Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-02-04 / 5. szám
2 1909. február 4. a szerencsétlent, aki a ruhát zsebekkel verte meg. Még valamit! Divatos betegség a jótékonyság adományozta tárgyaknak nyilvános kiosztása. Ünnepély nélkül mit ér az élet, mit ér a jótékonyság? Semmit. A főczél, az ünnepély és az ünnepeltetés. Minek a jótékonysággal kérkedni, minek a megajándékozott szegényeket és szülőket nyilvánosan megalázni. A jótékonyságot gyakorolni kell, nem dobbal, sipszóval, nem a nyilvánosság előtt. A mit a jobb kéz ad, ne tudja a bal! A pótfölterjesztés. Február 3. Lapunk legutóbbi számában közöltük a város tanácsának Szatmár-vármegye főispánjához intézett fölterjesztését, melyben a kormányelnök informálása céljából Nagybánya sz. kir. r. t. város kulturális és közgazdasági helyzete s az e téren mutatkozó hiányok és kívánalmak voltak nagy vonásokban megrajzolva. Szerény tollal és nagy vonásokban, főleg azon hiányokra terjeszkedve ki, melyeknek pótlása égetően sürgős. A város tanácsa valóban csak hálás lehet azért, hogy dr. Nagy Gábor szerkesztő kollegánk a közéleti erkölcsök reorganizációjára irányzott hatalmas elfoglaltsága közepette is megtisztelő figyelmében részesítette e szerény fölterjesztést, sőt időt szakított magának arra is, hogy e hézagos fölterjesztést egy Szatmár- vármegye főispánjához intézett pótfölterjesztésében kiegészítse, kibővitse. Nagy érdeklődéssel olvastuk e pótfölterjesztést, melynek érdekességéből csupán az von le valamit, hogy az eredeti fölterjesztésből néhol egész sorok vannak átvéve, pedig dr. Nagy Gábor eredetisége erre bizonyára nem szorult — s midőn arra egy-két megjegyzést akarunk tenni, korántsem annak értékét akarjuk devalválni. Teljesen egyetértünk a pótfölterjesztésnek a festőkoloniára s annak fentartására vonatkozó soraival; annyira egyetértünk, hogy évekkel ezelőtt éppen mi voltunk legexponáltabb harcosai annak, hogy állandó műtermek létesüljenek s talán abban is van némi részünk, hogy a két állandó műterem felépült. Azóta sem mulasztottunk el egy alkalmat sem, hogy az állandó műtermek létesítését sürgessük, teljesen tisztában lévén a festőkolonia nagy erkölcsi Hanem egyszer mégis elszomorodott és akkor kitört belőle az elkeseredés. Valamelyik szerkesztő visszaadta a kéziratát azzal, hogy nagyon unalmasak már az ő szerelmi históriái és hogy manapság már máskép szeretnek az emberek, mint a hogy ő képzeli. Nagyon el volt keseredve akkor este és a kávéházban, a megszokott asztalnál ugyancsak dühös tempókban szívta és fújta a füstöt csi- bukjából: — Még azt mondta, hogy máskép szeretnek! A szamár! Szeretni csak egyfélekép lehet! Mondta volna azt, hogy sohase tudtam, hogy szeretnek! Ezt még inkább el hittem volna neki! Mert lehet, hogy csak a házas életben lehet az igazi szerelmét megtanulni. Ezt még nem próbáltam. Hej, pedig de sokszor szerettem. De talán az mind csak olyan álképlete volt a szerelemnek! Az igazit meg késő lenne most megtanulni. A házassággal, úgy vélem, elkéstem egy kicsit. Még azzal is, amit az az ur mondott, hogy próbáljak valami biztos állás után nézni, mert ilyen öreg urnák kinos lehet már a sok irás! Csak legyen nyugodt! Nem kinos nekem ! Még mindig gyönyörűség! Gyermekek, ha nem lenne az irás gyönyörűség, ugye, akkor nem írnánk ? — Persze, hogy nem!- zúgták helyeslőén. — Pedig mégis bolondság az egész!- folytatta az öreg később, megint elborongva. Ne is jöjjetek utánam! Ez lesz a ti végetek is, ami az enyém; ha majd megvénültök, más pályára küldenek! Ostobaság az egész! És egyre csak azt ismételte. Aznap este nem lehetett belőle mást kivenni. Hamarosan haza is indult. Engem érdekelt az öreg ur lelki állapota és ajánlkoztam, hogy majd hazakisérem. Bőbeszédű lett az utón csakhamar. NAGYBANYA értékéről s arról, hogy Nagybánya nevét a műtörténet lapjaira éppen az itt időző festőkolonia nagynevű mesterei írták be arany betűkkel. Mélyen sajnáljuk, hogy a város anyagi helyzete mindezideig nem engedte meg az állandó műtermek