Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1909-11-11 / 45. szám

'VII. évfolyama.. 1009. november Hó 11. *3:5-113: szám TAH»AT)AT.MX ias SZÉIPIJIOÜAXjMI hetilap. SOD VF •ÄjL DS» i«sp> Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. * , Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. R VJ L Y MIHAL Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedá üzletében Is A magyar Barbizon. November 10. Azt hallottam, hogy a san-franciskói Century News Magasin-ben a hirlapiró, ha valaha ismét tollára veszi Nagybánya város nevét, ezentúl elhagyja mellőle azokat a művészi jelzőket, amelyekkel e város nevét egy évtizeden át a képző­művész revue-k kitüntették. Azt hallottam, hogy ez a kifejezés: magyar Barbizon, vagy a nagybányai festőiskola divatját múlja és egy pár esztendő múlva már csak molyette, vén­J 7 séges-vén esztétikusok tudnak arról, hogy Nagybányán, a Rozsály lábánál, vöröslő vadgesztenyefák alatt hajdanában épen olyan művészeti élet volt, mint a franczia tengerparti festő-telepeken vagy a Hud- son-beli festőkolónián. Nagybányán egykor — jegyzi a múl­tak pápaszemes krónikása, — angol, ame­rikai és svéd festőművészek mutogatták tarka nadrágjaikat és még messzibb föl­dekről is elzarándokoltak a művészet hivői azokhoz a nagyszerű mesterekhez, akik uj látásokra, uj sziliekre, uj művé­szeti gyönyörűségekre tanitották meg az embereket. Azt mondták, hogy a világhírű nagy­bányai telep feloszlóban van, mert a homokpuszták távolából, a kecskeméti Kada két kézzel, teli marokkal szórván A „Nagybánya“ tárczája. Bimbók. Nincs szív, amelyből legalább Egy bimbó ne fakadna, Finom gyökere ott ered Mélyen a szív falakba. De egyiket nem éri nap, Csak sóhaj s könnyek árja, Belőle hogy virág legyen A szív hiába várja. Elfonnyadoz idő előtt, Elrejtve, elcsigázva, Nem perzselődtek szirmai Forró szerelmi lázba. A másikat csókolja fény S tavaszi friss lehellet. Kipattan, hajt s üdén fakad Vad rózsa rózsa mellett. Tüzes, észbontó szirmai Ráhullanak a szívre S a szív perzselve vész belé A forró lángba, színbe. a becses Ígéreteket, elcsalogatja a bányai ligetből a drága mestereket. Őszintén megvallva, elszomorított a hir. Aminthogy az ember mindig szomorú lesz egy kissé, ha valamely kedves, meg­szokott fogalma, feltevése, látása meg­változik és helyébe uj fogalom, kell, hogy tolakodjék. Nagybánya is úgy van elraktározva már a magyar koponyákban, mint az a páratlan, nagyszerű és a maga nemében egyetlen magyar város, amelynek intelli­gens lakossága, kiváló társadalma és rajongó, lelkes vezetői megkedveltették az uj művészetek tanítványaival a vidéki, a szabad természetbeni életet. És — ez is raktárban volt már — a nagybányai polgármesternek jelentős része van abban, hogy a Thorma János egyik legnagyobb alkotásán, a Szeptember vége czimü képén olyan levegő reszket a messzi völgyek lelett, amilyen egész Magyarországon sehol. Valamint, az én fantáziám szerint, minden egyes nagybányai polgár büszke arra, hogy azok a színek, azok a hegyek, völgyek és erdők, amelyeket az ő szemé­vel eddig közömbösen látott: egy évtized óta a párisi Szalonban épen úgy, mint az amerikai dollárkirályok képcsarnokai­ban jelentek meg és egy egész világ művelt, művészetben hivő emberiségét tanították meg uj látásokra. Ezért is, meg sok másért hatott rám Nincs sxiv, amelyen legalább Egy bimbó nem teremne. Ki tudja, sejti, hogy mit hoz: Kinyílik avagy fonnyadoz S a' szívnek jobb mi