Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-12-23 / 52. szám
1908. deczember 23. mélyén örült a dolognak, szép, nyájas szóval kérlelgette a fiút. — No, no, Ábriskám. Hiszen nem mondtam én, hogy nem adom. De hát végre is beláthatod, hogy ilyesmit nem lehet három óra alatt nyélbe ütni. Ágnesnek még kelengye is kell. Aztán mit is mondana a világ? Legalább két hónapot engedj! . . . ' Dejszen, beszélhetett már annak! — Mi közöm nekem a világhoz ? — pattogott Ábris. — Mi köze a világnak énhozzám ? Az én világom Ágnes. Nekem ő kell, nem a világ. Most, mindjárt. Ebben a piros babos ruhácskájában, Eis fekete konlyával, ragyogó szemével. így, ahogy van, ne álmodjék többet az én tudtom nélkül. Egyszóval az lett a vége, hogy Bódvay Sándor fölült az Ábris kocsijára s lóhalálába vágtatod a városba, a viczispánhoz. Tiz órára már vissza is érkezeit Kosárdra a dispenzáczió- val. S tizenegy órakor a szép Vajda Agnes már i Bolyki Ábrisné volt. * Nem sokkal, de valamivel mégis hosszabb utón jutottak el a válópörig. Bolyky Ábris ugyan nemcsak tehermentes ezer hold földet örökölt a bolyoki határban, hanem egy ősi axiómát is, azt, hogy a világon mindennek az asszony, meg a tehén az oka, de most az egyszer nem vált be ez a családi áxiomája. Az ő válópörének az igazi oka a gyerek volt. Jó előre megfogadta, hogy ha a bolyoki ősi házba fiút hoz a gólya . . . még olyan keresztelőt nem láttak a szárazföldön! Ä gólya pedig nagyon tréfás madár. Hamarosan szaván fogta Bolyky Ábrist. Egy álló hétig tartott a keresztelő. Ágnes fáradtan ugyan, de türelmesen végigmulatta a szörnyű dáridót. Mikor aztán az utolsó vendég is elhajtatolt Bolyokról s egyedül maradt az urával, meg a kis fiával, megkönnyebüllen felsóhajtott : — No, hála Istennek! Csakhogy vége van ! De nem volt vége, sőt csak akkor kezdődött igazában. Nem a keresztelő, hanem az, ami belőle ott maradt. Bolyokon, a Bolyky Ábris szilaj természetében. Annak az ezer ördögnek a táncza, ami az egy esztendei szerelmes turbé- kolás alatt szundikált s most egyszerre megint fölébredt Bolyky Ábrisban. A czigány, a pezsgő, a bevert vagy beverni való tükör, az éjjeli ko- csisbravurok. Meg a mivel még legénykorában sem barátkozott: a kártya. Ágnes azt se tudta, melyikkel keljen hamarább bírókra, hogy az urát kiszabadítsa. Az asszonyi fegyverek teljes arzenálját harczba vitte. Először sirt, azután megbetegedett. Majd fortélyos számítással a gyereket tolta előtérbe. Hátha azt jobban szereti ? A házitüzhely minden angyalát segítségül hívta, de a győztesek mégis az ördögök leltek. Néha hetekig egyedül búslakodott otthon s azt sem tudta, merre jár az ura. De annál jobban tudta, látta azt, amit Bolyky Ábris az örökös mámor rózsaszínű ködétől észre sem vett. Hogy a bolyoki ősi ezer holdat rángatják a lábuk alól az ördögök . . . Hejh! nincs is szomorúbb a pusztuló udvarnál! Mintha koporsó volna rajta szünetlenül. Mintha mindennap egy egy Bolykyt temetnének. Olyat is, akit már régen eltemettek, olyat is, aki még meg sem született. . . Egyszer aztán tele lett a pohár. Olyan levelet hozlak a bolyoki portára, a milyet Ágnes akkor látott először életében: váltó-óvatolást. S attól úgy megijedt, hogy tüstént befogatott. Csak a legszükségesebb ruhafélét kapkodta össze s hajtatott haza, az anyjához, Kosárdra, a kis fiával. Az urának, az asztalán, néhány búcsúzó szót firkantott valami papirosdarabra. Hevenyében, sírva. — Nem tudok tovább tűrni. Nem tudom tovább nézni a pusztulásodat. Elég volt a keserűségből, a szenvedésből, a csalódásból. Légy boldog, ha tudsz, egyedül! Mikor harmadnapra Bolyky Ábris hazakerült s ezt a levelet elolvasta, álmos, gyürődött feje körül egy pillanatra forgott a világ. De a másik pillanatban