Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)

1908-12-23 / 52. szám

1908. deczember 23.

Karácsony.

Én rátok gondolok karácsony este,

Kik ott reszkettek, sirtok messze-messze, Kiket a zajló, zúgó Oczeánon Talál a bűvös, megváltó karácsony I

Didergő asszonyok, sóhajtó férjek,

Ti nem örültök a fenyő tüzének,

A sok poronty rongyokba burkolózva :

Én Messiásom, szomorú a nóta . . .

Aranydió helyt könyütek ha csillan, Hazátok nincs, imátok is alig van És Gloria helyt a matrózok átka Üvölt karácsony édes éjszakába l

Szivetekbe lágy harangszó nem árad,

Az Oczeán zúg — ajkatok kifárad.

A hullámon az orkán búgva nyargal, Tele az éjjel jajjal, iszonyattal.

, . . Kis viskótok a betlehemet várja,

Sötét az ablak. Zörgetnek. Hiába.

Csak vak sötétség. Ha leszáll az angyal, Elbujdosik egy szomorú sóhajjal.

Pedig hogy várnak. Vár a fenyves ága, Oda vágyik egy elhagyott szobába, Gyerekkaczajra, csillogó szemekre, Gügyögő édes, osókos szeretetre.

.... Kik messze sirtok, görnyedezve fáztok, Oh múljon el ma tompa zokogástok . . . Szálljon hozzátok menyből le az angyal, Szerető szívvel, karácsonyi dallal.

Ajándokul hozzon diót, kalácsot,

A tietek ott sós könnyükkel ázott.

És csendítse bús álmotokba át Kopár falutok lágy harangszavát . . .

Én Messiásom, túl az Oczeánon,

Legyen derűs, legyen szép a Karácsony . . Ke érjenek el oda a zsolozsmák,

Mit karácsonykor sóhajt Magyarország l

JPliesz Henrik.

Rózsa Diák.

— Irta: Larapértli Géza. —

Nem hiába, hogy »Ördög magzatjáénak nevezte a labancz, ördöngős egy ember is volt az a Bottyán apó, ifjú kuruczoknak vén generálisa! A vénségéhez vak is volt a félszemére, sánta is a féllábára, mégis meglátta a labanczot bujtában, elcsípte futtában. Már pedig e két jeles hadi mesterséghez, a bujósdihoz, meg a futósdihoz tudniillik, a labancz is értet valamelyest, amint az annalesek tanítják. Ám Bottyán apón nem fogott ki ezzel sem.

Lám, csak tegnap porolta ki őkegyelme a Heiszterék lompos plundráját valahol a Duna mellett s ma már a Bakony alján ütött tábort vitéz hadával, hogy elvágja Rabutinék róka- utját, akik Pest felől igyekeztenek a stíriai grá- niczok felé.

Mikor az őserdők csendjében, melyet eleddig csak a rigók füttye zavart, először búgott fel a tárogató szava s a virágillalos langy tavaszi estén messzehangzón berengte a vidéket, ej, de megdobbant a hangjától valakinek a szivecs- kéje amott a közeli városban, a pápai kettős torony alatt valahol . . . Iczi-piczi, barna-piros kis menyecske volt az a valaki, kinek fejét kerek tizenöt esztendős korában kötötte be tiszíeletes Csajág László uram. Maga László urfi is nagyon ifjú legény vala akkor még, mikor ez a nevezetes dolog történt; csak éppen hogy levetette magáról a diák tógát őkegyelme.

Hanem hát egyébként derék szál ember volt Csajág László, az oskoláit meg eminenter végezte véges-végig a pápai kollégiumban. így esett, hogy a maga tudományának, meg a szép szál növésének hire szaladván, a diáktóga helyett mindjárt készen várta őt a papi palást és a pásztorbot. A legnagyobb eklézsiák egyike nyomban elhivla őt, hogy gondozza ott az Urnák nyáját, őrizgetvén ama szép hives patak mentén,

NAGYBÁNYA

melyre a zsoltár szerint a tikkadt lélek óhajtva óhajtozik . . .

És ha valakinek, neki, az Ur leendő szolgájának csak kellett tudnia, mit mond az irás: Nem jó az embernek egyedül lenni! De meg minek is lelt volna egyedül, mikor a tiszteletes Csuzy Bálint rektor professor uram aranyos kis Rózsa lánya sírva bár, de olyan édes szívesen sírva, megígérte neki, egy szép csillagfényes nyári esteien, hogy ő társul szegődik hozzá és elkíséri ama szép, hives patak mellé, ha mindjárt a világ végén folydogáí is az. Csak persze előbb kössék hozzá jó erősen a szent házasság lánczával, mert amilyen kicsike, még elveszthetnék különben valahol útközben . . .

