Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-02-04 / 5. szám
TTXX. évfolyam. ISO©, feTox-udr Ixó -4. 5-ük: szám. tAxisadazjMI Ésa szsépihoidalmi hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám íra 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ! Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a r t f l lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. G L Y M I H A LY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Adakozzunk! Február 3. A mai társadalmi életben lépten- nyomon felhangzik hol egy kérő, de legtöbbször követelő szó: adakozzunk! Az összes újságokat, a társadalmi és nem társadalmi tényezőket mintha csak a gyűjtés mániája fogta volna el. Szinte kegyetlen versenynyé fajult a kilincselés, melynek parancsoló vezényszava : fel, azaz ki az erszényekkel! Szolgáljuk a közczélt! Áradozó dikcziókat hallunk a humanizmusról. Szivet facsaró, lelket megrázó hangon szónokol a kultúra néha nemzetközi, olykor pedig patriarchalis keretek között. Ma már adakozni kell! Ez olyan kikerülhetetlen kötelessége mindenkinek, akárcsak a családfentartás. Adakozni kell száz és száz czimen száz és száz-féle módon. Nincs az a fogalom, melyet a gyűjtés fogalmává ne minősíthetne a modern zsebmetszés. A társadalom valóban ennyi terhet már aligha birhat el s bár mindenki keservesen érzi, hogy a tőle kicsikart adomány anyagi helyzetének felbillenésére vezet, mégis adakozik, mert adakozni kell. Aki nem fizet, az a társadalom itélő- széke előtt smuczig, fösvény és szivtelen ember. Azt a banális körülményt, hogy az adakozóhoz mérten a templom egere is virilis, a vak humanizmus nem látja, nem mérlegeli. Tagadhatatlanul vannak czélok, gyönyörű eszmék, miknek létesülése a köz filléreitől függ. De nem a kényszer-fillérektől. A nemes és mélyen érző szív összeforr a közös fájdalomban és már ez érzése is a szenvedők felé hajtja. Az igaz részvét mindig megtalálja azt az eszközt és módot, amelylvel a nélkülözésekben, szükségben szenvedők siralmas helyzetét enyhítheti. Az adakozás esetenkénti szükségességét elismerjük. Az egyén vagy vala- melyebb szükebb kör az alapjában véve nagy terhet el nem vállalhatná. Ezért kell megosztani ezt a terhet arányosan a társadalom tagjai között. De nem a követelés, a presszió hangján. A kulturális jótékonyságot úgy felfogni, hogy annak gyakorlása minket sújtson érzékeny anyagi veszteséggel: valóban már zsebmetszésszerü művelet. Jót tenni: a legtisztább gyönyörűség. Legyen az mindenkinek legszentebb joga, de ne üssük rá a kényszer bélyegét. Hány igazi emberbarát törli le a könnyeket, de nem a piaczon, ezrek és ezrek dicshimnuszától kisérve, de csöndben, szinte lopva és a hírlapi nyugtázást az a forró, hálaadó imádság pótolja, melyet a Gondviselés jobban szeret, mint az emberi hiúságot szolgáló nyilvános adakozást, mely csak a vagyonosabb egyén érdekeit szolgálja és szomorúsággal tölti el a szegényebb adakozót, kinek anyagi hel}Tzetét nyilvánosan pellengérre állítja. Az adakozásnak nincs meg az önkéntes jellege. Nem annyit adhatunk, már csak a nagy nyilvánosságért sem, amennyit akarunk, hanem annyit, ameny- nvit követelnek. Ezt az adót pedig ami társadalmunk el nem bírja! És igen gyakran a támogatásunkra szoruló czélt a gyűjtés eredménye nem elégítheti ki. Egy csinos arcz, egy puha kacsó, nemesebb jogczim nélkül is, mohón sepri be a koronákat, sőt aranyakat is ridiküljébe, mig az a vak, vagy sánta koldus dideregve jár küszöbbről-küszöbre s mindennapi kenyerét sem váltja meg a nemes szivek könyörületessége. Az adakozás csapása különösen a tisztviselőkre, kereskedőkre és iparosokra nehezül szinte elviselhetetlenül. A buzgó gyűjtők néha azt is elkövetik, hogy egy czimen különböző időben öten, hatan is megoslromolnak egy és ugyanazon személyt, pardont nem ismerve. Hogy nem nagyítunk, bizonyítsák azt azon tisztviselők, kiknek egy tizenketted, sőt egy tized rész fizetését is elviszik a külömböző társadalmi adók s a nyilvános gyűjtések! Adakozzunk a köz javára. Bis dat, qui cito dat. De a szabadelhatározást tartsa tiszteletben a gyűjtő. Mi menjünk az urnákhoz, ne azokat hozzák hozzánk. Mert a gyűjtés mai elfajulása a társadalmat előbb-utóbb elfásitja s ott nem segítünk, a hol a nyomorúság nem színes frázisokban, de sajgó könnyekben nyilatkozik meg. Sokszor lehet hallani felháborodást, panaszt, hogy mily erőszakos