Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-08-20 / 34. szám
1908. augusztus 20. NAGYBANYA 3 j A honfoglalás történetének ugyanaz a jelen- j sége mutatkozik itt is, mint az ország többi határszéli vidékén. Árpád magyarjai, a sik földhöz szokott, sátrakban táborozó nomád harczo- sok elfoglalták a síkságot és a termékeny föld művelésére igájukba hajtották annak benszülött lakosságát. De a hegyek előtt megállották s befejezettnek tekintve az ország elfoglalásának nagy munkáját, bekerítették a birtokba vett területet és őrséget állítottak annak védelmére. A kezdetleges védelmi vonal azonban nem volt képes megvédeni a földet az ellenséges népek betöréseitől. A királyság első századában két évtized alatt kétszer viharzott át az északkeleti országrészen a keletről betörő vad népek dühe. A Moldovában lakozó besenyők 1068 ban és 1085-ben a mai Naszódvidék rengetegein áttörve, a Lápos völgye felől támadták meg az országot és a Szamos partjain elvonuló gyepük nem szabhattak határt pusztításaiknak, melyek Szabolcsig és Biharig az egész vidéket sivataggá változtatták. A magyarok győzelmei a betörő ellenség felelt a védelmi vonal kitolását eredményezték s ennek kell tulajdonítanunk, hogy az annyira elzárt félreeső területen hamarabb kezdődött meg a rendszeres telepítés munkája, mint az ország északi határát övező Kárpátok közölt. Mig a felvidéki vármegyékben, Zólyomban, Liptóban, Árvában, Turóczban s szomszédságaikban a XlII. század derekáig nincs szervezett életnek nyoma, az alföldnek az erdélyi hegyekhez szögellő északkeleti nyúlványai már a királyság második századában az ország lakott területének kiegészítő részeivé válnak. A lerombolt gyepükön túl elterülő rengeteg erdőségeket fel a máramarosi hegyekig megszállották a király népei s mint közvetlen királyi területet, a szatmári vár földeihez csatolták azokat.1) Szalmái- várát, a Szamos partján emelkedő ősrégi bolgár erősséget, szelíd, termékeny síkság övezte körül. E síkságon, melyet a Nyírségtől az ecsedi láp választolt el s keleten és délen a hegyek határoltak, vertek gyökeret a Kaplonyok, a Ráták és a Gutkeledek; ez a három hatalmas nemzetség s mellettük az Abák, Ákosok, Balog- semjének, Borsák, Szentcmágocsok egyes ágai osztoznak a területen a királyival; s mig a szatmári vár tövében, a Szamos kél partján, a Gizella királyné által letelepített német jövevények, Szatmár és Németi városok első lakosai, élénk városi életnek vetették meg alapjait, a király szatmári várnépei e várnak folyóktól áztatott vidékén s annak vadászatra alkalmas erdőségeiben mint hódászok, solymárok, erdőőrök szolgálták urukat. A Kaplony nemzetség valószínűleg az első foglalók közül való; neve, mely törökül tigrist jelent, elárulja, hogy Árpádnak a törökséghez tartozó magyarjaival jött be s köztük ’) L. Pauler Gyula, A magyar nemzet története az Árpádok alatt, I. 6. 150. és 198. 11. és Karácsonyi, id. m. 26-27. 11. sem az utolsó helyet foglalta el. Birlokai az ecsedi láptól a bányavidék hegyeinek nyugati nyúlványaiig terjednek. Vele egy ivásu lehetett a Ráta nemzetség, mely szintén török szavat visel nevéül — káta a besenyők nyelvén annyi, mini ház — s melynek birtokai az ecsedi láptól északra, a Szamos két oldalán terültek el. A Gutkelcd nemzetségbeliek, akiknek ősmagyar mivolta a német származásukról szóló hagyománynyal szemben immár be van igazolva, hasonlóképen ősi foglalás révén kaphatták Ecsed és Majád közön elterülő nagy birtokait s a nemzetség egy ága csak később szerez a Szamos halpartján, a nagybányai vidék szomszédságában nehány kisebb birtokot magának.1) E hatalmas nemzetségek óriási birtokai s a Szatmár vára körül elterülő lapály, mely e vár uradalmának legtermékenyebb részét alkotta, melynek délkeleti irányban elterülő erdőségeiből az erdődi uradalom önálló birtokrészként vált