Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-02-25 / 8. szám
I 2 NAGYBÁNYA 1909. február .25 korra véget vessünk a divat s az egymással való versengés e tomboló őrültségének, mely azt a fenséges komikumot szüli, hogy a zene andalító hangjai mellett tépelődhetünk az estély költségein s vehetjük számba az újabb lejárati határidőket. A társadalom beteges nagyzási hóbortjában, nevetséges nagyképűségében sokkal tovább ment már azon vonalnál, melyen túl a nagy terhek alatt amúgy is roskadozó családjaink követhetnék. A visszavonulásra használjunk bármi ürügyet, bármi elfogadhatóbb, szebb czimet, a meztelen igazság mégis csak az, hogy egy-egy báli est oly terheket ró a családokra, miket fizetési pótlékok mellett sem bírunk el s bizony, egy éjszaka leg- fölségesebb hangulata sincs arányban a meghozott áldozatokkal, melyekért még az édes emlékek hangulatos sokasága s a gondosan kibenzinezett és elraktározott selyemruhák sem kárpótolnak. Innen van, hogy évről évre mindjobban és szívesen szaporítjuk, növeljük a „jegymegváltók“ számát. Másik kiváló karakterizáló vonása a mi báli estélyeinknek a tulfeszélvesség s a társadalmi osztályok közötti válaszfalaknak nagy gonddal, szinte kirívó módon való megőrzése. Mulatságainkon láthatunk klikkeket, de nem láthatunk báli közönséget. Aki a klikkhez nem tartozik s balvégzete a bálterembe vezeti, az ugyan mulathat egymagában vagy a családjával, mert az ördög sem veszi észre. Akinek pedig egy Ízben ily megalázó tapasztalatokban volt része, az ugyan másodszor nem fog kérni belőle. Vájjon hol volna az a csodás arkanum, mely legalább a jótékonyság jegyében összeolvasztani tudná széthúzó társadalmunkat? .. . Zokon ne essék, de említés nélkül nem hallgathatjuk el azt sem, hogy mulatságaink rendezésében szörnyen kevés leleményesség, ötletesség nyilvánul meg. Semmi attrakcziója egyiknek sem, sablonszerű valamennyi. Már e tekintetben példát vehetnénk más nagyobb városoktól, melyeknek estélyei bővelkednek a szenzácziós ötletekben. S ehez pénz sem kell, csak valamivel több szellem. . . . Lehet, sőt valószínű, hogy e soraink csak kesernyés, splénes hangulatból fakadtak. Hiszen nagy böjt van. A böjti hangulat mindig oly kesernyés... é. ni. Dr. Schönherr Gyula emlékezete. — Budapesti levelezőnktől. — A Magyar Történelmi Társulat február hó 18-án tartott ünnepi ülésében nagy kegyelettel adózottfeledhetetlen, elhunyt nagynevű tudósunk: dr. Schönherr Gyula emlékezetének. Az ülésen gr. Teleki Géza v. b. t. tanácsos elnökölt s az Akadémia hatalmas terme a zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. A tudományos világ neves képviselői majdnem teljes számban voltak jelen s jóleső érzéssel emelem ki, hogy a hallgatóság sorában számos taggal képviselve volt a Budapesten időző nagybányai kolónia is. A családot Schönherr Sándor m. kir. főerdész képviselte. Mély csönd és általános figyelem mellett lépett a főlolvasó asztalhoz dr. Morvaij Győző főgimnáziumi igazgató, hogy bemutassa dr. Schönherr Gyulának Nagybánya város monográfiája ez. töredékben maradi munkáját s abból egynéhány teljesen kész részletet olvasson föl. Felolvasása előtt dr. Morvay Győző elöljáró beszédet mondott, melyben ismertette dr. Schönherr Gyulának Nagybányához való viszonyát s meleg szavakban ecsetelte azt a rajongásig magasztosuló szeretetet, melyet a nagynevű tudós szülővárosa iránt táplált. Felsorolta