Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-11-04 / 44. szám
“VII. évfolyam. ISOS, november lió -5=. 'í'í-ils: szám Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Mejgjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovécs Gyula kífnyvkereskedű Üzletében is Visszatérő théma. November 3. őszutó idején, midőn a városi élet ismét visszazökken rendes, megszokott medrébe s a hosszú, unalmas őszi estéken az elmék is fogékonyabbak a medi- táczióra, nem lesz érdektelen, ha a nyári hónapok egy-két mozzanatából néhány tanulságot szűrünk le. Idegen forgalmunk a nyáron úgyszólván megkétszereződött s amit eleve ki kell emelnünk, az idei forgalom messze túlhaladta a már szállóigévé lett „rokoni forgalom“ körét. E disztinkcziót nem azért tesszük, mintha az idegenbe szakadt véreink nagybányai látogatását s itt idő- zését kellőleg nem tudnók értékelni, hiszen a fogyasztás emelkedésére s ennek folytán a pénzforgalom növekedésére nézve teljesen egyre megy, hogy azt rokonok vagy idegenek idézik elő, de disztingválnunk kell főleg azért, hogy reá mutassunk azon mostoha s elriasztó bánásmódra, melyben városunkban az idegenek részesülnek. Sokszor kifejtettük már, hogy városunkat természeti szépségei, fölséges, elragadó panorámája, pompás, üde hegyi levegője, remek kiránduló helyei s gyógyvizei úgyszólván predesztinálják arra, hogy nyaralótelep legyen. S alig hisszük, hogy arra, amit a természet pazar kezekkel nyújt ajándékul, bármely város is jobban rászorult volna, mint éppen Nagybánya. Hires szőlőink elpusztulása, a magánbányászat erős hanyatlása, a kereskedelem, főleg a kisipar megdöbbentő alásülyedése folytán bedugultak ama bő keresetforrásaink, melyek a múltban a A sírok ünnepén. Ma felveri a csend honát a »aj, Tüzfényben ég a sáppadt őszi este, Pirosló, égő lángrózsákkal festve Színes lesz a kopott, fakó avar. Ezer letört kis haldokló virágnak Feosérli végső illatát a szél, — Belőle mennyi bús panasz beszél, Mig tovaleng barnult fején a fáknak. Fent izzó haroz, lent néma nyugalom, Fent nyüzsgő élők, lent alvó halottak. Oh, mennyivel jobb, édesebb azoknak, Kiknek hazája egy kis sirhalom. Mily kicsi hely, de néma éjjelébe A földi napnál szebb világ ragyog l Mily kicsi hely, — de ott lakik a béke És nincsenek ott vérző bánatok. Egy csuda-tó az! — Mély vizébe ring A Semmi, az erős, a szent, a nagy Jó, város lakosságának oly tisztes megélhe- ; tést biztosítottak. Egyre szegényedő s j aggasztóan nyomorúságos helyzetbe jutott lakosságunk megmentésére uj ke- j reset-forrásokról kell gondoskodnunk, ; melyek a verejtékező, becsületes munkának tisztes hasznot, e vidék közgazdaságának pedig fellendalést, haladást jelentenének. S vájjon kinálkozik-e busásabb hasznot hajtó uj keresetforrás, mint épen az idegenforgalom növelése, városunknak nyaralóteleppé való fejlesztése? Aligha! Hiszen kérdezzük meg kereskedőinket, iparosainkat, hogy nem érezték-e már az idei nyáron a még pedig nagyon is korlátolt iedgenforgalom jótékony hatását? Az idegenforgalomból eredő jövedelmet le nem kicsinyelheti senki sem; hiszen látjuk, hogy a felvidéknek számos városát, nem egy községét épen az idegenforgalom rántotta vissza a tönk széléről. De még megkapóbb példáit találjuk az idegenforgalom g* ömölcsöztetésének a külföldön, hol gombamódra teremnek erős állami támogatással a gyógyfürdők, az üdülőhelyek. Ahol viz van, az állami tekintély nem késik bűvöshatásu gyógyvízzé nyilvánítani; ahol még viz sincs, a napsugarakban, a levegőben, az izzó homokban fedeznek fel valamit a legtekintélyesebb orvosok, ami lég-, napvagy homokfürdő alakjában biztos sikerrel gyógyít. És igy történik, hogy még a legkopárabb sziklás vidéknek is meg van a maga idegenforgalma, mely a lakosságnak jómódú megélhetést biztosit. De amit az ilyen állami protekczióval gyógyI helylyé