Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-12-09 / 49. szám

2

1909. deczember 9.

NAGYBÁNYA

szükséges, hogy azt a bizalmat a hirdetők is kiérdemeljék. Ez a kölcsönös viszony közvetve az iparnak adhat nagy lendületet, amire az országnak nagy szüksége van.

A polgármesterek kongresszusa.

Deczember 8.

A rendezett tanácsú városok polgármestereinek országos egyesülete holnap gyűlést tart Újpesten és tüzetesen megbeszéli mindazokat a kérdéseket, amelyek a városokat közelebbről érdeklik.

Sokszor tanácskozott már ez az illusztris testület és hozott is sok életrevaló határozatot, de hiába, mert eredményt elérni nem tudott.

Ennek azonban nem az egyesület az oka, hanem az a közönyösség, amelylyel a magyar közvélemény a városok sorsa iránt viseltetik.

A czéltudatos várospolitika nálunk ma még ismeretien dolog. A legjelentéktelenebb politikai kérdések felett készek vagyunk minden alkalommal hajbakapni, de a városokért a kisujjunkat sem emeljük fel, mert az eféle csekélységek felett disputáim nem nobilis dolog. Nálunk csak az a valódi tekintély, csak az az igazi politikus, csak az a nagykaliberü államférfiu, aki még álmában is közjogi dissertácziókkal tépelődik. A többiek közönséges, hétköznapi fráterek, akiknek a deklamálásaira ügyet sem érdemes vetni. Aki a parlamentben az európai konczertről beszél — ünnepelt, providencziális férfiú. Aki a városok bajai felett sóhajtozik — unalmas, falusi bácsi. Amaz mesterkélt tapsok, emez mesterkéletlen ásítások alakjában aratja a szónoki babéi okát.

De a polgármesterek egyesülete ne csüggedjen el e miatt, mert a városok felvirágoztatása érdekében inditoK akczió becses, értékes, országépitő munka.

Amint olvastam a közgyűlés tárgysorozatát, elgondolkozom aíelett, hogy mimódon lehetne ezt a nagyszabású programmot jól és igazán megvalósítani? És azonnal meg is találom rá a feleletet: a városi törvény gyors és helyes megalkotása által.

Mert én az uj városi törvényt úgy képzelem, hogy az egy csapásra megvalósítja a várospolitikai kérdések egész komplexumát. Az uj városi törvénynek szerintem olyannak kell lenni, amely az összes függő kérdéseket együtt és egyszerre oldja meg. Ennek a törvénynek

tételes jogszabályok alakjában véglegesen rendezni kell mindazokat a viszonyokat, amelyek a városi ügyek fogalmában benne foglaltatnak.

A polgármesterek országos egyesületének tehát arra kell törekedni, hogy ez a törvény minél előbb megalkottassék. Az állandó és végleges megoldási módot kell keresni, nem pedig az »időleges segitség«-nek elkeresztelt halogatást. A városok érdekeinek egyedül a törvényhozási utón eszközölt állandó megoldás felel meg, mert hogy az úgynevezett »pillanatnyi segítség« mennyit ér, azt a két millió korona históriája frappáns módon bizonyitja.

És még egyet.

Nagy tévedésben vannak a városi tisztviselők, ha azt hiszik, hogy a fizetésrendezést egy külön akczió keretében kell megvalósítani. Ismétlem, hogy ilyet gondolni nagy tévedés, mert az uj városi törvény meghozza a tisztviselői fizetések rendezését is. Meghozza annál inkább, mert a városi tisztviselők fizetésrendezési ügye annyira fontos, sürgős és elodázhatlak hogy itt más megoldás, mint a jogos igények kielégítése, el sem képzelhető.

Az 1909-ik évi állami költségvetés ugyanis — összehasonlítva az előző évi költségvetésekkel — minden kétséget kizárólag megmutatja, hogy az államháztartás terhére törvény- hozásilag megszavazott személyi kiadások a közelebb elmúlt négy év alatt 96 000.000 koronával emelkedtek. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy az állami és vármegyei tisztviselők fizetésrendezési akczióját a közelebb elmúlt négy év alatt 96.000000 koronával honorálta a törvényhozás. Csak a városi tisztviselők nem kaptak egy fillért sem. Elképzelhetetlen tehát, hogy az uj városi törvény a fizetések rendezése iránt ne intézkedjék.