hervadhatatlan érdemeit, melyet Nagybánya város kulturális életének fölvirágoz- tatása körül szerzett. Nagy érdemei voltak a történeti kiállítás rendezése, a muzeum és a muzeum-egyesület megalapítása, a XIV. századbeli Szent István torony stilszerü renováltatása, a nagyhírű festőiskola mégállapitása körül. E kiváló érdemeinek mintegy megkoronázása lett volna Nagybánya város monografiájá-nak megírása. A toll azonban kieseit lehanyatló kezéből örök nagy vesztességére Nagybányának s őrök nagy vesztességére a tudományos irodalomnak. Az a vaskos tizenhat kötetnyi adathalmaz, kézirat, melyet dr. Schönherr Gyula, szivében lángoló szeretettel és lelkesedéssel szülővárosa iránt, egy hosszú évtized törhetlen buzgalmával sfáradhatlan munkakedvével összegyűjtött, összeirt, — fogalmat nyújthatnak arról, hogy e monográfia megírásával dr. Schönherr Gyula minő soha el nem múló emléket akart állítani szülővárosának. Dr. Morvay Győző nagy szakavatottsággal ismertette a monográfia kereteit s érdekesen világította meg azon tervezetet, melyet dr. Schönherr Gyula a monográfia alapjául készített. A nagy mű három részből és egy függelékből állott volna. I. Rész. A régi Asszonypataka története. I. fejezet. A terület őstörténete. II. Az első települők. III. A városi élet kezdete. IV. Az első privilégiumok. V. A fejlődés évei. VI. A szerb deszpolák kora. VII. A Hunyadiak kora. VIII. A Jagellók kora. IX. Az újkor kezdete. X. A város belszervezete és jogélete. XI. Az egyház és iskolázás története. XII. A bányászat és pénzverés története. XIII. Az ipar és kereskedés története. II. Rész. Nagybánya újkori története. I. fejezet. A reformáczió kora. II. A Báthoryak kora. III. Bethlen Gábor kora. IV. A két Rákóczi György kora. V. A kuruezvilág alatt. VI. Az elnyomatás évei. VII. Az újjászületés kora. VIII. Az 1848—49-iki szabadságharezban. IX. Az önkényuralom alatt. X. Az alkotmányos korszak alatt. III. Rész. Nagybánya közállapotai az újkorban. I. fejezet. A város belszervezete. II. A város jogélete. III. Egyházak és iskolák. IV. Bányászat és pénzverés. V. A város pénzügyei. VI. Ipar és kereskedelem. VII. Szőlőművelés. VIII. Családi élet. Függelék. I. A város neve; pecsétje. II. A város határai és helyrajza. Ezen tervezetből a első négy fejezet teljesen elkészült, egy kiváló tudós nagy készültségével s a belletrista színes tollával megírva. Dr. Morvay Győző az elkészült fejezetekből két szép részletet olvasott fel. A felolvasott gyönyörű részletek frappáns hatással voltak a hallgatóságra s az a fényes tudós társaság csodálkozva hallgatta, hogy dr. Schönherr Gyulának még kiadatlan müvei is vannak s egyhangú volt a vélemény, hogy dr. Schönherr Gyula monográfiája, ha az elkészülhetett volna, páratlan helyet biztosított volna magának hazai monográfiái irodalmunkban. Dr. Morvay felolvasása mély meghatottságot is keltett a fényes társaságban s dr. Schönherr Gyula rettentően tragikus sorsa nem egy szembe csalta a kegyelet, a részvét igaz könyeit. életben maradt. Nem ön mentette meg a haláltól, hanem ő nem kellett a halálnak. Az utolsó szavakat mintegy önkéntelenül ejtette ki a fiatal orvos, s szemeit merően a tanárra szögezte, kin erre borzongás futott végig. — Nagyon hideg éjszaka van, ugv-e taná- rocskám ? S daczára bundájának ön reszket I Talán fél ? — Nem, — mondta a tanár, de főóhaja volt, minél előbb megszabadulni a kellemetlen frátertől. Legszívesebben