Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1909-04-22 / 16. szám

NAGYBÁNYA

3

városban kigyulíak a lámpák s kellemes fényességet árasztottak mindenütt.

Ezzel befejeződött az álvételi és bérbeadási aktus s az egész közönség hosszú kocsisorban vonult a Kaszinó elé, hol a villamos részvénytársaság bankettet adott a vendégek s a városi képviselőtestület tiszteletére.

A banketten mintegy százötvenen vetlek részt, a legjobb kedvben a késő hajnali órákig.

A vacsora menüje a következő volt: Csirke ragó-leves. Kassai sonka aspikkal. Vegyes fölvágott körözve. Bélszín szószszal. Székely gulyás. Bárány-pörkölt. Tehénlurós laska. Sajtos metélt. Nyárson sült, franczia burgonyával. Rántott csirke salátával. Vegyes szárnyas kompót- tal. Sertés karaj káposztával. Krémes bélés. Irós tészta. Piskóta tekercs. Torták. Zsardinett. Fekete kávé.

A harmadik fogásnál felállott dr. Ripka Ferencz főtitkár s a részvénytársaság nevében üdvözölte Nagybánya és Felsőbánya városok | közönségét, kifejtve azt a nagy közgazdasági és 1 várospolitikai feladatot, amelyet a megalkotott üzem van hivatva betölteni.

Stoll Béla emelkedett utána szólásra, üdvözölte a megjelenteket mint a Kaszinó vezetője s szeretetteljes szavakban emlékezve meg a két város köztiszteletben és nagyrabecsülésben álló polgármestereiről, reájuk ürítette poharát.

Égly Mihály főjegyző, lapunk szerkesztője azokról emlékezett meg, kiknek ténylegesen a legnagyobb részük van abban, hogy villanyvilágításunk van. Ezek pedig a vállalat szolid, törekvő, kiváló munkásai. Áz ő egészségükre emelte poharát.

Ezután a beszédeknek, barátságos felkö- szöntőknek hosszú sorozata következett régi jó magyar szokás szerint, Stella Sándor postafőnök Reményi Aladár üzemvezető méi'nököt köszöntötte fel; Bálint Imre talpraesett szavakban emlékezett meg az üzem mérnökeiről, tisztviselőiről, Semsey Béla egészségére ivott; Révész János a vendégekért koczintolt ; dr. Ripka Ferencz második felszólalásában a város tisztikaráról s az ellenőrző bizottságról emlékezett meg; Farkas Jenő Várhidy Lajosi, a »Városok Lapja« ügybuzgó szerkesztőjét éltette; Várhidy Lajos általános figyelem közepette a város fejlődéséről mondott lelkes beszédet. Még több beszéd hangzott el az éjszaka folyamán s a társaság a legfesztelenebb kedvben maradt még jó sokáig együtt.

Vasárnap délelőtt egész kocsisor várta a városháza előtt az érdeklődőket, hogy Felsőbányára szállítsa, hol az üzem második részének átadása történt.

Az átadó ténykedés itt délelőtt 11 órakor ment végbe a városháza tanácstermében, épen oly módon, mint Nagybányán történt. Dr. Ripka pár szó kíséretében átadta a müvet, amit Farkas Jenő polgármester vett át a város megbízásából.

1909. április 22.

A szerződés aláírása és felolvasása után az egész társaság a Korona szállóba rándult át, hol a társulat diszehédet adott.

Az ebéden körülbelül hatvanan vettek részt s több toaszt hangzott el.

Farkas Jenő polgármester a vállalat jelenlevő főtitkárát, dr. Ripka Ferenczet, dr. Makray Mihályt, Nagybánya polgármesterét s a megjelent vendégeket üdvözölte.

Dr. Ripka Ferencz Felsőbánya város közönségére, a város haladásáért ürítette poharát; Krasznay Zsigmond a felránduló nagybányaiakat; Szokol Pál Semsey Bélát; Csausz István a villamostársaságot éltette; Torday Imre Felsőbányáért ivott; Brebán Sándor a nemzetiségiek nevében üdvözölte a villamosságot, amely világosságot terjeszt s a jövő együttműködésre koczczintolt.

Végül Fliesz Henrik Thorma János egészségére ürilett poharat.

Az ebéd, mely Rumpold kitűnő konyháját dicsérte, a legvidámabb hangulatban tartott a késő esti órákig.

Ezzel tehát véglegesen működésbe indult városunkban és a szomszédvárosban az elektrom- üzem. Hogy micsoda missziót van hivatva a vállalkozás betölteni úgy közgazdasági, mint város-szocziálpolilikai téren, azt ehelyütt fejtegetni felesleges s krónikás tisztünknek eleget teszünk akkor, mikor kifejezzük elismerésünket a Ganz-gyár mérnökeinek, munkásainak s különösen Reményi Aladár vezető mérnöknek, kik kiváló szakértelemmel és buzgalommal, fáradtságot nem ismerve dolgoztak, hogy a müvet mielőbb befejezve nagy rendeltetésének átadják.

