Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-04-15 / 15. szám
2 NAGYBÁNYA 1909. április 15. szeszes italok élvezetétől és minden erejükkel támogassák az abstinens küzdelmet. Tagjait kisebb családi körökbe gyűjti, igyekszik őket oktatni, felvilágositani, nevelni és korcsma helyett, nemesebb, lelki és szellemi szórakozást nyújtani. Az egyesület iszákosok mentésével is foglalkozik, czéljai közé tartozik alkoholmentes kávéházak, vendéglők, népotthonok, népkönyvtárak, iszákosok gyógyintézetének létesitése és fenntartása. Az egyesületnek tagja lehet minden 15 életévéi betöltött egyén, aki hajlandó megfogadni, hogy szeszes italt nem élvez. Post festa. Április 14. Két napon át ünnepeltük a feltámadás emlékét. Borongós ünnepünk volt. A természet sáppadt, beteges ködöt bontott fejünk fölé. A ragyogó napsugár szűkölködve bánt fényével s csak nagy ritkán villant elő a sürü ködrétegen által egy-egy sugár kévéje, de ez sem erejének teljességével. Csak letompitva, bágyadtan világította meg a járó-kelők szomorú arczát. A természet nem ünnepelt s az ő nyomasztó, elmélázó hangulata ránehezedett egész erejével az ünnepelni vágyó emberekre is. Amikor a mulatságok pajzánkedvü hercege, Carneval meghal, szemmel láthatólag átalakul a jókedvű, a derűs hangulat. Farsang és a nagy bojt közötti kedélyváltozás szembetűnő, észrevehető.' És csodálatos, most, amikor a memento mori komor napjaiból átmegyünk a feltámadás megdicsőitésére szánt időszakra, fejünk felől nem tűnnek el a felhők, a lelkekről nem akar elszállani a nyomasztó gond, a szomorúan fenséges elmélkedéseket nem cseréljük fel könnyed, vidám, mulattató semmiségekkel s a természet nem ontja ránk életderüt, mosolygást késztető kincseit. A mindenséget valami különös, bús teher fedi be. Post festa vagyunk. Lezajlottak az ünnepek s nem hivságos dolog elmélkedni róluk. Különösen nem azért, hogy magyarázatát adjuk ennek a szomorú tünetnek, mely abban jelentkezik, hogy az emberek nem tudnak örülni a Domokos: (Hallgat.) A grófné: Mondja hát! Mondja! Hiszen látja, mennyit szenvedek . . . Domokos: A gróf ur megsebesült. A grófné: Meghalt! Domokos: Ma reggel a pisztolyával mellbe lőtte magát. Most a Mária-kcrházban fekszik. Bocsánat, ezt a méltóságos asszonynak tudtára adni volt szomorú megbízatásom. (Meghajtja magát és távozik.) A grófné: (Hangos zokogással a pamlagra borul) Szegény fiam! Édes, szegény fiam ! Nina: (A könnyeit törölgeti) Mama! Oh mama! A grófné: Drága, jó fiam! Mért nem mondtad nekem, hogy annyira szereted ? Ha ezt tudom, én nem ellenkeztem volna. Istenem, én csak egy gyönge asszony vagyok. Csak a javadat akartam. Nina: Csillapodjál, mama . . . Orófné; Meghal az én fiam! Inkább elvette volna .. . beleegyeztem volna ... ha annyira szerette . . . (A szolga.) Szolga: A doktor ur! (Csanády doktor, a család régi háziorvosa lép a szobába.) Csanády: Nyugodjék meg grófné. A grófné: Siessen a fiamhoz, doktor. Csanády. Nyugodjék meg, onnét jövök. A grófné: Doktor! Él, vagy meghalt? Csanády: Él! A golyót sikerült eltávolítani. Nemesebb részeket nem ért és igy a gróf ur felgyógyulásáról kezeskedhetem . . . A grófné: Áldja meg magát az Isten, doktor. Megyek hozzá tüstént . . . feltámadásnak, a tavasznak, hogy homlokukról nem akar eltűnni a szomorúság, hogy kezdünk elfelejteni nevetni tudni. Nem tudunk örülni, mosolyogni. Nem tudunk ünnepelni s ha tudunk is, csak félig ünnepelünk. Az egyházak ünnepeltek. Az emberek leikéből még nem veszett ki a vallásos érzés s ez az egy dolog vigasztaló. Láttuk az Isten-fiának feltámadását dicsőítő körmenetet, amikor az emberek százainak ajkáról egyszerre hangzott föl a zsolozsma: »Feltámadt Krisztus e napon.