A városi tisztviselőknek tehát szivvel-lélek- kel támogatni kell a polgármesterek országos egyesületének törekvéseit, mert csak igy remélhetik sorsuknak jobbra fordulását. Támogatni keli abban az irányban, hogy a városi törvény minél előbb megalkottassék.

Ha ezt kitudjuk vinni, megnyertünk mindent. Ha küzdelmünk eredménytelen lenne, maradunk ott, ahol voltunk.

Egy dolgot azonban jegyezzenek meg azok, akik a városok sorsát intézik. És ez az, hogy a mi győzelmünk a nemzeti ügy győzelme, vereségünk a nemzeti ügy veresége, mert Magyar- ország jövője a városok fejlődésétől függ.

Fehér Gábor.

adott pénznek feléért is beszerezhetett volna. így pl. 4 pár czipőt (még hozzá télit) hirdetnek potom 4—5 koronáért s kap helyette a rendelő holmi rongyokból összetákolt papucsokat, vagy 500 drb tárgyat csak 3 kornnáért s ez gyufa- szálakból, gombostűkből s egyéb haszon- talanságokból áll.

Ez a piszkos üzérkedés pedig mint minden szocziális baj, megteremti a maga nyavalyáját. Értjük ezalatt a kisiparunkra való káros hatást. Természetes, hogy a közönség az olcsóbbért, minden hazafias jelszó ellenére is, kimegy a külföldre. S amikor megcsalódik, szidja éktelenül az osztrákot. Azonban a magyar kisiparos megissza a levét alaposan. O, akit amúgy is földig nyom itthon a gyáripar, a nagyvállalkozás, neki ennek tetejébe még a tisztességtelen ausztriai konkurren- cziát is kell tűrnie, végig kell néznie tehetetlenül, hogyan garázdálkodnak ezek bűnös eszközök segítségével. Ez ellen kell tenni, mert hova-tovább mindjobban elharapócízik nálunk a tisztességtelen reklámnak ez a legveszedelmesebb faja, mely különösen a könnyenhivő vidékiek zsebére utazik.

A reklámnak haszna csak akkor lehet, ha az illető gyakran, nagyon kis szakításokkal hirdet. A hirdető cég neve kell, hogy ilyen mód az érdekelt közönségnek folyton emlékezetében maradjon, szükséges, hogy egy állandó képzet gyanánt foglaljon helyet többi fogalmai között. Megszakítani a hirdetést, azt jelentené, mint az olvasóközönség emlékéből kitépni egy fogalmat, ami viszont a hirdető konkurrens cég felülkerekedését vonná maga után.

A vidéki sajtó hirdetései, minthogy a hirdetőket úgy is javarészt ismeri a közönség, annál is inkább használnak, mert mig egyrészt a kereskedőnek oka van féltékenynek lenni a jó hírnevére, addig a közönség inkább vonzódik hozzá, mert az újságban való üzleti szereplése csak ajánlat az ő áruczikkeinek a használhatóságára.

Mindenkép jelentőségteljes és fontos ágazata a reklám az egész kereskedői életnek. Szükséges, hogy legyen a vevőközönségnek bizalma a hirdetőhöz és

Felpattant és roppant hévvel kezdett beszélni :

— Baj ? Dehogy baj. Úgy kivágom magamat, mint a pinty.

Kiváncsi voltam, hogy a pintyek hogyan vágják ki magukat az anyagi bonyodalmakból. Ö megmagyarázta. Nagyszerű üzletre van kilátása. Egy szénbánya Horvátországban.

— Mesés összegeket fogok keresni. De az semmi, még van három más üzlet. Barátom, megfogsz te még engem látogatni az Andrássy-uton.

— Miért éppen az Andrássy-uton ?

— Mert ott veszek villát. Tudod, jobb a közlekedés.

Aztán kérdezte, hogy nincs-e véletlenül egy czilinderem. Oda adtam neki az enyémet, én úgy se viselem.

