Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)

1908-12-23 / 52. szám

6

1908. deczember 23,

— Nem úgy vagyon ám az, mint őke- gyelme mondja, igy suttogott a mesefa, nem Pápáról jött ő, nem is szegény medikáns deák ám. No persze. Ki látott ilyen bársonyos képű koldusdiákot. Patyolatágyon született az, aranybölcsőben ringatták . . . Nem is fiú ez, hanem leány . . . Azért az a százréiü köpeny rajta, hogy a keble domborúságát el födje, az a nagy öblös süveg a fején, ez meg a kontyába csavart hosszú aranyhaját takarja. Úgy bizony: szépséges szép herczegleány az, a dicső Zrínyi Ilona nagyasszonyunk magzatja, s a fölséges fejedelmünk Rákóczi Ferencz véréből Való vér. Bécsben tartotta fogságban idáig őt is a német, hanem most kiszabadult és eljött közénk, hogy segítse a szegény magyart. A fringiát nem bírja gyönge keze, hát pennával szolgálja a szent szabadságot. Úgy bizony. Azért szereti úgy a generális, azért kiséri minden lépését Csajág hadnagy ur, Bottyán apó szekretáriusa, azért vigyáznak úgy rája, hogy még a fúvó széltől is megóvják. De kár is volna érte, ha valami érné. Őrizze az Isten . . .

Imigy suttogott a mesefa a lányos képű György diákról.

És szállt a mese táborszerte szájról-szájra, itt elveitek belőle, ott toldották hozzája valamit, de rejtelmes, titokzatos maradt azért mindenképpen. Egyik igy, a másik úgy gondolta a rejtély megoldását.

Borz Istók, a fürészbajuszu, villaszemü strázsamester példának okáért azt hirdette, (de persze nem sok hívője akadt) hogy a diák ugyanaz a személy, akit ő egyszer őri állván a bakonyi táborszálláson, nem bocsátott be a táborba, mivelhogy akkor szoknya volt rajta, holott éppen akkor jött ki az a bizonyos kemény szoknya rendölet. A helyre is emlékszik — azt mondja — ahol megállította, egy nagy galagonyabokor mellett. Kosár volt az egyik kezében, a másikban valami virágféle és a Csajág hadnagy ur nevét emlegette . . . Ennyi szent. Erre hitet tesz akár mikor. Arra is, hogy az a személy fehér személy volt és igy a diáknak csakugyan konty van a süvege alatt. De hogy különben ki és mi légyen, azt már ő sem tudja. Igaza is lehet a mesének, meg nem is.

Nem csak Borz Istók, más sem tudta meg a tiszta valóságot. Mesék hőse maradt a kis diák továbbra is.

Pedig tüzön-vizen át, vészbe, viharba, híven követte Bottyán apó seregét. Nem is idegenkedett nagyon fringiát forgató bajtársaitól. Tiszttel és közrenddel egyaránt szóba elegyedett alkalomadtán. Ha meg valamelyik írástudatlan vitéznek valami nagy sora akadt, amit mindenképpen tudatni akart az otthonvalókkal, annak a baján is szívesen segített György diák. Olyan ékes levelet kanyaritott hamarjában, hogy a keményszívű harczosnak is kicsordult rá a könnye. Hát még otthon az érzékeny öreg szülőké, avagy a Julcsa lelkemé . . .

Jó kedvében egyszer-másszor a tábortűz mellett el is mesélgetett (az igaz, hogy afféle jó paprikás kurucz tréfákat, amelyeknek Borz István volt a mestere, nem tudott, de még csak meg sem hallgatta az ilyesmit) nótára is gyújtott olykor a bajtársak nagy örömére.

Koncs András, a brigáda vén tárogatósa ilyenkor mindig megjegyezte:

— Olyan hangja vagyon, mintha az én öreg tárogatómnak a kölyke volna . . .

Csak a kivoliáról nem szólott soha egy árva szót sem a diák. A százrétü köpönyegét, meg az öblös süvegét emberi szem láttára soha le nem tette, kezet sem fogott senkivel,egyedül Csajág hadnagygyal. A sátorába sem bocsátott be soha senkit, egyedül Csajág hadnagyot.

A bajtársaknak persze szemet szúrt ez a nagy barátság. Suttogtak is róla eleget úgy maguk között. A tiszt urak irigykedve, pajkos és hamis dolgokat mesélgettek, a közrend ellenben egyre növekvő csodálattal szőtte tovább a mesék aranyszálát.

Nyíltan azonban senki sem szólott, iag- gatni sem merte őket senki, mert jól tudták, hogy a generálisnak legkedvesebb embere Csajág hadnagy. Maga Bottyán apó pedig, aki mindvégig labanczkémet sejtett különben igen kedves diákjában, egyre igy nógatta Csajág Lászlót:

— Úgy, úgy Laczi fiam, csak tartsd szemmel ezt a selymát. Mert az ilyen hamis szeműről sohasem tudhassa az ember, hogy mi rejtőzik a zúzájában . . .

