Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-01-21 / 3. szám
4 1909. január 21. NAGYBÁNYA berget, egy fiatal bécsi ügyvédjelöltet. S midón azzal a gondolattal évődik, hogyan meneküljön ebből a társadalomból, melyben életének czél- ját zsidó volta miatt feltalálni nem tudja, s nincs más ut előtte, mint a halál: akkor épen á tempo egy különcz amerikai milliomosra akad (Kinscourt), aki felszólítja, hogy szegődjék hozzá, menjen vele egy ismeretlen, senkitől sem lakott szigetre eltölteni életének hátralevő részét, hol hir sem jut hozzájuk az emberi társadalomról s hol róluk sem fog tudni senki semmit. Lőwenberg készséggel szolgálatába lép a különc és szintén életunt amerikainak. Mielőtt útnak indulnak, Lővenberg — ura jóvoltából — bőséges jutalomban részesít egv bécsi toprongyos, házaló zsidót (Litwákot.) Utjok az ismeretlen és lakatlan sziget felé Palesztina mellett vezet el s az amerikai különcz udvariasan felajánlja utitársának, hogy ha kedve tartja, tekintse meg őseinek egykori hazáját. Palesztinában azonban csak romot, pusztulást, züllött állapotokat talál Lőwenberg. s ez újabb ok rá, hogy elkívánkozzék az emberek közül az ismeretlen szigetre, hova el is jutnak. Húsz évig élnek itt, senkiről és semmiről nem értesülve. Ezzel végződik a regény első fele. Húsz év múltán kedve kerekedik az amerikainak megtudni, vájjon micsoda változások történtek ezalatt a nyomorult emberi társadalomban, hogy fest most Európa. Útra kerekednek tehát s 1923-ban Palesztinába velődnek. S ime, Palesztinában egy virágzó, rendezett, a szellemi és anyagi műveltség hihetetlen magas fokán álló, nagy zsidóországot találnak. Itt van- vak Lőwenbergnek összes egykori bécsi zsidó ismerősei. Itt vau Littwák, kit Lőwenberg Bécs- ből való elutazása előtt felsegített s kinek fia mostan szerepet játszik a palesztiuai zsidó köztársaságban, mely különben még mindig török fenhatóság alatt áll, olyanformán, mint nem régiben még Bulgária állott, vagy mint jelenleg Egyptom. A regénynek második része a cionizmus mozgalmából létesült palesztinai köztársaság állapotainak rajzolását s a zsidó köztársaság létrejöttének történetét foglalja magában. A regény szerzője igyekszik mindenütt valószerü okokra támaszkodni, bárminő káprázatos és hihetetlenül ideális, utópiás állapotokat is fest elénk. A hihetetlen jólétet, rendet, földmivelés, ipar, kereskedelem eddig ismeretlen virágzását például azzal igyekszik megmagyarázni, hogy ebben az államban a kezdet-kezdetén minden a mai tekniku, a mai nemzetgazdasági, orvosi, szociológiái stb. tudomány vívmányainak alapján létesült; meglévő ósdi intézmények, eszközök nem állták útját a rohamos fejlődésnek. A virágzó állapotok annyira elbűvölik nemcsak dr. Lőwenberget, hanem a már öreg amerikait is, hogy kigyógyulnak embergyülöletükből s mindketten letelepszenek az uj államban, mely a keresztény amerikait is szívesen polgárává fogadja, mivel itt igen nagy a liberálizmus és a vallási türelem. S az uj zsidó állam nemcsak a saját lakóinak helyzetét teszi rózsássá, hanem a keresztény államokban maradt zsidók helyzetén is segít. Itt sem gyűlölik többé a zsidókat, mert kevesen vannak s többé nem veszedelmes vetélylársak; s mivel nem gyűlölik őket, a zsidók erkölcsben is megnemesedtek itt is. Mindenkire csak áldást hozott az uj zsidó állam, melynek előállása nem bántotta senkinek sem az érdekeit. A regény azzal végződik, hogy Lőwenberg egykori pártfogoltját, a hajdani bécsi házaló zsidónak fiát, a fiatal Litlwákot megválasztják a zsidó köztársaság elnökének, húgát pedig Lőwenberg veszi feleségül. II. Ez a regény rövid foglalatja. A regény egy müveit, eszes és ötletes újságíró eleven tollával van megírva, s ezért sohasem unalmas; de mint költemény csak afféle bécsi regény. Bécs pedig teremtő költői elméket virágkorában sem igen termelt; manapság meg ott sem igen teremnek ilyen elmék, ahol igazi nemzeti élet van. Az államregények úgyis többnyire gyengén sikerült költemények; ez meg épen nem számíthat esztétikai méltatásra. De ilyen követelései nincsenek is; mert Herzl a regényt tisztán a tendenciája kedvéért irta. A regény tendenciája pedig világos, nagy koncepciójú; s az iró rábeszélő képessége kiváló, szinte magával ragadó; tudás és lelkesedés párosul benne, hogy tendenciájának híveket szerezzen. S az iró könyve élére teszi hívei számára a biztató jeligét: »Ha akarjatok, nem mese . . .