A „városi örökség.“

Felkérettünk a következő sorok közlésére :

A »Nagybánya és Vidéke« f. hó 18. számának »A városi örökség* ez. vezérczikke aposztrofálván néh. Léding József érdemeit, azt adja hírül, hogy megboldogult jótevő »a városról sem akart megfeledkezni, ráhagyván végrendeletében vár-utezai szép és értékes házát.«

Szabad legyen az igen tisztelt Szerkesztő ur eugedelmével csekélységemnek, ki szerencsés volt ez említett végrendeletbe s a hozzá mellékelt aktákba, tehát a végrendelkező által megjelölt hatos bizottság határozati jegyzőkönyvébe, a járásbíróság végzésébe s az akkori polgármester átiratába betekintést vethetni, a >N. és V.« czikkéhez mintegy kiegészítésül hozzászoknom.

Czikkiró bevezető sorai után oly általános kijelentést tesz, mely alkalmas a kevésbbé gondolkozók félrevezetésére s helytelen konklúzió levonására. »A végrendelkezések — mondja — rendszerint nagy, komoly lelki motívumok közt készülnek s mikor az ember rendesen éppen a czél érdeképen különös, extra kikötéseket lesz,

megfogni, elérni, hogy összetiporhassuk. Tehe- | tétlenül, gyáván és nyomorultul nézünk utána ! és csak átkozni tudjuk, mig rablott terhével eltűnve, föld mélyéből, vagy a felhők mögül, erdők sűrűjéből, vagy a láthatatlan levegőből reánk vigyorog és kacagja kínjainkat.

Nem az Istenről beszélek, az jó és igazságos. Csak gyönge, amiért hogy azt a másikat, a boldogtalanná tevésnek sötét szellemét garázdálkodni engedi.

Lehajtotta a fejét, majd reám emelte a szemét, melyben könnyek ragyogtak. S én a könnyeken keresztül beláttam a leikébe és láttam, hogy ott vigasztalan, gyászos sötétség tanyázik annak a sok léha vágynak és aljas szenvedélynek a helyén, melyet oda képzeltem.

— Szegény barátom! suttogtam félhalkan, mire ő, mintegy köszönetképpen, megszorította a kezemet s aztán tovább beszélte bús történetét.

— Mindent elvett tőlem az a sötét szellem, melyet az emberek legjobban szeretnek sorsnak nevezni. Sok jóakarattal nevezik igy, mert nem véletlenségből rombol ez az átkozott, hanem készakarva. Mindent elvett tőlem, ami csak megadhatja az életnek az igazi, nemes értékét. Szétrombolta az oltáromat, kikergetett a fészkemből és földönfutóvá tett. Sivár kétségbeesésemben először az öngyilkosságra gondoltam, hanem csakhamar felébredt földre sújtott, agyonnyomoritolt lelkemben a megtorlás vágya. Mindent elvettél tőlem, kiáltottam föl, nohát én is igy teszek, akivel tehetek, a hogy te tettél velem. Aljas, nyomorult rabló voltál, én is az leszek. Nem tűrted meg az én boldogságomat, én sem tűröm

j meg a másokét. Vannak, akiket te boldogoknak I akarnál megtartani, azokat meg én teszem boldogtalanokká. Amennyi joggal te tettél tönkre engem, annyival én is tönkre tehetek másokat.

A rengetegbe ártatlanul kiüldözött ember aljas bosszúvágya ébredt fel bennem, aki a vele elkövetett igaztalanság miatt jogot formál arra, hogy gyilkos ellensége legyen mindenkinek, aki onnan való, ahonnan őt kiüldözték.

S a kirabiottból rabló lesz. így lett belőlem is. Még pedig nagyobb kincsek elrablója, mint az élet és a vagyon. Mert én a becsület ellen harezolok és azt rablom el. Az apától a lánya becsületét, a férjtől a feleségét. Ott gyilkolok, ahol halálos a legkisebb seb is.

Önmagából kikelve, lázas, vad indulattal beszélt. Ádáz gyűlölet hevétől lángolt minden szava és a felébredt szenvedély romboló hatása alatt kifáradva, lihegve hagyta abba a beszédét. Csak később folytatta megint fáradt, halk hangon:

— Lásd, hogy elragadott a hév 1 A féktelen gyűlölet! így vagyok mindig, ha csak rágondolok arra, ami velem történt. De hiszen te még nem is tudod, mi történt! Nézd meg előbb ezt az arczképet.

Bájos, szelíd teremtés arczképét adta a kezembe. Csupa jóság, csupa szelídség volt az arcza.

