Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-12-23 / 52. szám
T7"I. évfolyam. 1908. deczembei !h.ó 23. 52-ilr szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kGnyvkereskedó üzletében is. Mennyből az angyal... Deczember 22. Lelki bánatunk isteni orvosa megszületett. Hiú világi ábrándok helyeit megta láltuk az Idvezitőt, akinek vezetése, nemes tana segítségével a világon is megtaláljuk az üdvöt, akinek hófehér lénye, felszentelt homloka távol űzi a földi érzelmek minden salakját sziveinkből s felemel a megtisztult kegyesség boldog régióiba és megtanít minket, szegén}7, senyvedő halandókat, a szeretet örökké élő himnusára. Az ó-testamentum Istene felvette az uj testamentumban az emberi érző alakot. Velünk akart tűrni és szenvedni, hogy minket is a türelemre oktasson, a szenvedésben isteni példát mutasson. A Megváltó jóságos szemeinek fénye mellett találjuk meg azt az ösvényt, amely a lelki nyugalom és béke szelíd honába vezet. Megtanította az emberiséget a sze- retetre. Szerette az egész világot. És a világ ezt a szeretetet csak hálátlansággal viszonozta. Megtanította az emberiséget a hitre. Az átkozódó emberiség orditozásait tul- csengte a „Miatyánk“ . . . És a világ a Messiás hitét hitetlenséggel, istentagadással viszonozza. Felépítette a világ szivében a remény templomát, hogy a meredek szélén tévelygő, a nyomorúságtól összekinzott lélek ne lankadjon . . . És a világ a reményt is belehajitotta a sárba. A remény: a ma. A holnappal törődni, abban bizni kaczagtató. A ma poharát kiüríteni, sziveket vérezni: ez az emberiség reménye, hite és szerelme. A Megváltónak ma már csak alamizsnaképen jut ki a hit, remény, szeretet. Kegyetlen eszme az, ha ennek a világnak, mely a mi világunk oly mathe- matikailag kiszámított irgalom nélküli halállal kellene elvesznie, mely után csak a — semmi következik. Ha semmi egyéb nem melegítené, mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, s ha még mindig a Juppiter tonans vad haragja borzasztaná meg a sziveket, melyek a szeretet tanát nem ismerték. Csak a szeretet Istene menthette meg a világot a végelpusztulástól. Didergő nyomorúságunkban a szeretet áraszt meleget, önző szerelmünket a szeretet nemesíti. Ezerféle nyelvkülönbségünk bábelében a szeretet az, amely világokat egyesit. T »dalian köznépünk, lángeszű tudósaink egyenlőn sóvárognak a szeretet után. És mi lenne szánalmas öregségünkkel, emberkinzó igazságunkkal, ha a Messiás csodatevő szavai nem hangoznának leikeinkben: Szeresd felebarátodat, mint tennen magadat. így tanitád egykor, mikor az emberiséget oly nagyon üdvözité a tudat, hogy a szív a földnek leggazdagabb és legalázatosabb uralkodója. A szeretet a szivek éltető levegője. Enélkül a föld is megfagy. És a földön fázékonyak a szivek. Mintha felednék már azt a csodálatos éjszakát, mikor az isteni kegyelem végtelen megnyilatkozása megadta nekünk a szeretet forrását. És megadta nekünk a földi élet boldogságához szükséges eszközöket is. A Megváltó felemelte az igazi bűnbánó Magdolnát s a mai lélek megtiporja, kikaczagja s a kárhozat ölébe dobja. A szivekben nem a szeretet tana dobog. Kicsapongó istenek járnak újra a földön, a dölyfös boldogok kora visszatért, nem a szenvedők bírják a tőidet s a könnyeket nem szárítja többé fel az irgalom. A szomorúság, a türelem ma már a gúny, a megvetés fulánkjaival találkozik s ki hisz, remél, szeret még feltétlenül maradi és ósdi ember. Mennyi fénye volt az akkori sötét éjszakának, mennyi sugara, mikor a Megváltó született. A mainak csupa borongó árnya van .., A csapások, az emberi nyomorúságok keserű pillanataiban fenyegetőleg mered az ököl Istene felé, nem hull porba minden homlok: Fiat voluntas