« Mi is ünnepeltünk, együtt a többiekkel s a vallásos áhítat szivünkre megnyugást, szeretetet varázsolt. De mintha az egyházi körmenetek is veszítettek volna külsőleg festőiségükből, pompájukból és eredetiségükből. Csak nem régen is a menet élén egy érdekes és hozzáértők szerint művészi értékű, fából faragott Krisztus-szobrot vittek, amit most nem láttunk. De a festőiségé- ből különösen veszített a menet azáltal, hogy a baldachin mellett nem mentek érdekes, bányászruhába öltözött gyertyás kísérők. Ezek a fehér bányainges és piros nadrágos ruhába öltözött emberek a körmenetnek bizonyos specziális, helyi vonalhozásu becses érdekességet szolgáltattak. ügy hisszük, nagyon czéiszerü lenne ezt újból megvalósítani s amint értesülünk, a dolog felől illetékes helyen már gondolkoznak is. Szükséges főleg azért, hogy vallásos szertartásunkban is megőrizzük tradiczióinkat és ősi hagyományainkat. Az egyházak ünnepellek, de világi ünnepet nem tartottunk. Pedig úgy helyes, ha lelki ünneplésünk után világi szórakozásokat keresünk. S valóban, ez régen úgy is volt. Régen ... a mi időnkben s e szavaknál egy-egy mosolygós könnycsepp csillog meg a nagymamák, a nagypapák szemében. Régen, sőt nem is olyan régen környékszerte híresek voltak az Ifjúsági Kör által rendezett húsvéti mulatságok. Ezekről a jóízű, minden ízében magyaros és fesztelen kedvű mulatságokról sokat . . . nagyon sokat tudnak beszélni az öregek. Most is volt Kaszinó-estély, de milyen a régiekhez képest. A fiatalság abban a korban örült, ha tánczosnőt kapott magának, ma azonban megfordítva állt. Az ifjúság blazirt, üres tekintettel járkál a Csanády: Szó sincs róla. A gróf urat nem szabad izgatni. A grófné: De én az anyja vagyok! Csanády: Éppen azért! Két-három nap múlva meglátogathatja . . . rövid időre . . . A grófné: Hihetek magának, doktor? Csakugyan meggyógyul ? Csanády: Kellő vigyázat és gondos ápolás mellett két hót múlva elhagyhatja a kórházat. A grófné: (Könnyein át mosolyogva) Köszönöm doktor, köszönöm. Alig várom, hogy láthassam, hogy beszélhessek vele. Meg fogom őt győzni, hogy . . . hogy ez a házasság lehetetlen .. . hogy nem veheti el azt a leányt, hogy egy Vasváry gróf a családja tradíciójának is tartozik valamivel . . . Nem lehet, nem szabad ezt tennie . . . Isten önnel doktor! Isten önnel .. . Naszrekkin Hodsa tréfái. A Török Csalóka Péter. — Gyűjtötte és fordította: Kunos Ignácz. — I. Naszrekkin Hodsának hívják a törökök Csalóka Péterjét. A 14. század első éveiben élhetett a Hodsa, azokban az időkben, amikor kis Ázsiának az a területe, ahol Naszrekkin született, előbb Karamánia fejedelemségéhez, majd Bajazid szultán uralma alá, végül a tatár Timorlenk birtokához tartozott. Alig van birodalma a széles nagy keletnek, ahol a tréfás szavú Hodsa neve a legösmertebbek közé ne tartoznék. Egy Szivri- Hiszár nevű városkában született, a jóniai rószparketten és sáppadt arczuknál csak fehérre keményitell ingmellük fehérebb. Tánczolni nem szeretnek, leánytársaságokban unatkoznak. Bizony-bizony, ha a multat összehasonlítjuk a jelennel, minden a ma rovására megy. Ha kutatjuk a bajnak okát, mélyen bele kell hatolnunk a mai társadalmi és gazdasági élet struktúrájába, hogy sikerrel oldjuk meg a kérdést. A termelési tényezők átalakulásával egész társadalmi életünk