felépitését, de ezért a város közönségét nem lehet ridegséggel vagy »kö- zönbös pártolással« vádolni, legkevésbbé pedig a város tanácsát, mely tudomásunk szerint megtette a kezdeményező lépéseket arra, hogy az állandó műtermek a felépítendő nagyszálló mandsart-szobái egy részének helyén létesit- tessenek. Mindezeket pedig elmondtuk azért, hogy megvilágítsuk, hogy a festőkolonia részére államsegély kérése a város fölterjesztésében puszta szószaporitás lett volna, mely természetesen a legkisebb eredményre sem vezetett volna. Hiszen a magas kormánynak az lett volna az első kérdése, hogy hát a város milyen áldozatokat hozott a festőkolonia fentartására ? Vannak-e kolóniának legalább állandó műtermei f S ez a kérdés egészen jogos lett volna, hiszen a pótfelterjesztŐ csak kérdezze meg például Szolnokot, hogy mit áldoz a festőkoloniára ? Szolnok nagy áldozatokat hoz, mely áldozatok méltán megkövetelhetik az államsegélyt is. De mig a város nincs abban a helyzetben, hogy áldozhasson, addig mily czimen kéri az államsegélyt? Reméljük, hogy sikerült dr. A. Nagy Gábort meggyőznünk, hogy ily viszonyok között csak hiábavaló szófecsérlés lett volna a város fölterjesztésében a festőkolonia állami segítségét kérni. Ha állandó műtermeink lesznek, amint hisszük hogy lesznek, megjő annak is az ideje. Épen ilyen szófecsérlés lett volna a város törvényhatósági joga visszaállításának kérése is. Dr. Nagy Gábor bizonyára elfeledte, pedig a közelmúltban történt, hogy a város nagy ak- cziót indított a törvényhatósági jog visszaszerzésére s erre vonatkozólag egy terjedelmes és dr. Vass Gyula v. képviselő tollával gyönyörűen és meggyőzően megirt memorandumot intézett a kormány és a törvényhozás tagjaihoz. Ez az ügy tehát a legilletékesebb fóruma előtt van s ha a választókerületek beosztása s esetleg a tervbe vett uj vármegyék alakítása némileg hátráltatják is a végleges döntést, de e végleges törvényhozási döntésre bizonyára semmi befolyással sincs az, hogy e kérdés a város feliratában fel volt-e említve vagy nem f Mit értünk volna el e kérdésnek az uj kérdések tömkelegében való újbóli felemlitésével, midőn az egy terjedelmes és részletes memorandum alakjában aktaszerüleg úgyis a kormányelnök s illetékes fóruma előtt van. — Bizony fiam, bolond dolog az és szerfölött háládatlan, ha valaki igazi, nagy tehetség nélkül Íróvá lesz! Minden más pályán többre lehet menni sokkal kevesebb munkával, nem is szólva arról, hogy mennyivel biztosabb és kényelmesebb minden más egyéb foglalkozás! De persze az ember későn vesz észre mindent. Azt a legkésőbben, hogy szamár! Illúziókban és illúzióknak elünk és az illúziók koldusai vagyunk ! Tulajdonkép pedig szamarak vagyunk, akikot becsap az élet! Természetesen egészen kellemes ez az illúziókkal való becsapás, amig fiatal az ember, de azután, azután, mikor az illúziók foszlányokká tépődnek és jön áz öregség tele és a lelkünk didereg a foszlánynyá vált takaró alatt! Dicsőségért és szerelemért! Ez a két szó van a lobogónkra írva, melyet büszkén fennen lobogtatunk, mikor utunkra indulunk. S milyen kopárnak, milyen széditően fényesnek látjuk az utat! Mintha a babérok még nem lennének mind letépve, hanem mind reánk várnának! Emlékezem, jól emlékezem ezekre az első lépésekre, mikor félbe hagytam az egyetemet. Ha elvégeztem volna, azóta Isten tudja micsoda kényelmes állásban levő nagy ur volnék! Andrássy idejében bekerültem volna a minisztériumba, és ha nem is vették volna valami nagy hasznomat, mégis felkerülhettem volna a hivatalnoki létrán szép magasra. Miniszteri tanácsos vagy legalább is osztálytanácsos lennék. Szép fizetéssel, ranggal, nyugdíjjal. De nem akartam hallgatni az okos szóra. Tóth Kálmán kiadta az első novellámat a Fővárosi Lapokban és attól a percztől kezdve megszűntem okos ember lenni. Fiatal voltam, elég csinos legény s hozzá iró! Három nagy előny volt ez. különösen akkoriban ! Mert akkor szerették ám és becsülték Nem lett volna ez sem más, mint fölösleges szószaporitás. Dr. Nagy