tua. Az emberiség didereg. A koldusok könye feltörületlenül oda tapad sápadt beesett arczukra, az árvák rongyainak libbenése nem a szeretetet hirdeti. Szegény emberek keservesen megtakarított filléreit elsikkasztják. Hiszen a szegénynek oly elég a hit... A „Nagybánya“ tárczája. Karácsonyi strófák. i. Karácsonyfa nagy, égő fényben, Dúsan megrakva ágai . . , Látom az angyalt, aki hozta, Az égbe visszaszállani. Te, ifjúságom égi fája, Egy kincs volt minden leveled Sok megvívott csatán az élet Kegyetlenül bánt el veled. All még e fa pusztán lefosztva, Oly szomorúak ágai, Láttam az angyalt, aki hozta Az égbe visszaszállani. 11. Csodás, fönséges éjjel ez l A menny örömdalt zengedez, Mert Bethlemben született, Maga az üdv, a szeretet. A földről visszhang támada Az elnyomottak sóhaja! Mely túlkiált az éneken •— Ah, merre vagy uj Bethlehem l SAroti Árpád. Karácsony a postán. Egy kis törékeny, fehér lelkű leánykáról szól ez az irás, egy leánykáról, aki az ünnepek tiszta, szent hangulatában elment erről a fekete világról a többi fehér lélek közé. Mint a hópehely ! Egy darabig lebeg-libeg a szürkeségben s aztán szinte észrevétlen beleolvad a nagy fehérségbe. Milcsikéről lesz itt szó, a kis póstásleány- ról, aki mint a tavalyi ünneputáni lapok megírták, ünnep estéjén, megmérgezte magát. »Karácsonyi öngyilkos« »Karácsonyfa áldozata« s más efféle hangzatos czimek alatt jutott nyilvánosságra a kis sápadt leány sorsa. »Bizonyára reménytelen szerelem kergette sírba a testi bájakban nem igen ékeskedő kis vén leányt« irta valamelyik impertinens riporter cinikusan, komiszul. Pedig nem az! Szegény Milcsike beesett szeméből igéző, forró pillantások helyett csak efféle szomorú, csendes, őszi álmodozásra hajló tekintetek szálltak ki. Szomorúak, nagyon szomorúak, aminők azokból a szemekből szoktak kiszállni, melyek megszokták a sírást, a szürke borút, az élet vigasztalanságát. Az öltözetével sem sokat törődött. Nem úgy mint a többi vén leány, aki annál több férfiúnak szeretne tetszeni, mennél kevesebben kezdenek érdeklődni iránta. Milcsike nem akart tetszeni senkinek. S habár a verseket szerette, s egy-egy melegebb hangú szerelmes vers nyomán könny is fakadt a szemében és érzések rajzottak át a lelkén, ez még nem jelentette azt, hogy valaki iránt érdeklődik a kicsike, szürke teremtés, hanem mindössze azt, hogy ilyenkor mindig megsiratott valakit, aki az ő élte tavaszában neki napfényt, derűt, meleget jelentett, s aki örökre eltűnt, mint a hogy eltűnik a lehelet, az esőcsepp, a szeretet, a szerelem. Haját simán hátrafésülte, úgy ahogy a a nagyanyáink képein láthatjuk. Ez a hajviselet még idősebbnek mutatta, mint aminő valóban volt. Pedig ő is csinálhatott volna hajkazlakat a fejére, térdig érő selymes szőke hajából, de minek? Nem akart ő senkinek sem tetszeni. Kinek is akart volna? Talán a főnök urnák? A vörös orrú, rekedt hangú vén majomnak, aki csak krákogni meg köpködni tudott? Vagy a feleknek, akik a postára jártak? Ezeket jóformán nem is látta. Elvette, amit hoztak, odaadta, amit kértek, punktum. Csak egyszer elegyedett beszédbe egygyel. Ezért a beszédért bűnhődött meg. A jóságáért? Mert ezen a világon bűn jónak és tisztességesnek lenni. De erről majd később ! Most csak azt akartam mondani, hogy nem adott magára semmit sem. Valaha adott. Ezelőtt jó tiz évvel, amikor még üde és friss volt az arczocskája, a szeme ragyogó, a szája piros. De azóta a hivatalszobában elfonynyadt minden ami szép volt rajta. Az évek jöttek, mentek és minden év vitt valamit; ez a szeme fényét, az az ajka pirosságát, ez a termete dél- czegségét, az a mosolygását. Valaha olyan volt, mint valami illatos virág, most már egész dohány szagu lett. Mint