kidobta volna a szánkából, de nem birt volna vele, mert erős, vállas magas ember volt s pillanatról-pillanatra nőni látszott. — Álljon meg! — kiáltotta a tanár a kocsisnak, mert a lovak őrült gyorsasággal vágtattak az erdő felé. A szán fatörzsekhez ütődött, s nekiment a hófödte buezkáknak is. — Megállni kocsis! — E szavakat heves lökés követte, az öreg kocsis a bakról az árokba repült. A lovak pedig fékeveszetten rohantak tovább. — Most én fogok hajtani — mondta a falusi orvos. Fölállt és kezébe vette a gyeplőt. — Most leszünk vígan! — Igen, igen ... — hebegte a tanár. Titokban kihúzta az egyik pisztoly s utitársa hátának szegezte. — Hagyjon föl az ilyesféle gyermekségekkel — nevetett föl amaz anélkül, hogy megfordult volna. — Szörnyeteg! — kiáltott fel a tanár. — Most ösmerek rád! — Végre! — gúnyolódott a másik. — Azt hittem, hogy olyan hires orvos, mint amilyen te vagy, hamarább ráösmer a halálra, s kevésbbé- fél tőle. A pisztolylyal nem tehetsz kárt bennem. De száz más hatalmas fegyvered van ellenem. Egész hires tevékenységed ! Miért szep- penlél hát meg egyszerre annyira tőlem? Hóvihar söpört végig a síkságon, a keleten komoran szürkülni kezdett a reggel odaát a hegy tövében. Álmos falvak terültek el. — Nem ösmered ezt a vidéket ? — kérdezte a halál. — De igen. Itt éltem mint gyermek. — S ki az a szegény beteg asszony, kinek ma meg kell halnia ? — Nem tudom, — dadogta a tanár. — De sejted ? — Anyám 1 — Mit tettél érte, magadhoz vetted, ápoltad, gondoztad ? — Gondoskodtam róla. Küldtem neki annyi pénzt, hogy megélhessen. — Hová szoktad télen tüdőbetegeidet küldeni ? — Déli vidékre. — De hiszen te rém módon fázol, — gúnyolódott a halál. — Már egészen kék vagy. Miért nem küldted az anyádat is oda? — Mert gyógyíthatatlan! — De keserű ám a halál szeretet és napfény nélkül. — Megengedem, hogy nem sokat törődtem vele — de gondold meg hivatásom, kötelességem, társadalmi állásom — udvari orvos vagyok. ö pedig napszámosnő. De életet adott neked. Add azt nekem, cserébe hadd lássa még egyszer szegény a tavaszt. — Nem, nem! — kiáltotta a tanár rémülten: Ne bánts, hagyj élni! — Küzdj meg hát velem! Elő tudásod ezók- mókjával! Miért habozol ? Nyomorult csontváz, kísérletnek tartottál s nem tudtad, hogy erősebb vagyok minden élőnél. Én vagyok a zűrzavaros diszharmónia, mely sziveket tép szét s a világ- egyetem összhangja is, mely port porral kever. Én vagyok a nagy ösmeretlen, mely a bölcsőtől fogva körülöttetek kering, őrködik fölöttetek, sohasem feledkezik meg rólatok. Mert én hivebb vagyok, mint az összes emberiség szeretete. — Ekkor nevetve dobta el a gyeplőt s hajtott előre czéltalanul... * Fekete frakkos, fehér nyakkendős férfiú lépett az emelvényre, meghajtotta magát a tudós gyülekezet előtt s ünnepélyes torokköszörülés után igy szólt: »Néhány pillanatra félbe kell szakitanom a tudományos értekezést, hogy a tisztelt kartársakkal oly szomorú hirt tudassak, mi az orvosi tudományra, a szenvedő emberiségre pótolhatatlan vesztességet jelent. Nagyon tisztelt kartársunk, A. tanár, orvosi tanácsos, Y. herczeg őfensége udvari orvosa, múlt éjjel a hóviharban a szánból kiesett és szerencsétlenül járt. Éppen egy nagy betegtől tért vissza, kit önfeláldozással ápolva, semmi veszélytől vissza nem rettenve mentett meg a haláltól. Gyászoljuk őt s adózzunk csodálattal neki, mert hiszen hivatásának lett áldozata«.
