Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-08-20 / 34. szám
"VI. évfolyam. 1906. a-agvisztns lió 20. 3-4-ils szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. » , Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Ei u L Y M. 1 O A L. Y. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. A Teleki-Kör megalakulása előtt. Augusztus 19. A jövő hónap sejtelmes, őszi hangulatába egy poétikus sugár lopózkodik, bearanyozni sziveket és lelkeket: megalakul a Teleki-Kör. Annyi sikertelen és meddő meg- alakulási kísérlet eredménynyel végződik, s a mi csalogány nyelvünk diadalmas ünnepet fog ülni, amikor minden szépségével, bájával körútra indul egyelőre csak városunkban, hogy a szomjas lelkeket felüditse és elvezesse a tudás, poézis, irodalom és művészet örökéletii templomába. Az a pár lelkes harcos, ki a megalakulás eszméjével szinte szünet nélkül foglalkozik, hithű, igaz gyermeke a magyar nyelvnek. Rajongó szeretettel, az önfeláldozásig' menő ápolással hódol a magyar nemzeti Geniusnak, babérul egyebet nem várván, mint meleg kedélyeket, érző és nemes szivek boldog dobogását, csillogó .asszonyszemeket . . . A jövő hónap közepén tartandó első irodalmi matiné nevezetes szerepet játszik városunk irodalmi és művészi életében. A színtelen és egyhangú hétköz- napiasságot az eszme ünnepével váltja fel s a szabadon szárnyaló gondolat, mint a hittérítő szerzetes, felvértezve minden gúny, lenézés, sőt megvetés ellenében körútra indul, hogy hívőket gyűjtsön, pogányokat megkereszteljen. Nehéz, fáradságteljes vállalkozás. Városunk szellemi életében az egyformaság és fásultság borongó árnya ólálkodik s egy habzó pohár bor jobban lelkesíti a lelkeket, mint Madách >Ember A „Nagybánya“ tárczája. Puha kisasszony. — Irta; Révai Károly. — Végig böngészem minden nap a hírlapokat; hála a szerkesztők figyelmességének, van egy jókora halmaz belőlük. A politikai részt ritkán olvasom, nem igen érdekel, de annál inkább az irodalom és művészet. A napi híreket azonban szorgalmasan átfutom , hátha találok valami érdekesebb hirt ismerőseimről, vagy barátaimról ? A házasságok és halálesetek rovatát szintén átolvasom, különösen az utóbbit. Mert hát abban a korban vagyunk már, mikor a halálozások rovata jobban érdekel, mint a házasságoké. Itt is, ott is dűl a sorból egy-egy jó ismerősöm, egyivásu pajtásom s ilyenkor mélységesen magamba szállók s rá gondolok a kérlelhetetlenül bekövetkezendő tulvilági utazásra. Noha a házassági hírek közt is találok ismerős névre, de már azokon csak mosolyogni tudok s eldörmögöm magamban a boldog vőlegény legszebb czimét: »vén szamár!« Már bocsássanak meg a korombeli féfiak és nők, de gyöngédebben nem fejezhetem ki magam. tragédiád-ja, avagy Miliőn bármelyik remeke. A mi közönségünk legnagyobb része elszokott az irodalomtól vagv nem is szokott hozzá. Ha irodalomkedvelő is: az ujságirodalommal tömi meg lázasan ideges lelkét s a Maggar Figaró avagy Fidibusz erotikáját többre becsüli, mint Arany gyönyörű idealizmusát, mely imádság számba mehet. Mert annyira prózai már a világ, hogy még a neves irók művei iránt sem érdeklődik, a kezdőétől pláne irtózik. Szóval úgy van vele, mint a magyar ember a magyar ruhával: elismeri, hogy délczeg, szivének kedves, eszményi szép, de azért kényelmesebb, kellemesebb a mindennapi viselet. így aztán az olvasni tudó emberek azon részét, kiknek hivatásuk volna az irodalom pártolása, három osztályba lehet sorozni. Elsők az irodalomgyiilölők, akiknek a háta még a vers láttára is borsózik s inkább elolvassák megszokott lapjoknak bőrze-tudósitását, apr hirdetését, semmint a tárczában közölt költeményt vagy novellát. Sajnos, ezek képezik a többséget A második osztályba sorozhatok a közönyösök, akik csak elsiklanak a vers vagy elbeszélés czime felett. Talán végig is lapoznak egy verskötetet, de nincs a világon egy poema, amelyet végig betűznének, hacsak nem aktuális, ha nem emelkedett értéke szerintük a napi ese- ménvek színvonalára. J A harmadik osztályba tartoznak a csemegézők, akik szellemi szükségét érzik I annak, hogy néhanapjában elolvassanak Hiszen