Ez a kötés meg is esett annak rendje és módja szerint, nagy lakodalmi ünnepségek között. Hanem mire az ifjú párnak indulnia kellett volna a nyájas paróchián hívogató csöndes, puha kis fészekbe, egyszerre csudadolgok történtek.

Amoda fönt, Munkács kővára táján, az ungi berkekben, meg a beregi rengeteg mélyén összesereglének a német zsoldosoktól immár vérig nyúzott, zaklatott magyarok, puszták szegény legényei és a hajdani »kurucz király«, Thököly Imre bujdosó katonái. Ott aztán vakmerőén belefujlák minden eddig elfojtott keservüket és panaszukat a tárogatóba, ebbe a csodás hangszerbe, melynek szivbekapó hangja az egész országot telesirta a bujdosók panaszával . . . Megértették mindenfelé, hiszen az ő panaszuk, az ő keservök is volt az.

De nem csak siránkozás volt abban a tárogató szóban. Kiharsant belőle egy elszánt kemény jelszó:

— Ne bántsd a magyart!

Azután Beregszász piaczán kibontották a zászlót, melyet a dicsőséges emlékezetű Zrínyi Ilona fia, Rákóczi Ferencz küldött vala Polyák- országból, hogy nemsokára maga is utána jöjjön és kivonja Rákóczi dicsőséges kardját — a hazáért és szabadságért.

Ezek történtének. És az első szerelmes szép éjszaka után Csajág László is csak arra ébredt, hogy szólítja ám annak a tárogatónak a szava, hívja ám annak a lobogónak a lengése. És letevén pásztorbolját, előkeresett egy régi fringiát, amit édes apja forgatott vala és búcsút vett szép ifjú hitvesétől, vette útját amarra, az ungi berkek felé . . .

így aztán az eklézsia pásztor nékül maradván. De mi volt annak az árvasága Rózsa ifjú asszony árvasága mellett.

*

* +

Két teljes esztendeig tartott ez az epedő nagy árvaság. De a kis menyecske kalendáriuma persze hogy egy egész végtelenséget mutatott. Ekkor jött az első üzenet. Szűkszavú staféta hozta. Csak annyit mondott, hogy a Duna felől erre tart a kurucz sereg. Vak Bottyán serege alkalmasint itt üt majd tábort a város alatt.

Ez bizony édes-kevés volt, de azért éppen elég Rózsa epedő szivének, mert hisz aki az üzenetet küldte, nem vala más, mint az ő szerel- metes, édes kis férje-ura: Csajág László, Bottyán apó hadnagya. Majd elmondja a többit ő maga.

Úgy történt azonban, hogy Bottyán apó elkerülte a várost és a Bakonyba vett egyelőre szállást. Jó erős vára volt az a rengeteg erdő a kurucznak.

Hanem a tárogató hangja azért behallatszott a városba és ugyancsak megdobogtatta ott ama már jól ismert valakinek a szivecskéjét. És a dobogó szivecske tulajdonosa másnap már ott állt az egyik kurucz őrszem előtt reszketve, remegve, mint a nyárfalevél Kis kosárka volt az egyik kezében, abban jó frissen sült teper- tyős pogácsa meg miegymás, a másik kezében egy szép rózsa bokréta volt És a szivében, a dobogó kis szivében ... hej, hej azt bajos lett volna elmondani!

Hanem Borz Istók, a marczona istrázsa nem nézett se a kis kosárra, se a rózsabokrétára, ráripakodolt keményen a jövevényre, mielőtt ez még szóhoz juthatott volna, hogy megmondja : mit akar, kit keres.

— Megállj szoknya!

Ekkép mordult rá a fürészbajuszu, villa- szemű harczos és igy nem csoda, ha összeresz- ketelt szegényke, mint a nyárfalevél. Mikor aztán szóhoz juthatott és a Csajág László nevét említette, egyszerre megszelídült a vad kurucz.

Azt ugyan el nem hitte, hogy ez a kis csitri leány asszony a hadnagy ur felesége volna (őt nem lehet bolondá tenni), de még ha az volna, sem engedhetné be a táborba. Mivel, hogy úgy szó! a parancs, hogy semmiféle fehér5

cseléd a táborban meg nem tűrhető, sem oda be nem bocsátható, mert a szoknya olyan portéka, amely veszedelmet hoz a vitézlő rendekre, még ha a tulajdon hites feleségük viselik is. így vagyon az ordréban, az pedig szentirás és punktum !