már nagyot rántott a vállán. — Majd visszajön. Ha szeret. Csakhogy azt könnyebb volt kimondani, mint bevárni. Napról-napra, hétről-hélre ott ődöngeni az elnémult, puha, pelyhes fészekben, szótlanul, elhagyottan. Veszendő boldogság ezer emléke között. Észre sem vette, hogy a töpren kedés visszaszerezte a karja, a lelke erejét s odahuzta a régi, megszokott munkához. Az istállóhoz, a tarlóhoz, az ekéhez, boronához. Rendet csinált a házban, a gazdaságban. Kifizette a 11 NAGYBÁNYA váltóit. (Csak a tavalyi termést kellett eladnia, ami még érintetlenül állott a granáriumban.) És várt. Várta vissza az asszonyt. Miközben makacsul biztatgatla magát. De az asszony csak nem jött. Az meg az urát várta Kosárdon. Hogy egyszer csak betoppan, a régi szerelmes tűzzel a szemében, bűnbánóan a lábához borul s úgy könyörög: Gyere haza, gyere, édes kis Ágnesem ! Dejszen várhatta azt! Nem ismerte még a Bolykyak makacs haj (hatatlanságát! Az ura nem jött. Hanem annál sűrűbben jötíek-mentek az érdeklődő hir- hordók a kosárdi kúria körül. Előrelátó gavallérok, akik lesték a válópert s epés nagynénik, akik, persze, valamennyien a menyecske pártján vannak mindig s ki nem fogynak a jó tanácsból. — Ne engedj, fiam, ne engedj. Most állj a sarkadra, legelőször! Mert különben sose bírsz vele többel. Ismerem az urad fajtáját ! Félesztendő alatt gyönyörűen belebiztalták Ágnest a válópörbe. A dolog fiskális kezére került, aki pompás keresetlevélben magyarázta el a tekintetes királyi törvényszéknek, hogy milyen nagyon gyűlöli Vajda Ágnes Bolyky Ábrist. Arra aztán Ábris is fölfortyant. — Úgy? Jól van. Ha te úgy, én is úgy. Beadta ő is a válókeresetet. Ő is gyűlöli az asszonyt. Engesztelhetetlenül, Csakhogy azzal még nincsen elintézve a dolog. Nem elég megírni, el kell azt mondani is. Élőszóval, a bíró előtt. Egymásnak szemtől- szembe. Meg is czitálták a végett Bolyky Ábrist, feleségestől. Ágnes a kis fiát is magával vitte. Mert azon még külön kell pörlekedni: kié legyen. Ki viseli majd jobban a gondját: az apa-e vagy az anya? Találja ki a tekintetes királyi törvényszék. A biró szobájában találkoztak. Az egyik í sarokban Ágnes ült, a másikban Ábris. Egy esztendő óla most látták egymást legelőször. S lopva egymásra néztek ... Ä biró pedig az irás- csomagban kotorászott, mintha keresne benne valamit. Látszott rajta, hogy kellemetlen kötelességet végez. Közömbös képet vágott s száraz rideg hangon tette föl a kérdést. Hivatalos ud- varissággal. — Kérem a feleket, szíveskedjenek ismételni a válókeresetben tett kijelentésüket. Ha fönlarlják azt. Tehát csakugyan gyűlölik egymást ? Engesztelhetetlenül ? Senki sem felelt. Hiszen könnyű is volt azt kérdezni! Annál nehezebb felelni az ilyen kegyetlen kérdésre! Mert Írhatott abba a kereset- levélbe a fiskális, amit akart. Szebbnél-szebb körmondatokat. De ott, belül, a szép Ágnes dobogó szive mást beszélt most is. Magához ölelte a kis fiát s a fejét annak a göndörfürlös fejére hajtotta A piros száját meg összeszoritotta, mintha arra vigyázna, nehogy ki találjon rajta szaladni az a szó. Aztán ragyogó két szemével egyenesen odanézett a Bolyky Ábris haragos daczos arczára .. . Mondja ő !... Ha van lelke. Az már akkor a verejtékét lörülgette a homlokáról. Izgett, mozgott a széken. Nézte, nézte az asszonyt, a feleségét, akit még szebbnek, kedvesebbnek, bájosabbnak látott, mint valaha. Meg a kis tudatlan gyereket, aki rája bámult. Mikor utoljára látta, akkor kezdett tipegni. Most meg úgy simul az anyjához, mint a virág az ághoz. Az apját mintha nem is ismerné ... A biró sürgetően ismételte a kérdést: — Tehát gyűlölik egymást? Engesztelhetetlenül ? Bolyky Ábris fölriadt. Ezer indulat tépte a lelkét. Fölpattant a székéről, aztán