Gábor arra sem emlékezik, de nem is emlékezhetik, hiszen akkor még az egyetem küszöbeit taposta, hogy lapunk már 1903-ban megindította az akcziót a nagybányai járásbíróságnak bányabirósági hatáskörrel való felruházása, esetleg egy bányatörvényszék felállítása iránt. E kérdésben dr. Makray Mihály, akkor még aljárásbiró dolgozott ki egy szép memorandumot, melyet az országos bányászati egyesület nagybánya-vidéki osztálya is magáévá tett s tárgyalás és hozzájárulás végett megküldte azt a többi osztályoknak is. Ebben sem történt még semmi döntés, hiszen ez a kérdés is azon kérdések közé tartozik, melyeket nem lehet máról holnapra megvalósítani, de ne feledje dr. Nagy Gábor, hogy Wekerle miniszter- elnök csak a napokban tett Ígéretet arra, hogy az uj bányatörvényjavaslatot nemsokára be fogja terjeszteni s akkor azután végleges döntés lesz e kérdésben is. Ezen ügy is aktaszerüleg illetékes fóruma előtt van; mi értelme lett volna tehát annak, ha azt a fölterjesztésben a város tanácsa pár szóval ismét pertraktálja ? A törvényszék visszaállítása kérdésében pedig Stoll Béla v. képviselő a tavalyi év folyamán dolgozott ki egy széleskörű tanulmánynyal megirt memorandumot, tehát ezen ügy is illetékes fóruma előtt van. Dr. Nagy Gábor azt is elfeledte, pedig ez is csak tavaly történt, hogy városunkban az állami faiskola már létcsittetett s épen ez okból kérte a város tanácsa az állami faiskolának átengedett nagy területen egy kertmunkás iskola létesítését is. Ha tehát az állami faiskola létesítve van, miért kéri azt ismét pótfelterjesztésében újólag? Vájjon ez nem szófecsérlés? Vagy nem szófecsérlés a magánbányászat segítésének kérelme ? Aki a magánbányászat ügyeit ismeri, az tudja, hogy az aranybányák, sem a borpataki Lipót, sem a Miksa, sem pedig más aranybányák állami segítésre nem szorulnak, de az államnak is van annyi esze, hogy Pokol Eleket vagy a Miksa vagy más aranybányák részvényeseit segiteni nem fogja. Igen, állami segélyre szorulnak az ezüst értékének nagy devalvácziója folytán az ezüstbányák. De ebben az irányban az állam meg is tette a kötelességét a múltakban, hiszen kérdezze meg csak dr. Nagy Gábor a felsőbányái magán ezüstbánya tulajdonosokat, hogy mily összegeket kaptak állami segítségül — s megteszi most is, midőn szocziális szempontokból még mindig üzemben tartja s valószínűleg fogja tartani a felsőbányái ezüstbányákat, jóllehet az üzembentartás nagy deficzittel jár. az irót Még akkora kis irőt is, mint aminő én voltam. Persze azt csak most. tudom, hogy akkor milyen kicsi voltam. Szép idők voltak ezek! Kedvesek, vidámak és gondnélküliek ! Kevesen is voltunk, kik Írogattunk, az emberek jobban is olvastak, mert ez az átkozott politika nem vette el minden idejüket és könyveket is vásároltak. Elég jó jövedelmünk volt és amellett tisztelet környezett mindnyájunkat. Tisztelet és még egy : szerelem ! Ez az, ami félrevezeti és elkábitja a fiatal Írókat. És ez az egy még most is meg van. A lányok, asszonyok még most is jobban szeretnek titeket, mint másokat ; a nők szemében még mindig glória vonja be az iró homlokát. És ez az, ami áldozatul követeli a fiatal embereket és elvonja őket a rendes pályától, azoktól, amelyeken boldogulhatnának. Elkapatják őket a nők és ők azt hiszik, hogy ez az igazi dicsőség. Mi is azt hittük! A dolgainkat nyakra főre dicsérték az asszonyok és mi elhittük nekik! Ha társaságba mentünk, s a nevünket meghallották, elragadással faggattak: — Ah kedves Bánossy! Csakhogy megismertem. Csak hogy látom 1 Mennyi szép dolgát olvastam! Rossz ember. De sokszor megrikatott azokkal a szép meséivel. A kis bakfis lányok pedig, mint valami magasabb lényre, úgy tekintgettek fel reánk és jóformán csak pár szót kellett hozzájuk szólni és ott vergődtek hálónkban. Milyen házasságokat köthetett volna az ember ! Kaphatott volna gazdag, szép lányokat, akik boldoggá, gondatlanná tehették volna az életet. De nem, a világért sem mondott le az ember a bohémé szabadságáról. Meg azután a Múzsa iránt