így telt-mult el jó idő, mialatt egyre noth lombosodott a mesék csudafája.

Egyszerre azonban nagy hirtelenséggel csak

NAGYBÁNYA

eihervadt a mesefa és kiviritolt helyette az igaz valóságé. És ez még százszorta csudásabb, szebb vala.

. . . Úgy történt, hogy Csajág hadnagy egy ízben a Fehérhegyekben, a morva határszélen porlyázgatván, labancztőrbe esett. Hirtelen valami rettenetes Ítéletidő fogta útban az ismeretlen hegyi tájon. Választania kellett, vagy a zu- hataggá tagadt hegyi patak sodra .kapja el lovastól, mindenestül, vagy a hegytetőn álló vadászkunyhóba kell menekülnie. Nagy nehezen fel- kapatott a kunyhóig, amelyből sunyi képű német vadász bujt elő. Mézes-mázos szóval, nagy alázattal üdvözölte és szívesen adott menedéket a bajba került vitéznek. Titkon azonban értesítette a közelben álló labancz őrszemet (be volt már erre rendezkedve, fizetett labancz kém volt) és mire az agyonfáradt, elcsigázott Csajág hadnagy szendergéséből fölébredt, vasas németek állták körül a kunyhót. Nem volt menekülése még csak a halálba se, mert a ravasz német fegyveréi is eltüntette.

A következő napon, hogy c szomorú eset hire megérkezett a kurucz táborba, hült helyét találták a kis diáknak. Egy levelet hagyott sátorában, ez állt rajta: »Generális uram, vitéz bajtársaim, Isten veletek! Bocsássatok meg nekem, hogy elhagytalak benneteket, elmentem a labanczhoz. A rabságba, a halálba, vagy a kárhozatba, mit én bánom . . . Csajág László után mentem el, az én édes hites uram után . . . Mert nem voltam én György diák, hanem Rózsa diák . . .«

Rejtelem.

Irta: Jörgné Draskóczy Ilma.

Nem tudom hogyan: néha mintha Egy röpke perceiben hirtelen, Valalami vighetetlen tiszta, Csodálatosan édes sóvárgás Repkedve át a szivemen.

Oly illatos és olyan könnyű :

Mint az ibolya-lehelet,

Félig mosolygás — félig könyü]: Mint napsugáros tavaszi reggel A rózsás arozu fellegek.

S mintha csak idetévedt volna Más csillagról e hangulat-. Jóformán alig tudok róla S szivemből már is messze sodorja Féltékenyen a pillanat . . .

Bolyky Ábris válópöre.*)

— Irta: Lörinczy György. —

Tulajdonképpen előbb azt kell elmondani, hogy miképpen házasodott meg Bolyky Ábris. Mert válópör nélkül van házasság, de házasság nélkül nincs válópör. Ez az egy bizonyos.

Az Anna-báton történt, Karcsaháton. Kora hajnalig szólt a nóta és folyt a pezsgő s közben persze, a ferbli is, noha ebben az utóbbiban Bolyky Ábris nem vett részt, hiába csábítgatták, csalogatták a kártyához.

— Gyere Ábriskám, a kedvünkért. Hiszen kicsibe megyeu. Egy hatos a vizi mindössze is.

Ábris csak nem állott kötélnek.

— Pajtáskám, — szólt, — mondd meg: mennyit akarsz tőlem elnyerni ? Ötven forintot ? Vagy százat ? Szívesen odaadom. Egy szavadra eihiszem, hogy téged illet. De simogatni csak a leányt, meg a lovat szoktam. Nem a tökfilkót, meg a piros disznót.

S ment vissza a íánczterembe. A szünóra után való szokásos pezsgőzés után három óra hosszáig egyfolytában járta a csárdást a szép Vajda Ágnessel. Eszeveszett kedve kerekedett, majd kirúgta a ház oldalát. A szép Ágnes nagyon fölforralta a vérét. Igaz, hogy bájos is volt. Piros babos, fehér balliszt ruhácskája ritka szövésén átkandikált pihegő kei le, gömbölyű fehér karja, telt sima két válla. Fekete haja, a frizőrmfívészet legkisebb czikornyája nélkül, egyszerű, görögös konfyba tűzve formás fején. Két csillagszemében a nóták lángja ragyogott és sugár alakja úgy hajladozott jobbra-balra, mint valami gyöngéd liliom, ami a szellővel kaczérkodik. S úgy sik*) Mutatvány a kitűnő elbeszélőnek most megjelent novellás kötetéből.

lőtt, mint a gyík, a Bolyky Ábris egyik izmos karjából a másikba.