Egyre különösebbnek találtam ezt az én Fittik Gábor barátomat. Mikor pénze volt, keserűen beszélt a bekövetbezhetó' elszegényedésről, mikor semmije sem volt, a legvérmesebb reményeket táplálta. Akárhogy vizsgáltam is, nem találtam benne semmi szélhámos vonást. A megvásárlandó Andrássy-uli villáról úgy beszélt, mint mi tisztviselők a fizetésemelésről. Nem maradhat el.

Egy időre rá az újságokban olvastam, hogy megnősült s ez alkalommal valami jótékonysági alapítványi is tett. Azt hiszem kétezer forintost. Úgy látszik, gondoltam, csakugyan kivágta magát.

Ez volt az utolsó hir, amit felőle hallottam, mindaddig, mig Triesztben ismét nem találkoztam vele.

Ott ültem a mólóra nyiló kávéházak egyikében, mikor egy kopott, pepitaöltözetü házaló közeledett felém.

— Nem tetszik valamit venni? —kérdezte németül. Finom krokodil-bugyelláris... valódi. .. esküszöm.

Megösmertem. Fittik Gábor volt.

— Hát te hogyan kerülsz Triesztbe? — kérdeztem csodálkozva.

Kissé zavartan mosolygott. Látszott, hogy nincs Ínyére a találkozás.

— Hát bizony, nagyságos ur . . . — kezdte.

— Ohó — figyelmeztettem — én barátod vagyok.

— Hát igen, barátom, furcsa história. Nevetni való, esküszöm. Tndod-e, hogy én harmadmilliomos vagyok . . . (Úgy tett. mintha számolt volna a fejében.)Igen, majdnemharmadmilliomos...

Gyanakodva néztem reá. Csak nem bolondult meg ez a fiú! Végre is alig képzelhető ideá- lisabb nagyzási téveszme, mint mikor egy kopott házaló azt mondja, hogy ő harmadmilliomos.

Csínján kezdtem a kérdezősködést.

— Úgy ? Annak örvendek ... De hát akkor miért házalsz a holmikkal s hozzá még Triesztben ?

— Éppen ez a viczcz benne. Ilyen bolondot még nem látott a világ.

És jóízűen kaczagott hozzá. Mondtam neki, hogy üljön le.

— Nem lehet, a pinczérek nem szeretik, ha a házalók leülnek a kávéházban. Tudod, ez rontja az üzlet renoméját. De igy is elmondhatom.

— Igazán kiváncsi vagyok.

— Hát tudod, még a télen egy rézbányát adtam el egy brüsszeli konzorciumnak. Az üzlet perfekt. A részvénytőke fele be van fizetve. Én százhatvanezer forintot kötöttem ki magamnak készpénzben, ugyanannyit részvényekben. Aug. tizenhatodikán, vagyis éppen mához két hét múlva kapom meg a pénzt. Ide utalványoztattam magamnak. Százhatvanezer forint . . . Csinos kis összeg, mi ?

És kéjesen csettintett a nyelvével. Egy szót sem hittem az egészből. Világosan véltem látni a lelkében. Ez a szerencsétlen ember restelkedik előttem, azért koholta ezt a fantasztikus mesét. Ha két hét múlva találkoznám vele, bizonyára azon kezdené, hogy az a részvény- társaság megbukott s mondana egy újabb mesét.

— De most megbocsáss — kezdte s hamar felkapta táskáját, hogy néhány érkező vendégnek ajánlja áruit. Láttam, hogy egyik sem vett. Odakiáltottam neki, hogy jöjjön vissza.

— Gábor, mondottam — nekem éppen szükségem van egy krokodilbőr tárczára. Mutass csak.

Gábor bizalmasan felém hajolt.

— Pszt ... Ne ezekből vegyél . . . Ezek imitácziók. Hanem adok én neked jó adresszt, ott kapsz valódit.

— Hm — kérdeztem, — hát sokat adtál el ma?

Nagyot sóhajtott.

— Semmit. Alig van negyven krajczár brutto. Pedig két-három forintra égető szűk-