« De hát igaz-e valóban ? Teljesen beigazolja-e Herzl regényének tendenciáját? Valósággá válhatik-e s nem álomkép csupán, amivel Herzl zsidó hitsorsosait a cionizmus táborába csalogatja? Ezek a kérdések jönnek számba ezen regény értékelésénél s nem holmi esztétikai tekintetek. Ezekre a kérdésekre akarok a következőkben feleletet adni »sine ira el stadio, qaoram causas procul habeo.* ítéletem a miiről és tendenciájáról szigorúnak fog talán tetszeni; de azért elhihetik zsidó honfitársaim is. hogy ez az Ítélet sine ira el studio jött létre. Akik közelebbről ismernek, vagy aldk írásaimat olvasták, azok jól tudják rólam, hogy az antiszemitizmus mindenkor távol állott tőlem. Az antiszemitizmust keresztény érzésemmel és felfogásommal sem tartottam összeegyeztelhetőnek soha A műről való ítéletem megalkotásában tehát engem felekezeti és faji elfogultság nem vezetett. Herzl Tivadar Allneuland czimü államregénye 1902-ben jelent meg s már 1923 ban egy olyan virágzó, nagyméretű, palesztinai zsidóországot állít elénk, amely valóságos világ- birodalom benvomását teszi reánk. keveredni nem óhajt. S miután bizalmas utón arról értesült, hogy a nagyságos váradi basa egyik hölgyének — Emilia nevű odalikszjának — kedvéért még a szerezsin tartójába is egy kis kereszted hord, ajánlaná, hogy a fényes ábrázatu padisah hanc rém valamelyik bizalmas emberével vizsgáltatná meg s annak eredménye szerint határozzon további magatartása fölött. A ravasz s.iculus legatus Pótor uram épen- ugy teljesité a mandátumot, sicuti id illo praelegatum fuit. Emilia örömmel teljesité atyja állítólagos kívánságát, ami annál könnyebben ment, mert Achmed állandóan szerelem ittas volt s az eredményről Pótor uram nyomban értesült is. j Dolga sietős lévén, Mufti bég kémlelő spectálá- j sai daczára még aznap gyanútlanul hagyta el a : nagyváradi várat s a tizennegyedik napon már a sejk ül Izlamnak is tudomása volt Achmed viselkedéséről. Két hétre azulán a magas porta rendkívüli kiküldötte, a hetven éves, de a keleti faj ravaszságának minden eszközével rendelkező Olaj bég köszöntötte Achmet basát szerailjában. Ravaszul j hunyorgatva adta tudtára neki, hogy a budai j pasától jövet, útjában erre is betért, meggyőződni és számot adni az Izlam itteni tiszteletéről. Ach- j met roppant megtiszteltetésnek vette a látoga- ' tást, mindenben a bég kedvére járt, sőt még a j hárem hölgyeit is megmutogatta neki. Olaj bég épen ezt várta. Könnyű volt azok közül Emíliát fölismerni s Achmet a nagy tiszteletnél fogva azt is nyugodtan nézte, hogy a bég legdrágább hölgyét czirogatja. De ime, mintha kigyó csípte volna meg Olaj béget, egy kis keresztet von ki a leány kebléről, majd elpalástolja zavarát és jámbor mosolygással mutatja meg azt az elhült váradi pasának. — Nagy a dzsinek hatalma — szólalt meg ekkor a porta küldötte — Allah küzdje le feltámadó erejüket) Nyújtsd ide óh, hatalmas pasa szerezsin tartódat, hadd lássam, nem érinté e annak tartalmát is kutyahitü hölgyed ördöge. Képzelhetni az irtózatos zavart, mit a sze- rezsinben tálát második kis kereszt a jelenlevőknél előidézett. Achmet szoborként állott helyén, Emilia irtozatos lelkifurdalást érzett, de szólani nem volt képes; a mellőzésükkel hiúságokban sértett többi hölgyek pedig — ez a szokásuk t. i. a török hölgyeknek is megvan — el- palástolhatlan kárörömmel várták a fejleményeket. Olaj bég azután behozatta az imazsámolyt, rátétette a Koránt, jártas keze hamar felütötte a vonatkozó pergamen lapot s aztán megcsókolván a szent sorokat hófehér szakállát ötször is megsimogatta megnedvesitelt kezeivel s halotti csendben, ünnepélyes méltósággal olvassa fel a próféta szavait: — »A hitetlenek nyíló virágait pedig őrizkedj szerailodba vinni, ha mindjárt büvössége lenyűgözne is, mert. édes lehet a csókja, de átkos a lehellete, megrészegítheti ‘benned nemcsak a férfiút, hanem az igazhivőt is és Allah nem hagyja büntetlenül az eltévelygőt.