lenne ? _____ Feleki Sándor. A várta. — Irta: Szász József. — Csendes nyári alkony borul a tájra. Még nem szállott le a sötétség, de már el­tűnt a világosság. Messze a nyugati égbolton vér­vörös felhők jelzik a nap nyugvó helyét, messze keleten halvány csillag tűnik elé, hirdetve az éj közeledtét. Szellő se lebben, madár se rebben. Csend van a kaszárnyában is. A legények pipázgatnak, csendesen beszél­getnek szobájukban, messze idegenben, hogy mi­ről beszélgetnek ? Nem nehéz kitalálni. Emlékeznek a múltra, rózsás színekkel festik a jövendőt. Találgatják, hogy mit csinálnak most ott­hon szép Magyarországban a kedves szülők, sze­retett rokonok, jó ismerősök. Olyan jól esik ne­kik ez a beszélgetés és mégis oly fájó a vissza­emlékezés. Miért ? Tán ők maguk sem tudják. Beszéd közben előkerül az ágy alul a he­gedű. Ülött kopott vén jószág, gazdája prímás I volt még félév előtt valahol az alföldön. Most szomorúan a hir, amit ebben a városban hallottam arról, hogy a nagybányai csil­lagok elmennek ragyogni a puszták váro­sának horizonjára. De hallottam azt is, hogy a bajon még segíteni lehetne. És egyedül a város­tól függ a segítésnek a módja. A nagybányai mesterek Kecskeméten vagy bárhol másutt a világon ugyanazok az elismert nagy művészek maradnak, akikre büszke lehet minden magyar em­ber. De vájjon megmarad-e Nagybánya annak a városnak, annak a művészi empóriumnak, amely eddig volt, ha le­törik az ö koronája? Ha elhagyják a várost a művészek, Nagybánya visszaesik ismét abba a színvonalba, amely vonal­ban a vidéki magyar városok állanak. És aligha nyomtatja le valaha valamely művészi revue a város nevét. Akkor is csak, mint a múltét, mint az egykori Firenze-ét. Bizonyosra veszem, hogy Nagybánya minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy helye megmaradjon a földkerekség neve­sebb városai sorában és a ligeti réten az őszi este ködfátyolát nem csupán szerelmes párok fogják látni, hanem a nagyszemü, uj látásokra tanító művészek is, akiknek hírnevét a város köszönheti. Krúdy Gyula. második dobos a kompániánál. Ujjai megkemé­nyedtek, felrepedeztek a dologtól, a fegyverszij- tól, de azért szivébe kap a legényeknek, amint megszólal hegedűjének hangja, benne van abban a kis faszerszámban minden, amit csak éreznek. Bánat és öröm. Remény és lemondás. A haza, a szülők, a szeretettek utáni vágyakozás. Eleintén komoran hallgatják a dalt. Lelkűk elkallandoz messze, messze, valahová az alföldi pusztákra. Némelyiknek tán könny is szökik a szemébe. Később szépen, csendesen dalolni kez­denek, olyan édes, fájó magyar dalt, mely min­dig megremegteti lelkét a magyarnak, és amely­nek hallatára megállanak az utczán az ablak alatt a nagy idegen város lakói s elbűvölve úgy hallgatóznak. Mintha nekik is fájna, ami azok­nak fáj. Mintha ők is éreznék, amit ők ott érez­nek, ott bent a kaszárnyában. Egyszerre elnémul a hegedű, elhallgatnak a legények. Őrmester ur Sólyom recsegő hangja kihallatszik az utczára. — Éppen úgy tesztek, mintha zárdában volnátok, nem kaszárnyában. Azt a rézangyalát, tán elfeledtétek, hogy holnap délben vártára megy a század ? Rögvest készüljetek elő, hogy minden rendben legyen! Az álmok, az ábrándok elröppentek. Meg­maradt a szomorú valóság. Nekifogtak a mun­kának. De azért ne higyje senki, hogy őrmester ur Sólyom kemény szivét nem érintette a he­gedű siró szava, a katonák büs éneke. Bizony megmozdult az ő szive is.

Next

/
Thumbnails
Contents