásaival találkozónk, hogy meggyőződésünk csak megszilárdult : helyes az az ni, melyen haladunk. Ezelőtt hét évvel a hazafiság, igazság és munka hármas jelszavával bontottuk ki lobogónkat. Minden tettünket, minden törekvésünket e hármas jelszó irányitolta s fölemelt fővel mondhatjuk, hogy kitűzött irányunktól egy hajszálnyira sem tértünk el soha s hogy e hármas jelszó szolgálatában patyolat-tiszta lobogónkat, a legkisebb szeny sem érte soha. Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és lángoló szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. Itt e végvidéken éber szemekkel állottunk őrt s hazafias szivünk egész melegével ápoltuk a testvérnépek testvéries békéjét, együttérzését s a közös harcz javára irányuló áldásos együttműködését. Igazság, pártatlanság vezette minden szavunkat, minden tettünket. Az igazság védelmében nem tántoríthatott meg bennünket senki, semmi érdek és melléktekintel. Az igazságért volt bátorságunk szagunkat akkor is felemelni, mikor a mi érdekeink hallgatást parancsoltak volna. Legjobb tehetségünkkel iparkodtunk azou, hogy e vidék gazdasági, kereskedelmi s ipari érdekeit szolgálhassuk, hogy részesei lehessünk azon nagy munkának, melynek czélja e vidék gazdaságának, kereskedelmének s iparának reorganizálása s minden erre vonatkozó mozgalomból, áthatva a legnagyobb ügyszeretettől, iparkodtunk kivenni a magunk részét. Az elmúlt hét év számadásait e három pontban állíthatjuk össze. S hogy e három irányelv becsületes szol- gálása a nagy közönség tetszésével, rokonszen- vével találkozott, mi sem igazolja fényesebben mint az a nagy, szinte példátlanul álló támogatás, melyben az olvasóközönség lapunkat részesítette. A nyolczadik évfolyam kezdetén csak ünnepélyesen megismételhetjük azon programmot, mely lapunkat életre hívta. A hármas jeligét híven, becsületesen fogjuk szolgálni ezután is. Dolgozni akarunk fokozott erővel édes szülőföldünk s ősi lakossága szellemi és anyagi érdekeinek fellendítésén, felvirágoztatásán. E törekvésünkben erőt ad az a tudat, hogy nagy közönség áll mellettünk, mely súlyt ad szavainknak. A lezajlott években tapasztalt rokonszen- vért, jóindulatért és támogatásért midőn hálás szívvel mondunk köszönetét polgártársainknak s a nagyközönségnek, kérjük jövőre is megtisztelő bizalmukat, támogatásukat. A nőegylet karácsonyi vásárja. Deczember 15. Folyó hó 11-én nyílott meg a nagybányai nőegylet karácsonyi vásárja, mely három napon keresztül volt felkereshető a Kaszinó olvasószobájában. Az egyesület, mely a jótékonyság zászlóját lengeti, ezelőtt három évvel honosította meg a karácsonyi vásárokat s az igen szép összeggel gyarapítja az egyesület vagyonát, igy lehetővé teszi, hogy a szeretet nevében minél nagyobb mértékben gyakorolhassa a jótékonyságot. Az egyesület elnöke, dr. Kádár Antalné és titkára Szőke Béla nemes buzgalommal arra törekedtek, hogy az idei vásár is oly fényes legyen, mint az előzők. De maguk az egyesület tagjai is szeretettel ezeu fáradoztak s ez teljes mértékben sikerült is. Hisz ha végignézte az ember azt a sok szép kézimunkát, — amelynek igazi értékét csak az tudja, aki gondos kézzel annyi hosszú időn dolgozott rajta, — kénytelen volt beismerni, hogy a legnagyobb dicséret illeti az egyesület tagjait, kik annyi értékes holmijukat áldozták a jótékonyság oltárára. Ügyesebbnél ügyesebb kézimunkákon kívül lehetett venni játékszereket s apróbb tárgyakat, csecsebecsét, melyek nagy részét finom női kezek készítették, s valóban igen sok akadt közöttük, amely becsületet hozott mesterének. A karácsonyi vásárra ajándékozók nevét mind méltó volna megemlíteni, itt azonban — Vagy talán megkoptak egy kicsit az arany fogai. Reperálni kell. A becsüs szavalni akart még, de nem lehetett. A borbély erélyesen lépett föl vele szemben is, az asszonynéppel is: — Hát kérem ez sem nem viczcz, sem nem nevetni való. Én reggel ötkor itt álltam már az üzletemben, szemben a trafikkal. Ezen az ajtón senki sem ment se be, se ki. — Hohó 1 — zúgtak az asszonyok — ha maga nem látta, mi látjuk a dolgot. Hogy lehet valaki ilyen jámbor. Még az este elment biztosan a kicsike és elfelejtett hazajönni. Ismerjük már az ilyenfélét. A csoportosulás egyre nagyobb lett. Észre kellett venni a rendőrnek is, akinek közbiztonsági érzései azt súgták, hogy közbelépésével itt valami titokra kell világosságot derítem. — Biztos ur — szólította föl a borbély — a trafikosné, úgynevezett Berzenczey Mária ma reggel nem nyitotta ki az ajtót. A közhangulat nevében szólok, amidőn ama sejtelmeimnek adok kifejezést, hogy a vasredőny mögött tragédiák rejlenek. — Biztos ur, ba nem vagyok bátor csalódni, azt hiszem önnek itt hatóságilag keli fellépnie. — Kötelességérzetemnek teljes öntudatában lévén, tessék elállani a fölszólitásbeli ajánlatoktól — szólt és nagyot dörömbölt a vasrácson. Semmi válasz. A magyar igazságból előnyösen ismert hármas dörömbölés is teljesen válasz nélkül maradt. Az asszonyok szeme mosolyogva ragyogott, majd gúnyos fénynyel csillantak össze. A hivanap tetőződött be. A trafikosné egyszerűen nem nyitotta ki a boltját. Kilencz órakor jött a köhögős szabó virzsinia czigarettáért. Nem mehetett be. Ki kellett czammogni a körútig. Délben jöttek az írnokok és zárva találták az ajtót. — Persze most már értjük a dolgot — selypített a szikár borbélyné — persze, hogy értjük. A bolt csak ürügy, a szivarok a szerelem közvetítői. Haha, értjük ugy-e nagysád ? A tejesné csak nézett s aztán mintha nagy fölfödözésnek jutott volna nyitjára, fölkiáltott: — No persze! erre bizony előbb is rájöhettünk volna. Az ajtó azonban még ezek után sem nyílt ki. A zálogházi becsüs, aki ennek a vidéknek a legmagasabb intelligencziáját képviselte s egy kicsit költőnek is tartotta magát, elmélázva nézett a leeresztett redőre. — Profán lelkek — mondta — nem látjátok, milyen borzalmas kép ez. Nem látjátok, olyan ez az ajtó, vagy amint a hivatalos nyelv nevezi, görredőny, mondom, olyan ez a gör- redőny, mint egy kripta-bejárat. Kripta-bejárat, igen. Tessék elhinni, egy ajtó, amely még délben is zárva van, nem lehet más, mint egy kriptabejárat. Az ilyen ajtót csaka fáklyafénynek nyitják meg és áradnak belőle az élet tragédiái . . . — Ugyan kérem — nevettek az asszonyok, akik különben rendesen áhitatosan hallgatták a zálogházi becsüs prózában elmondott költeményeit — egészen másról van itt szó. Kalandozik a menyecske. Keres a menyecske. Nyakbavető aranylánczra. — Karpereczre.