módon vetik magukat a gyűjtések a társadalmi zsebre. Mintha az feneketlen volna. Ha tovább is igv tart, bizonyára megalakul a közgyüjtés elleni liga. Mert szívesebben adunk egy évre 50 koronát tagdíj képen e klubban, semhogy százféleképen pumpol- janak meg, hol itt, hol ott, átkozván azt A „Nagybánya“ tárczája. Az öreg iró. — Irta: Vértesy Gyula. — Közepes tehetség volt az öreg, aminő legtöbb van az irók között. Gondosan, figyelemmel dolgozott, egészen csinos kis meséket eszelt ki és volt benne valamelyes regényes romantika is, amely egy időben nagyon felkapottakká tette a dolgait. Az olvasó közönség átlagának mindennapi étvágyát ezek az irók elégítik ki, akik könnyen emészthető, könnyű szellemi táplálékkal szolgálnak, olyannal, a minő például a testi táplálékok között a gyümölcs, mely kellemes is, egészséges is, csakhogy éppen nem tápláló. Bánosy ezután ebben az ő szelíd, romantikus zsánerében összeirt mindenfélét. Novellát, regényt, verset, színdarabot, az utóbbi időben pedig, mikor kitört az ifjú óriások között a tár- czairási epidémia, ez a ragály is átragadt reá. Ennek az utóbbi műfajnak a művelése ugyan egy kis nehézséget okozott neki, de csakhamar túltette magát ezen is és dicsekedve emlegette, hogy milyen hamar belejött az uj formába. — Most már jól megy! Eleintén nehezen tudtam megszokni! Tudjátok, azokban a hosszú novellákban kedvére kibeszéltetheti az ember az alakjait, de itt sietni kell mindennel. A huszadik sorban már szerelmet kell éreznie a hősnek, hogy a harminczadikban megvallhassa és hogy a hatvanadikban vagy megszöktesse, vagy megölhesse az ímádottját. Hajdanában máskép csináltuk ! Az első folytatásban még csak bemutattuk a hősöket, a nemes vonásu, hamletti töprengéssel teli hősöket, akik többnyire düs gön- dörzetü fürtöket, selymes barkót és merész ive- zetü szemöldököt viseltek, melyek alól kicsil- lámlottak a sastekintetek! Olyan szép férfiakat irtunk le, hogy a vidéki kisasszonyok nem győztek érette elég hálásak lenni. A »Hölgyfutárhoz« meg az »Ország tükréhez« mindennap halommal érkeztek az előfizetők köszönő levelei, amiért hogy olyan szép hősöket liferálok nekik. A szerelemnek elég volt fölébredni a negyedik folytatásban s az öngyilkosságra a hősök vagy hősnők csak a tizedik folytatás körül mertek gondolni. De persze, ti ma csak gőzerővel csináltok mindent és az én fáradt pegazusomnak utánna- tok kell ügetni. És elég jól ügetett 1 Az ő ósdi izü, de kellemesen megirt történetei talán még jobban tetszettek, mint a fin de siede izü, kellemetlenül megirt történetek. Holmi komoly lélektani probléma, vagy az uj idők uj viszonyainak tragikuma, avagy komikuma — az őt mind érintetlenül hagyta. Ment a maga utján, alkotva az ő sablonosán kiczirkalmozott szerelmi históriáit. Fogatlan, deres hajú vén legény volt már és még mindig szerelmes históriákat firkált. A hatvan éven is túl volt és még mindig köny- nyelmü bohéme-életet élt, mint akármelyik az ifjak közül és ha ma volt is pénze, hogy holnap lesz-e, azt ép oly kevéssé tudta, mint ezek. Szóval napról napra, azaz tárczáról tár- czára élt. Ha irt és eltudta adni a dolgát: volt pénze, ha nem tudott írni, vagy a nyakán maradt az írása : koplalt. Fiatal embernek még csak tűrhető az ilyen állapot, de olyan öreg urnák, mint ő volt, bizony nem a legkellemesebb lehetett. A fiatalok legalább azt hitték és nemcsak sajnálattal, hanem néma megdöbbenéssel néztek az öreg kollegára. Hiszen, mintha csak eleven ijesztőpéldának lett volna odaállítva az elé a mesgye elé, amelyen ők most akartak útnak indulni. Az arczára mintha rá lett volna írva: — Utánam ne jöjjetek! Csak tövisek vannak itt. A virágokat hozzá kell gondolni. Nyomorúság ez a pálya. Látjátok, én mióta irok és milyen koldus vagyok 1 Testben, lélekben 1 Igen, lélekben is! Mert hiszen nekem is voltak nagyra- törő terveim, egeket hasogató ambiczióim, én is akartam repülni és ime látjátok, hogy elhullattam a küzdelemben a szárnyaimat 1 De mindezeket csak le lehetett olvasni az arczáról. Vagyis jobban mondva, a fiatal irók képzelték oda az arczára és olvasták le onnan. Ö maga a világért se panaszkodott volna soha. És ezek a szomorú vallomások is csak néha kerültek az arczára. Legtöbbnyire jó kedvű volt az öreg ur. Friss, eleven és kedélyes, mintha neki lenne a világon a legkellemesebb és legnyugalmasabb dolga és legbiztosabb állása.