ki, a nagy nemzetségi birodalmak közé ékelt kisebb-nagyobb nemesi birtokokkal együtt annak a fejlődési folyamatnak legkorábbi színhelyei, mely ez ezt a nagy földterületet az állami élet szerves részévé avatta. Ez az élet, mint látjuk, kelet fele a Szamosig terjed s nem lépi át annak partjait. Annál sajátságosabb, hogy az első okleveles adatok, melyek Szatmármegye e fejlődésben levő életéről reánk maradlak, nem ennek az életnek színhelyére, hanem attól távol, a Szamos túlsó partjától mesze emelkedő bérezek közé, az északkeleti bányavidék területére vezetnek el bennünket. II. András királynak két oklevele, egyik 1216-ból, a másik 1231-ből őrizte meg számunkra Imre király adománylevelének tartalmát, melyben a bolgárok ellen viselt hadjárata után a háború egyik vezérének, a Hont—Pázmán nemzetségben Tamás ispánnak a háborúban szerzett érdemeit a kékesi erdőség birtokával jutalmazta, ugyanazokkal a határokkal adományozta neki az erdőséget, melyekkel azt a Kékend nevezetű népek bírták. Tamás ispán bevezettette magát az adomány birtokába, mely beiktatási szertartás a kaplony nemzetségbeli Kristóf királyi pristaldus jelenlétében ment véghez. (Folytat;-.k.) ') Mindezekre bővebben 1. Karácsonyi János »A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig« ez. munkájában feldolgozott okleveles anyagot és Csánki Dezső »Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában« I. kötetének adatait. Törvényjavaslat a vasárnapi munkaszünetről. A gazdasági struktúra megteremti magának mindazon intézményeket, melyekre szüksége van. A középkor céhrendszere céh-törvényeket alkotott, a tizenkilencedik század törvényhozói a nagylermelés szekerét tolták. Ma, midőn úgy a politikai, mind a társadalmi életben, mindenkit bizonyos sociális allruismus vezet, szintén ily irányban teremti meg kulturális és ökonomikus intézményeit. A sociális érzék ma a munkáskérdés megoldásában kulminál, A kinek sikerül a mai kapitalista termelési rendszer keretében a bérmunkásságnak oly helyzetet teremteni, mely ne sértse a tőkéseket s mind a mellett valósítsa meg a munkásszakszervezetek gazdasági pro- grammját, — az hosszú időre, egészen a termelési rendszer egy uj átalakulásáig megoldotta a sociális kérdést. A kollektiv szerződések, munkabéremc- lések, a munka és munkáskamarák s végül a törvényes munkaszünet kérdésének megoldása, mely kérdések képezik anyagát a napirendre kerülő uj ipartörvény tervezetnek, egyenkint és összességükben a sociális kérdés megoldását célozzák. Nem térünk ki annak bizonyítására, menynyiben volt szükséges az 1881. évi XVII. törvénycikket, a régi ipartörvényt reviziónálni, csupán konstatáljuk, hogy a hazai munkás és szakképző egyletek 1901. december havában tartott második kongresszusukon egy határozati javaslatot fogadtak el, amelyben követelik a 36. órai munkaszünetet, s az egész ipartörvény revízióját a sociális szempontok figyelembevételével. Ma már végre előttünk fekszik az uj törvényjavaslat, hogy foglalkozzunk vele. — Ez alkalommal nem térünk ki az egész tervezet kritikájára, erre alkalmunk lesz később úgy a munkáltatók, mind a munkások szempontjából, csupán egy kis részt, a vasárnapi munkaszünel- ről szólott ragadjuk ki s vizsgáljuk meg, menynyiben felel meg a kor s a konjunktúrák követelményeinek. A törvényjavaslat a vasárnapokat, Szent István napját és Karácsony első napját mondja munkaszüneti napoknak, melyeken a munkaszünet 24. óráig tartana. A javaslat .szerint tehát sem a Husvét, sem Pünkösd nem olyan ünnep, hogy munkaszünetet képezzen. E felfogás mindenképen tarthatatlan Hisz épen a mi korunkban, midőn a fékevesztett s osztályharcot hirdető sociálista izgatások felzavarták a szenvedélyeket, szükséges a népet az erkölcs s a vallásosság javára megnyerni. »Wer nie sein Brod mit Tränen ass«, ki soha sem érte át a százezrek