megtett vidéktől a természet meg- I tagadott, azt busásan kárpótolni igyek- ; szik az emberi kéz és találékonyság. A hatóság, karöltve a lakossággal, mindent I elkövet arra nézve, hogy a közéjük menő idegen jól érezze magát. Dédelgetik, beczézgetik őket, gondoskodnak kényelmükről, szórakoztatásukról, úgy, hogy az idegen pár heti ott idózés után a legszebb emlékekkel távozik közülük s ha körülményei engedik, valamelyik nyáron nemcsak maga tér vissza, hanem valamelyik jóismerősét is oda édesgeti. Városunknak nincs szüksége arra, hogy állami protekczióval, egy kis jóindulatú szemfénvvesztéssel, orvosi tekin- télylyel patentirozott gyógvhelylyé neveztessék ki, hiszen Nagj'bánya bőségesen bir mindazon kincsekkel, melyek bármely várost is legelsőrangu gyógyfürdővé, nyaralóteleppé tennének meg. Hogy mi mindenünk van, arra nézve idézem dr. Kádár Antal sorait, ki már a régmúltakban is egyik leglelkesebb harezosa volt annak, hogy városunk nyaraló- és fürdőteleppé fejlesz tessék. Sajnos, hogy az ő szavai is a pusztában kiáltó szavai gyanánt hangzottak el s nem voltak képesek sem a város intéző köreit, sem a magánvállalkozást felrázni lethargiájukból. „Hogy elfogulatlanul és lapidarisan fejezzem ki magamat, irta dr. Kádár évekkel ezelőtt lapunk hasábjain, Nagybányának van olyan kiimája, milyen az országban sehol nincs; van ligetje, mely nem csak az említett tulajdonsággal bir, de vadregényes természeti szépség és kellemesség tekintetében háttérbe szorítja az ország bármely hasonló alkotásu helyeit. Kiránduló, könyen megzánk, mint az, amely alól a költői megdicsőülés fénye sugároz felénk. Mennyi balsors, csalódás, mily sok fölmagasztosult szenvedés lapjait zárta le a halál az ő életük végével! Elszórt sírjaikat felkeresve, mintha egy megszakadt ének hangjait hallanék tovább zsongani, mely sorsuk rejtelmét örökszép melódiákban zengi. Nemcsak Petőfi hamvai kerültek jeltelen hantok alá; ép oly Üstökösszerű volt a koszorús német dalnok, a reformátió lángszavu előhírnökének, Hutten Ulrich ellobbanása. Jeltelen sírban fekszik. Fanatikus ellenfelei szétdulták sir- dombját és ma csak azt tudjuk, hogy Ufenauban, Svájczban fejezte be mozgalmas életét. E csöndes sziget fogadta be fáradt testét, hogy minden emberkéz alkotásánál nagyobbszerü mauzóleumot nyújtson neki, a lenyugvó naptól bibor színre festett alpesek hótakart tetőiben, a százados fáktól környezett gyönyörű zürichi tó kristálytükörében. Kevés nijja, hogy a világirodalom egy másik nagy szelleme, Dante földi maradványai is örökre el nem vesztek, éppen úgy, mint Paradicsomának az a tizenhárom éneke, amely halála alkalmával kéziratai közül hiányzott, s melynek föltalálása valóságos csodának volt köszönhető. Fia és örököse hiába kereste mindenütt s már- már lemondott minden reményről, hogy föltalálhassa, amikor álmában megjelent előtte atyja A „Nagybánya“ tárczája. Mely fáradt-betegen keblére hajló Bús sziveinket meggyógyítja mind. . . . Csak ünnepeljük a halottakat, Szóljon az ének, — mécsek ezre égjen, ■— A nyár felett is, mely temetve régen, Zúgja a szél a gyászsirámokat. S mig gyertyás, fojtó, sárga felhők szállnak Az óriási ravatal fölött : A sziveket úgy elfogja a bánat, S száz temetés, száz kin bús árnya támad Uj létre perezre a sírok között. .. Krüzselyi Erzsiké. Költők sírjai. Halottak napjának komor novemberi ködében az elmúlás borongó sejtelmét mi keltené fel bennünk jobban, mint az emberiség nagy szenvedőinek sirjai, melyekben annyi küzdelem tört fegyverei fölé domborul a hant ? Az érzelmek és eszmék ihletett tolmácsolói, a nagy költők az ilyen szenvedők, akiknek ragyogó életútja nem ritkán egy-egy ismeretlen sirgödörben vész el. Egy hant sem példázza úgy az élet múlandóságát s az emberi törekvések halhatatlanságát, egy se szól fölemelőbben, tisztább bölcsességgel hoz-