A nap már besütött az ablakon, még mindig járták. A lovak toporzékoltak s a kocsisok káromkodtak a tánczterem előtt. A czigány érezte meg, csalhatatlan szimatjával, a történelmi pillanatot, hogy a korhelyleves ideje megérkezett. Három erőszakos akkorddal abbahagyta a muzsikát. Özvegy Vajda Bálintné sietett a leányához. Kezében a szép Ágnes felöltőjével.

— Vedd fel, Ágnes, — kinálgatla. — De siess, kérlek. Hiszen mindjárt dél lesz.

Bolyky Ábris a karjához szorította a szép Ágnes karját, mintha sohasem akarná elereszteni. S a szemében kigyult a Bolykyak szép barna szemének a makacs tüze.

— Innen egy tapodtat sem megyünk! Csak a paphoz.

Vajdáné mosolyogva nézett rája.

— Te, Ábris, — csitlitgatta, — ne bolondozz. Be vagy csípve. Inkább gyere te is velünk Ko- sárdra. Egy tál korhelyleves neked sem log ártani.

A fiú megcsöndesedett.

— Nem bánom. De az én kocsimon.

Jobbról az asszonyt, balról a leányt fogta

karon s vezette ki a teremből. Az ajtóban nagyot kurjantott.

— Miska!

A kocsisát hívták úgy. Könnyű futókocsijával, pompás négy világos pej csikóval odakanyarodott az ajtó elébe. Azalatt Ábris a közelben meglátta az öreg Bódvay Sándort s rákiáltott.

— Gyere velünk öreg!

— Szívesen.

Azt sem kérdezte hová, minek. Hívták, hát ment. Afféle rokkant lump volt ez az öreg legény, aki harmincz esztendő óta a vármegyei fiatalság minden úgynevezett szamárságából kivette a maga részét. Egyetlen egy elve volt: mindenütt jó, de legjobb — másutt. Örökké kóborolt. S mindegy volt neki, akármiképpen, csak agyonüsse az időt. Podagrás lába már régen elszokott a táncztól, de a két szeme még mindig nem tudott az alváshoz szokni. A kocsisának kiadta a parancsot, hogy igyekezzék az Ábris kocsija után. Majd Vajdánét fölsegilette a hátulsó ülésre s maga az asszony mellé ült. Ágnes a bakra ült, a kocsis mellé, amire ezt leszólilotta Ábris.

— Ülj át a nagyságos asszony kocsijára.

Maga meg fölpattant a bakra, kézbe kapta

a gyeplőt s kieresztette az ostort a tánczoló paripák fölött.

Három fertályóra múlva megállolt a kocsi a Vajdáék kosárdi kúriája előtt. Áz utón alig szóltak egymáshoz. Az asszony csöndesen bóbiskolt, Bódvav meg az ébredő, változó vidéket bámulta, mintha viharos múltja szép emlékeit szedegetné számon. Ábris csak a lovaira ügyelt. Mintha törékeny kincset vinne a kocsiján, úgy vigyázott minden szem kavicsra, hogy idejekorán elkerülje. A nyelvével csettintgelve, az ostorával legyezgetve, kormányozta a négy szilaj csikót, hogy fel ne vágjon a pontos, szabályos ügetésből. S a négy sárkány megértette a gazdáját. Négy tánczmester sem rakta volna a lábát szabályosabb ütemben, mint ez a négy csikó. Ágnes gyönyörködve, mosolyogva nézte. A rohanó paripákat is, de a fiút is. Imponált neki az Ábris férfias fölénye, amivel a paripák tüzét könnyedén zabolázta. Álmodozva mosolygott s az arczára piros rózsákat csípett a hajnal friss levegője. Mikor Kosárdon megállották, a leány egy pillanatra lecsukta a szemét s nagyot sóhajtott. Egy csöpp kedve sem volt leszállani. Valami olyan jutott az eszébe, hogy a poétának mégis csak igaza van. A boldogság nagyon rövid. Nem is gondolta, hogy Ábrisnak is éppen az jár a mámoros fejében. Csak akkor hült el, mikor a szalonba léptek. Itt Bolyky Ábris le sem ült, egyenesen Vajdáné elibe állott.

— Piroska néném! Adja-e a lányát vagy nem ?

Az asszony tréfára fogta a dolgot.

— Ejnye, be jó kedved van. Te! Nem lánynézőbe hívtalak én, hanem korhelylevesre!

De Ábrisnak már akkor szikrát hányt a két szeme. Le sem vette a szép Ágnesről egyiket sem, mig az asszonyhoz beszélt. Röviden, de határozottan. A Bolykyék stílusában.

— Piroska néném ! Becsületszavamra mondom, hogy ha délig Ágnes nem lesz a feleségem, ebben az életben soha meg nem házasodom !

Arra aztán elkomolyodott özvegy Vajda í Bálintné tüstént. Olyan Bolyky még nem élt a I világon, amelyik a becsületszavával játszott i volna. Sem józanon, sem részegen. Mig a szive