nagyot ordított, feleletképpen. Az oroszlán bődülete volt az, a melyik a párjáért ordít a sivatagban. Tán megfult volna, ha nem ordíthat. — Gyűlölöm! Gyűlő . . . A torkán akad a szó. Odaugrott a feleségéhez és megkapta a kezét, hogy az asszony följajdult fájdalmában. Aztán a fehér, sima kis, bársonykezet odarántotta a szájához és megcsókolta . . . Kétszer, háromszor, tízszer, százszor .. . Mintha az elmúlt esztendőre valót egyszerre akarná lecsókolni. Benne volt abban a csókban minden. Az esdeklés, a bünbánat, a vezeklés, a szerelem. A Bolykyak becsületes, bolond szive. — Gyere, gyere haza! Édes kis Ágnes. Én kis feleségem . . . Az asszony lesütötte a szemét. A gyermek nagyolt kaczagott. A biró pedig szótlanul összehajtogatta a pöriratokat. Komolyan. Nem is mosolygott. Csak a keze reszketett egy kicsit, inig ügyetlenül rá hurkolta az iráscsomagra a spárgát. Csőm bókra kötötte, bizonyosan szántszándékkal. Nehogy valakinek eszébe jusson valaha, hogy még egyszer kioldozza. _______________________________________7_ Az utczán. — Irta: Balta Miklós. — Kart karba öltve, utczahosszat Vidáman járunk, te meg én, Kimulatunk a zsibongáson, A zajgó népek tömegén. Koldus ha jön, azt megsajnáljuk, Kinevetjük a szeladónt, Ha monokliját felcsiptetve Beád kacsintgat — bolond! A virágárus kis leánytól Megveszünk minden ibolyát, S vigasztaljuk szegénykét, hogyha Kisírja bánatát, baját. Ha két szerelmes megy előttünk, Kart karba öltve vidoran, Én megszorítom kis kacsádat, S te közelb simulsz boldogan. De ha egy pár jön velünk szembe, Szótlanul, némán, ridegen, Szivünkben fájó érzés támad S átborzong rajtunk hidegen. Szótlanná lesz csicsergő ajkad, Mosolygó arczod komorul, Bántóvá lesz a zaj, zsibongás, Kék ég, verőfény elborul. Kisietünk mellettük félve, Kern mondva, kérdve, hogy hová, De megátkozva azt a perczet, Mely őket elibénk hozá ! A bennem támadt kínos érzés Csak sejtelem> maradna bár ! De félek, hogy a mi szerelmünk Jövendő képe ez a pár t . . . A börtön. — Irta: Lengyel Géza. — A fó'-utcza szélén állott a ház. Nagy, egymástól messzire vágott ablakokkal. Az ablak- párkány jó magasan, a házfalak felett ódon manzárd-tető. Ódon és erős formáival ez a ház az erős gyökerű, irigylésre méltó jólét takarójának látszott. Kétszáz esztendeje laknak már benne a Gyorokiak maguk, mig eljárt az idő felettük is é3 a Gyoroki-házat kétfelé osztották. A kaputól balra ott lakott még Gyoroki Géza, a jobboldali felét kiadták Sereges Mártonnak, aki valaha iskolába is együtt járt Gézával. Nagyon jó barátok voltak most is. Az asszonyok is. Gyorokinak még mindig formás barna felesége, négy szép gyereke. Seregesék család nélkül ketten a tágas, nehéz ajtós hat szobában. Gyoroki tiz óra tájban sétált be mosolygó arczczal az irodájába. Nagy vállalatai voltak, szívesen foglalkozott velük két-három órát. De a sok munkát nem szerette, inkább ráhagyott mindent az öreg irodavezetőre. Délben átment a takarékpénztárba. Régente csak kaszinózni, néhány ülésen résztvenni, mulatságból. Most már magának is egyre több dolga, elintézni valója akadt a nagy pénzszekrények közt. A vállalat sok pénzt evett. Megszaporodtak a határidők nagyon. Jött néhány óvás, perlés. Foglalás persze csak úgy formaképpen. Nagyobb baj nem volt. Gyoroki vidáman evezett be abba a megszokott, ismert útvesztőbe,ahol némelyik kereskedő, vállalkozó elevezget olykor esztendőkig. II. Kataszrófa egyelőre nem lett a dologból, a hitel megcsappant, leapadt nagyon, a házat, bútort, nevet már furfanggal kellett megmenteni. Ekkortájban jutott örökséghez Gyoroki Géza. Eladta a jussát, nagyhamar megszerezte a pénzt és igyekezett elbújni ismeretlen, apró takarékpénztárba. De a hitelezők kiásták már, csaknem