átalakult. Megszűnt a földesur és jobbágy közti patriálkálismus, letűnt a mester és legény közt fenálló szoros kapcsolat, a majdnem családi viszony. A megélhetés, mindig nehezebb, az éietterhek egyre szaporodnak. A társadalom osztályokra való tagozódása mindig szélesebb mederben történik s az egyes osztályok között nagy, csakis mélyig ható átalakulások által megszüntethető érdekellentétek keletkeznek. A gazdasági különbözőségek átalakítják az osztályok szellemi éleiét. Uj eszmék uj gondolatok keletkeznek, a régi oltárok ledőlnek anélkül, hogy újak épülnének. Az életért vívott harczban meglazul a baráti és családi kötelék s folyton nehéz munkában kell lenni annak, ki diadalmasan akarja keresztül küzdeni az életet. A gazdasági bajok bizonyos fokú általános elszegényedést teremtettek. De az emberben levő hivságos érzés nem engedi meg, hogy ezt egymásnak megmutogassuk. Az anyagi erők csökkenése daczára fent akarjuk tartani előző társadalmi életünket, de ez csak úgy sikerül, ha nem adunk a tartalomra semmit s csak a külszínt foltozzuk, csinosítjuk. Potemkin társadalmi életet élünk. Mulatunk, szórakozunk és költekezünk anyagi erőnkön felül. Ezért nem lehet mulatozásunk fesztelen és gondtalan, mert a mulatság perczeiben párszor eszünkbe jut a robot, amit végeznünk keli azért, hogy irigyeltessük egy-pár órán által magunkat csillogó toillettekben, villamos fénynél, gyöngyöző bor mellett. Post festa vagyunk. Elmélkedtünk az ünnepről s megkíséreltük megrajzolni ünnepi szomorúságunknak, borús kedvünknek alapokát. Talán sikerült, talán nem, az mindegy. De az bizonyos, hogy nem végeztünk felesleges munkát már akkor sem, ha hevenyészett soraink csak egy ember lelkében is uj gondolatot idéztek fel, mely let egyik községében; de azok az összes tréfák és adomák, melyek ma sem tévesztik el vidító hatásukat, egy másik helységgel, Ak Sehir rel vannak kapcsolatban. Itt végezte volt Nazzekkin az ő hodsai teendőit s ugyanit van a türbéje is. Hodsa vagyis egyházfi volt ami Naszrekkinünk, amolyan tanító, biró és papféle egy személyben, községének a legtudósabb és legbölcsebb embere. Nevéhez a tréfás történetkéknek és humoros mondásoknak egész sorozata fűződik, mely még mai nap is közszájon forognak és apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre átszállanak. Alakja nem a müirodalomban, hanem a nép emlékezetében köveseden meg, aminthogy az a műfaj is, melyet csak az ö egyénisége teremtett meg, népies színezetű népi termék. Mondásai a jobbkor szavaira finomodtak, alakja egy legenda-kör hősévé alakult. Innen magyarázható meg az a nagy népszerűség, mely az ő nevéhez fűződő és az ö neve alatt ismeretessé vált tréfákat közkeletűekké, a népnek úgyszólván közkincsévé tette. Szószékre lépett egy nap a Hodsa és szólt a hívőkhöz: »Tudjátok-e, oh muzulmánok, hogy mit leszek nektek mondandó! — »Nem tudjuk« — válaszolják hívei. »Ha nem tudjátok, hát akkor minek mondjam el?« felelt vissza Hodsa. A következő nap ismét fel megy a szószékre és megint azt kérdi híveitől, hogy tudják-e mit akar nekik mondani. »Tudjuk, óh Hodsa« — felelik egyúttal vissza. »No ha már tudjátok, akkor minek mondjam el?« Szólt és leszállóit a szószékről. A hívők megütköznek a feleleteken és megbeszélik egymás közt, hogy hogyan fognak ki rajta. Harmadnapra megint elkezde a szószékről: »Tudjátok-e. óh muzulmánok, mit leszek nektek mondandó?« A hívők egyik csoportja azt feleli, hogy: »Tudjuk.« A másik csoportja, hogy: »Nem tudjuk.« — »Be jó« — szól erre