Most már megértette Rózsa a különös köszöntést, amivel az imént fogadta az istrázsa.

Egyet gondolt, azután nyugodtan visszafordult. Aligha az nem járt a gondolatában:

— No, ha csak a szoknya a baj, azon köny- nyen segi Illetünk.

A marczona slrázsa meg utána kiáltott:

— Aztán ha a városba megy a lányasz- szony, küldjék ki onnan valami léhütő diákot, mert hogy a generális urnák szüksége volna éppen effélére . . .

— Meg lesz vitéz uram! szólt vissza Rózsa kaczagva és vidáman távozott. Még egy pajkos dalra is rágyújtott széles jókedvében.

II.

Másnap fiatal diáklegény jelentkezett Bottyán generális előtt.

Csak annyit mondott, hogy szegény ágról szakadt mendikáns diák, a pápai kollégiumban tanult, a neve György és szívesen fölcsapna a generális Íródeákjának, hahogy valami hasznát vehetné őkegyelme.

— No no, fogadta Bottyán apó szokott szólásmódjával, éppen jó szél hozott öcsém. Szükségem van egy penna vitézre, (igy hívta diákjait a generális) nehéz már a kezem, aki addig kisegített, a Laczi fiam meg jobb, ha a kardot forgatja, mert ahhoz még jobban ért, mint a toliforgatáshoz.

A diák szeme hirtelen felcsillant a Laczi szó hallatára, szép selymes arcza piros lett, mint a bazsarózsa. Ideges nyugtalansággal fürkészve tekintett körül.

Bottyán apó éles tekintetét nem kerülte el a diák nyugtalansága, de nem zavartatta magát, mivelhogy igen sietős volt a dolga.

— Ehol egy jelentés, folytatta beszédét, mintha mi sem történt volna és teleirt papir- szeletet adott át a diáknak. Kapard ezt le szépen és hamarjában, majd aztán ebből az is kitűnik, hogy hasznodat vehetjük-e? Amott van a sátrad, kalamust, papirost találsz ott bőven. De vigyázz, úgy ird, mintha a miatyánkat Írnád, a fejedelemnek szól, Rákóczi Ferencznek.

Alig távozott a diák, megjelent Csajág hadnagy s jelentette, hogy szerencsésen járta meg portyázó útját. Összeakadt ugyan a Somlyó alatt két vasas némettel, de elátta a bajukat, ő csak egy kis macskakaparást kapott a jobb keze fejére. Most pedig engedelmet kér, hogy levelet is írhasson haza a feleségének.

— Sohse vesződj te most fiam a pennával, úgy is kifáradtál, sebes is a kezed, mondja a generális jóindulattal, most jőve egy diáklegény, mondd el annak, amit akarsz, majd lekaparintja. Ott van épp a sátorban. Úgyis szemmel kell tartani őkéimét, mert ámbátor elég jó képe vagyon, de a szeme járása olyan hamis, hogy az ember nem tudhassa, miben sánlikál voltaképpen.

Csajág hadnagy köszönte a szívességet és a sátorba ment. Ott is maradt jó ideig, úgy, hogy Bottyán apó meg is sokalta egy kicsit.

— Hosszúra nyúlt a levelecskéd fiam! mondá neki, mikor visszatért.

— Hja generális uram, aki olyan régen látta a feleségét.

— Sok mondani valója akad, ugy-e vágott szavába a generális. No és hogy tetszik a diák ? Mit tartasz felőle ?

Csajág hadnagy pödörintelt egyet a bajuszán vagy talán másért volt szükség a kezére, különösen köhintett, hol a generálisra, hol a diák sátra felé nézett és igy szólt:

— Pompás ficzkó ez a diák, generális uram, olyan a betűje, mint a gyöngy . . . pompás ficzkó, hanem jól mondá kegyelmed, a szeme járása az szörnyen hamis, szemmel kell őt tartanom, mert ki tudja, miben sántikál.

III.

Abban az egész ármádia igazat adóit Csajág hadnagynak, hogy György diák pompás ficzkó. Csakhamar megszerette őt mindenki, még Borz Istók, a fürészbajuszu, villaszemü strázsamester is És mindenki valami csudálatosát, valami titokszerüt talált rajta. És éjjelente lobogó tábortüzek körül mikor pihent a tábor és kileveledzelt a mesék csodafája: nem egy levél zizegett, suttogott a kis diákról is csudás- nál-csudásabb dolgokat.