nyomorúságát, ki nem szenvedte át a nélkülözéssel járó megaláztatást, ki soha nem volt megkötve, az nem tudja mi a robot s micsoda jótétemény ez a néhány munkanélküli nap, melyet a törvény biztosit. Ezek számát nem csökkenteni, hanem ellenkezőleg növelni kell. A huszonnégy órás munkaszünet sehogy- sem helyeselhető. így megeshetik, hogy a szent karácsony estéjén dolgoztat valaki, olyan, kinek ez nem ünnep, egy szegény emberrel, kilelkemben. Valami búcsufélét még zöngedeztem a divatlap hasábjain, aztán füzfalantomat eltettem pihenni. Most 30 év után lelkem elé varázsolom újra a bájos »puha kisasssonyt« s elkísérem őt gondolatban boldog nászutjára. Ó, mily boldog lehet Tornyai János ur! Karjaiban tartja azt a gyönyörű gyermeket, kinek minden porczikája olyan bársonyos, puha, mint az irósvaj. Szép olajbarma arczán kicsattan a szerelem édes pírja s az ismeretlen vágyak gyönyörűsége oda ül szeme bogarába. Bíboros ajkai lázas hévvel csókolják Tornyai János ur lihegő ajkait s ő, mint boldog férj hallgatja a nő szivének erős dobogását. . . * * * Valami hivatalos utam akadt. Tövisen egy első osztályú kocsiszakaszba ültem azon édes reménységgel, hogy Kolozsvárig egyedül lehetek. Szeretek egyedül utazni. Végtelenül bánt, ha valaki megzavar álmodozásaimban. Még holmi pénzbeli áldozatoktól sem riadok vissza, ha a kalauz e tekintetben figyelmet tanúsít. Jól is ment sorom Kocsárdig. Olt azután vége lett az én kényelmemnek. Egy pár ember ült be a szakaszomba. A nő egy 50 év körüli, szörnyen elhízott alak volt; fekete haja már kaczérkodott az ezüsttel, apró villogó szemei a hájas arezban teljesen eltűntek, csak néha-néha pislogott föl, mint a parázs, ha kovácsfujtatóval öntenek lelket bele. Nagy, kövér ujjain akkora gyűrűk villogtak, mint valami pipakarikák. Nagyokat fújt s néha hatalmas fehér fogait villogtatta; terjedelmességénél fogva egy egész oldalpamlagot vett igénybe. A férfi alig lehetett 30 éves, vékony pénzű, beesett mellű legény, kit ha az utczán látok, legfönnebb szabólegénynek tartottam volna, igy azonban — első osztályú utas lévén — okvetet- len úriember számba kellett vennem. A tisztelt asszonyság, már mikor beszálltak, szerfölött mérges kedélyhangulatban volt s amint első pillanattól észrevettem, az őt kisérő férfiúval pörölt a rendkívüli hőség miatt. Kísérője szelíd türelmességgel hallgatta az asszonyi zsörtölődéseket s néma megadással hajtotta le fejét. Illedelmesen köszöntöttük egymást, aztán csönd lett, csak a vaskos hölgy erős légzése zavarta az alkonyi némaságot, Nem is néztem többé feléjük, mert boszus voltam. Kihajoltam az ablakon s nézdegéltem az elrepülő tájat, mely ifjúkoromból kedves emlékeket idézetj föl. Valaha, boldogabb időben, mint fiatal katonatiszt végigbarangoltam ezredemmel a táj minden zegét-zugát. Mig a kedves vidéken merengtem, azalatt a mellettem ülő czingár ember mély horkolásba kezdett s lassanként magam is úgy éreztem, hogy édes szender borul szememre. Egy pillanatra lehunytam pillámat, de egyszerre éles szóra ébredtem föl: — János, ne horkoljon az Istenért! Én ezt már tovább ki nem állom! Elég csúnyaság, hogy mióta utón vagyunk, örökösen alszik! — De édesem — felelte jámboran a Jánosnak szólított ur — oly meleg van, hogy az ember elálmosodik! — Akkor ültünk volna inkább otthon, mert aludni otthon is lehet! — Nemsokára haza érünk. „BITUMINA“ Jill“ tíü zsiÉimei íiiÉsiü tiszta bitumonból készített valódi aszíált-tetőlemez, tartós, tűzbiztos, szagtalan, kátrányozást vagy egyéb mázolást nem igénylő totnynaniran »Bituminá“-val fedett tető bemeszelve szép fehér marad ItlUieiiOflliyiiy. és kitűnő védelmet nyújt a nap melege ellen. == iS Miiül Mmi Csakis védjegygyei ellátott tekercseket fogadjunk el. Gyári főraktár Nagybánya és vidéke részére : Harácsek Vilmos Utódai nagykereskedésében Nagybányán.