« Majd Allah hét tulajdonságának dicséretébe kezdett a bég s amikor ezt is befejezte, kis sze- lenczét vett ki bő kaftánjából s jámbor képpel nyujtá azt át a basának. — lm a fényes ábrázatu padisah küldi Nem volna azonban jogosult azt az ellenvetést tenni a valószínűség kérdésében, hogy előállha- tott-e mindez rövid két éviized leforgása alatt ? A regényben rajzolt állapotok valószeriiségének védői jogosan válaszolnák erre az ellenvetésre : ha mindaz, amit a szerző regényében elénk fest, nem is állhatna elő két évtized alatt, elvégre előállhat két évszázad alait s egy regényírónak ilyen kis túlzás bizonyára meg van engedve. Jogos kifogás ez ellen valóban annál ke- vésbbé támasztható, mert ez az időbeli túlzás nem érinti a regényben festett állapotok valószínűségének mivoltát. Hasonlóan jogosulatlan volna az az ellenvetés, hogy a palesztinai zsidó köztársaság állapotai — az iró rajzolásában — hihetetlenül rózsásan festenek. Elvégre is ezek az állapotok inkább csak az anyagi jólét tekintetében festenek hihetetlenül rózsásan; s az uj zsidó állam anyagi jólétének előállását Herzl olyan részletesen kifejti s olyan erős kalkulusokra épili, melyeket a legjózanabb közgazdasági tudós is kénytelen elfogadni. S aztán ez az ideális rajzolás megint nem egyéb, mint regényírónál megengedhető és minden időben megengedett túlzás, mely a valószerüség kérdésének mivoltát ismét nem érinti. Egyáltalán Herzl sokkal rutináltabb iró, semhogy nyilvánvalóan képtelen helyzetet rajzolna ott, ahol a valóságot akarja elhitetni; és sokkal ügyesebb rábeszélő, semhogy állításaiban önmagát czáfolná. Épen azért a mü a naivabb lelket könnyen megejti. Hogy hitsorsosai közül sok lelket sikerült hívőjéül megnyernie, sőt fanatizálnia, azt mindnyájan tudjuk. Annál könnyebben megejti Herzl a naivabb lelkeket, mert a hihetőség kérdésében támasztható nehezebb kérdéseket gondosan megkerüli, vagy szándékosan elhallgatja. Azon kérdések közül, melyeket Herzl a maga regényében megkerül vagy elhallgat, csak a két legjelentősebbet akarom fölvetni. Áz egyik — s ez a fontosabbik — a zsidóság mai állásából, a másik a zsidóságon kívül eső okokból támad. A legfontosabb kérdés: a nyelv kérdése. Mi az államnyelv a Hcrzllöl rajzolt palesztiniai zsidó köztársaságban ? A héber nem lehet, mert a zsidók héberül nem tudnak ma sehol. A héber nyelv holt nyelv, amelyet ma se- holsem beszélnek; nem beszélik még Palesztinában sem. Herzl pedig sokkal okosabb ember, semhogy egy holt nyelvnek feltámadását lehetségesnek hinné. Erre nincs példa a világtörténelemben. Ez nem is fog megtörténni soha. Mert ez lélektani lehetetlenség. Jól tudja ezt Herzl is. Érzi a kérdés nehézségét is. S ezért a kérdést regényében egyszerűen, de szándékosan elhallgatja. Elvezet bennünket Herzl a palesztinai zsidó köztársaságban színházba, felolvasásokra, a parlamentbe; de hogy a színházban a Mózes czimü operát néked ezt az ajándékot, áldott legyen Allah, ki megnyitá az ő szemeit s megvilágitá orczáját az ő tekintete előtt. Vedd s használd föl azt napleszállás előtt, mert ha jön az alkonyat — a jámbor müzzinek s a fölséges szultán igazhitű alattvalói őszinte lélekkel fognak imájukba kezdeni »la Illah il Allah, Mohamed részül Allah!« A nagyságos váradi basa pedig már tudta az ajándék szelencze tartalmát. Támolygó léptekkel ment a legbelső szobájába s kivette a se- lyemzsinort, hogy végezzen magával. A kereszt azonban mégis hozott enyhülést fatális sorsára. Imádott odaüszkja, Emíliája, mint árnyék surrant utána, Achmed ajkait még egyszer forró csókjai tüzével villanvozá föl, lágyan búgla a hatalmas férfi fülébe, hogy halni akar vele együtt, követi őt a túlvilágra is s mielőtt még Achmed eszmélhetett volna, a selyem zsinór a magashátu díván tartójáról csüngve tartá már első áldozatát. Pár perez még és Achmed hatalmas alakja, végsőt hörögve holtan rogyott az édes odaliszk teteme mellé. Stépán Kelemen uram most már kiengesz* telődött a szenvedett gravaminákért, mert hiszen megsértett családi és főúri becsületének Teleki Mihály ravasz diplomácziája fényes elégtételt szerzett. Erdélyt azonban örökre elhagyá s uj hazát keresett magának Sárosvármegyében, feke- tekuti birtokán. A váradi töröksánezon kívül pedig sokáig állott egy érdekes sirhant. Karcsú vasfejfáján egy bronzból való félhold díszelgett, benne két kis kereszt s apáról-fiura szállott a legenda, hogy Achmed basa és szerelmes magyar odaüszkja alusszák alatta örök álmaikat.