— A feleségem volt. Ugy-e szép ? Olyan, aminőnek az angyalok lehettek, vagy a szentek. Csodálatos lélek volt. Maga a jóság, a hűség, a szentség! Nézd csak jól meg ezt az arezot. Mennyi tiszta, leányos vonás van rajta. Mikor

az mindig nagy mértékben zavarni szokta a dolgot.*

Ez a jelen esetre nem vonatkozhatik, itt »zavar«-nak helye nem lehet. Készséggel elösmerjük, amit a »JV. és V.« mond, hiszen a végrendeletben henne van, hogy a vár-utezai ház »városi közczélra fordítandó.« »Ez egyszerű és világos.«

De nem ösmerhetjük el czikkének ten- dencziáját s következtetéseit, mintha t. i. az említett házzal a város szabadon rendelkezhetnék.

A végrendelkező által megnevezett hat bizalmi férfiú, kikre ő a városi közezéí megjelölését hízta, a »xV. és V.« helyes idézete szerint is, úgy határozott, hogy a ház a haszonélvező Ditrich Erzsébet elhalálozása után »városi leányiskola s ha a jelenleg fennálló közős iskolák megszűnnek, városi katholikus leányiskola részére« tartassák fenn. Miután a közös iskola megszűnt, a ház a hatos bizottság kijelentése szerint — amit a *N. és V.« nem említ, a végrendelkezőnek határozottan kifejezett intenczió- jához képest, tehát ez »az örökhagyónak akarata« evidenter katholikus alapítvány.

A ház a városra van ugyan bekebelezve, a végrendelet szerint el is adható, de azt a város nem a maga javára fordíthatja, hanem köteles azt mint katholikus alapítványt kezelni s ha katholikus leányiskola nem állíttatnék fel, városi, de mindenesetre katholikus czélra fordítani.

Ez az idézett végrendelet és bizottsági határozatból levont szinigszság, melyet csürni- csavarni lehet, de megdönteni nem.

Egyébként ez okiratok egy példánya annak idején a róm. kalh. plébániának, mint illetékes tényezőnek is megküldettek s a róm. kath. hitközség jogát feladni nem fogja. A ház »esetleges eladása« tehát nem fog menni »minden akadály nélkül.« — r.—

HÍREK.

Április 21.

Személyi liirek. Hollós Oszkár, a felsőbányái vasút igazgatója hivatalos ügyekben városunkba érkezett. — Özv. gróf Teleki Sándorné Budapestről városunkba érkezett.

Bírósági kinevezés. Ő felsége a király Koós György nagysomkuti albirót járásbiróvá nevezte ki.

Uj bányafelügyelő. Baumerlh Károly felsőbányái bánya- és kohóhivatali főnököt a pénzügyminiszter Petrozsényba, az ottani kőszénbányák felügyelőjévé nevezte ki.

Eiölóptetés. A vallás- és közoktatásügyi miniszter Czárich Ida állami elemi iskolai tanítónőt igazgató-tanítónővé léptette elő. Az érdemekben gazdag tanítónő előléptetése széles körökben igaz örömet keltett.

Föispáni elismerés. Szatmárvármegye főispánja Pap Gyula és Lázár János laczfalusi

ott feküdt a ravatalon, akkor is ilyen volt. Micsoda nagy boldogság dűlt itt romba! Nem hiszem, hogy lett volna a földön nagyobb; nem hiszem, hogy két ember jobban szerelheti egymást, mint mi szerettük. Szerelemmel, kegyelettel, lelkeink rajongó becsületességével, szerelmes szivünk minden boldog reményével kötöttük meg ezt a házasságot. S a családi fészek, az enyhe, árnyas, kedves, puha fészek szeretettel fogadott ölébe és úgy éreztük magunkat benne, mintha a menyországban leltünk volna. Két kis gyermekem is volt. Az egyik fiú, a másik leány. Aranyos, édes jószágok, földre szállt angyalok voltatok esak! Lejöttetek, hogy visszaszáll- jatok és itt hagyjatok engem, örök gyászt borítva a szivemre.

Micsoda élet volt ez a mienk! Csupa fény, csupa szelid ragyogás: a sziveink tele voltak szeretettel, szerelemmel s leikeink egybeforrva repdestek magasan a bűnös föld felett, megtisztult, nemes érzésekkel kapcsolódva egymáshoz. Nem tudtam eléggé hálát adni a sorsnak irántam való jóságáért és hányszor fogott el a hálaadó imádkozás vágya, mikor ott láttam magam mellett az én drága enyéimet; és hányszor kértem forró imádságban, hogy engedjen minket igy maradni, ebben a szent, tiszta boldogságban.

Azt hittem, hogy ha az ember becsületes, tiszta és jó, joga van a boldogsághoz. Azt hittem, hogy ha mindenkivel, aki hozzám fordul, jót teszek, ha a szegényeket istápolóm és mindenkinek csak javát kívánom, akkor megengedik nekem, hogy boldog maradhassak.

Milyen ostoba hit volt! Elfeledtem, hogy a