szörnyen megbotránkoztató is az, mikor a vénségek elkezdenek szerelmeteskedni. Olyan az, mintha igás lovat kényszerítenének lóversenyre, hogy a »hölgyek diját» elnyerje a fiatal telivérek orra elől. Bocsánat a gyöngédtelen hasonlatért! Uram Isten! Milyen furcsa is az, mikor egy olyan ötvenes korú legény beleugrik hymen rozsalán- czaiba s belekerül a hírlapok házassági rovatába. Legalább titokban cselekednék meg ezt a merényletet! De nem. Sőt némelyiknek hizeleg, hogy neve nyomdafesték alá kerül. A napokban is végig futottam a hírlapokat s találtam valami érdekes följegyezni valót: egy házassági hirdetést. A vőlegény neve ismeretlenül hangzott fülembe, de a bájos menyasszonyt ismertem, Valamikor ezelőtt kerek 30 esztendővel rajongtam is azért a szép 17 éves barna leányért, kit bársonyos bőre miatt »puha kisasszonynak« neveztünk, mely gyöngéd czimért csöppet sem neheztelt a falusi ártatlanság. Nőről lévén szó, toliamat, leköti az udvariasság, tehát csak kellő diskrécióval beszélhetek róla. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy »puha kisasszony« nagyon megpuhulhatott 30 év alatt, ha mindig csak a saját zsírjában sült. Szép barna leányka volt a hetvenes évek végén; koromfekete hajjal, apró, fekete szemekkel, olajsárga arczbőrrel, mely olyan puha és bársonyos volt, mint a legfinomabb selyem-báregy költői terméket, ha érdeklődésük tovább nem terjed. És ezek a leggonoszabbak. Mert megvan bennük a fogékonyság, ők képezhetnék a verskötetek állandó publikumát, de álszeméremből nem akarnak visszafejlődni a prózával élő világtól és csak néha csemegéznek s ezt is csak úgy, ha a hangulatuk úgy hozza magával. Mert a hangulat az irodalmi munkák olvasásánál, élvezésénél döntő szóval biró zsarnok. A mai kor gyermekének nagyon derült, nyugodt hangulatra van szüksége ahhoz, hogy irodalmi művet vegyen a kezébe s ahhoz épen rózsás, költő hangulatra, hogy figyelmét teljesen lekösse, megértse és átérezze. így aztán ki ismerhetné nálunk valójában Petőfi eget- ostromló lángleikét, Arany szelíd múzsáját, Vörösmarlhy klasszikus, erőteljes nyelvezetét, szóval a magyar klasszikusok becsét. Csak azok, akik kenyérkeresetből foglalkoznak vele: a szaktudósok, tanárok, iróemberek. A közönség legnagyobb zöme ebből kifolyólag sem a szó szoros értelmében vett irodalommal, annak művelőivel, sem pedig a tudományos irodalommal nem törődik. Közömbösség jelentkezik nálunk is, legyen bármily szép és felemelő a felvetett eszme, ha nem szenzácziós és idegcsiklandozó: vértanúhalált hal. A Teleki-kör nagy és nemes hivatását abban véli legjobban megrögziteni, hogy az irodalmat és komoly tudományt megvető vagy gyűlölő közönséget lassan, szeretettel és önérzettel a maga körébe csalja. sonyszövet; 17 éves kora daczára tulfejlett, erős, vállas; modora, műveltsége kielégítő, no mert rendes előfizetője volt a Király János-féle rózsa- szinboritéku divatlapnak, melyben széles Magyar- ország falusi leányai adtak találkát egymásnak kérdések- és feleletekben, »Havasi gyopár,« »Éj királynője,« »Gyászvirág,« »Hervadó liliom« és »Tubarózsa« nevek alatt. Valószínűnek tartom, hogy az én »puha kisasszonyom« is levelezett a rózaszinü borítékon »Hasadó hajnal« bűbájos név alatt; ezt különben csak abból a körülményből gyanítottam, hogy a »Hasadó hajnal« név alatt megjelent szellemes kérdések színes irónnal voltak körülfogva. Máskülönben »puha kisasszony« pompás,jó leány volt. Mikor nevetett — pedig azt gyakran cselekedte — egyszerre eltűntek apró szemei a bársonyos, olajbarna hustömegben, csak hosszú, fekete selyempillái simultak szépen alá, mintha felhő borult volna a csillagokra. Igenis, a csillagokra ! Mert az az apró parázs szem úgy villogott, úgy ragyogott, mint az esthajnali csillag. Az én akkori Ítéletem szerint »puha kisasszony«-ban sok belső tűz volt s ez a belső vulkanikus láng kivilágított azokon a csöpp kis ablakokon reánk, mintha csak azt mondta volna : »oltsátok el ezt az emésztő lángot!« Most, hogy 30 év után olvastam férjhez- menetelét, szánakozva gondoltam a szép leányra: Istenem! Harminca évig kellett neki járni-kelni
