Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)

1908-12-23 / 52. szám

2 NAGYBANYA 1908. deczember 23. Sóhaj, nyomor, gond szerteszét. Az éhezők ezrei ragyogó karácsonyi aján­dékot gyűjtenek neked, azokat a köny- nyeket, miket a szívtelen emberiség saj­tol ki, azokat a panaszos imákat, miket a modern felebaráti szeretet fakaszt a szív rejtekében. Karácsony ünnepe a mi beteg szi­veink üdítő ünnepe, hol mindenki meg­találja elveszített hitét és reményét. Több szeretetet, mint a rohanó forgatagban, ahol már ki is döbbenne meg a husza­dik század modern eszméinek hatása alatt, ha az erősebb a gyengét legázolja. Oh ne legyen a hit felesleges pa­rádé, cziczoma csupán. Ne legyen a templom ma kritikusok gyülekező helye. Ne legyen fogalom a szeretet. Karácsonyi ajándékul te Messiás adj érzőbb, szeretőbb szivet az emberiségnek. Hetedik évfolyam. Nehány nap még s a »Nagybánya< hetedik évfolyamába lép. Az év végén im beszámolunk működésűnk­ről. Most is csak azt írhatjuk, mit az előző évek­ben irtunk. Hat éves pályafutás elég idő egy, lap életében és elég arra, hogy kihívja a bírá­latot a lap életképessége, végzett munkájának hasznossága s főleg azon kérdés fölött, hogy beváltolta-e azon ígéretet, melyet születésekor zászlajára irt. Hazafiság, igazság és munka hármas jel­szavával indultunk utunkra. Minden munkásságunkat e hármas jelszó irányította s fölemelt fővel elmondhatjuk, hogy ez iránytól egy hajszálnyira sem tériünk el soha s hogy hármas jelszó sokszor küzdelmes szol­gálatában patyolatliszta lobogónkat a legkisebb szeny sem érte. Fiúi hűséggel, megalkovást nem ismerő elszántsággal és lángoló szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. E végvidéken mindig éber szemekkel állottunk őrt; hazafias szivünk egész melegével istápolluk a testvérnépek testvéries békéjét s a közös haza javára irányuló áldásos együttműködését. Igazság, pártatlanság vezette minden sza­vunkat, minden tettünket. Az igazság védelmé­ben nem tántorított meg bennünket senki, semmi érdek és semmi melléktekintet. Az igaz­ságért volt bátorságunk szavunkat akkor is fel­valami tajtékszipkát, úgy kiszívták őt a kolle­gák bűzös, csípős szivarjai s a főnök ur öblös csibukjai. Kiszívták barnára, dohányszagura, mint valami helyes kis tajtékszipkát Rideg, szomorú hivatal volt, ahol dolgo­zott. De azért mégis inkább szeret a hivatalban lenni, mint odahaza, mert itt legalább lekötötte a lelkét a munka, de odahaza iszonyú volt lenni. Az egyedüllét ridegsége ott ölte a lel­két, itt legalább nem volt egyedül. így ünnepek táján különösen nem! Haneip azért ezeket az ünnepeket mégsem szerette. Ő teljesen nélkülözte a szeretetet, ilyenkor pedig minden a szeretet nevében kél útra. Mindenki küldöz a szeretettéinek s ő nem küldhet senki • nek, neki nem küld senki! Senki semmit! Eszébe jut a rég elmúlt évek emléke! Mikor még ő is ünnepelt, mikor még őt is szerették. A Jézuska róla sem feledkezett meg s a karácsonyfa gyertyácskái neki is lobogtak ! Régen volt, talán igaz sem volt, csak olyan álom, ragyogó fényes álom. volt! Nézi a csomagokat, melyeket az emberek ott szorongatnak a hónuk alatt; a leveleket, melyek bizonyára tele vannak forró jó kíván­ságokkal; az ajándékokat, melyek szívből jönnek s szívhez szállnak, s mig mindezeket végig nézi, végig gondolja, belepi lelkét a szeretet után való forró vágyakozás hangulata. Eszébe jutnak az ő egykori otthoni pa­emelni, mikor a mi érdekeink hallgatást paran­csoltak volna. Legjobb tehetségünkkel iparkodtunk azon, hogy a vidék gazdasági, kereskedelmi s ipari érdekeit szolgálhassuk, hogy részesei lehessünk ama nagy munkának, melynek czélja e vidék gazdaságának, kereskedelmének s iparának reor­ganizálása s minden erre vonatkozó mozgalom­ból, áthatva a legnagyobb ügyszeretettől, ipar­kodtunk kivenni a magunk részét. E három pontban állíthatjuk össze számadá­sainkat. S hogy e három irányelv becsületes szol- gálása a nagyközönség rokonszenvével, tetszé­sével találkozott, mi sem igazolja fényesebben, mint az a nagy, szinte példátlanul álló támogatás melyben az olvasó közönség lapunkat részesítette s vállalkozásunkat megkönny itette. A hetedik évfolyam kezdetén csak ünne­pélyesen megismételhetjük azon programmot, mely lapunkat életre hívta. A hármas jeligét híven, becsületesen fog­juk szolgálni ezután is. Dolgozni akarunk foko­zott erővel édes szülőföldünk és ősi lakossága szellemi és anyagi érdekeinek fellendítésén, fel­virágoztatásán. S ha erőink fogyatékosak is, erőt ád az a tudat, hogy nagy közönség áll mellettünk, mely súlyt ad szavunknak, törekvéseinknek. A lezajlott évben tapasztalt rokonszenvért, jóakaratért s támogatásért midőn hálás szívvel köszönetét mondunk, polgártársainknaks a nagy- közönségnek jövőre is kérjük megtisztelő bizal­mát és támogatását. jait visszhaugozzák a hegyek és a czédrus-er- dők. Tisztán hallják immár: Dicsőség a magas­ságban . . . S az egyszerű pásztornép találgatva a tit­kos jelenséget, a magasságbeli énekre elfogódva felel: Boldogok, kik félik az Istent! Beteljesedett az írás szava. A bethlehemi istállóból uj fény sugárzott az egész világra. A Kisded születésével meghalt a nagy Pán s romba dőltek az istenek félelmetesen imádott szobrai. És megszületett a szépséges ünnepek leg- szépségesbbike: a karácsony, a szeretet ünnepe melyet áradozó boldogsággal, édes remény­séggel várnak mindenütt, a legapróbb kunyhók­ban ép úgy, mint a legfényesebb palotákban. É bájos ünnepnek egyik jellegzetes meg­nyilvánulása a karácsonyfa, melynek sehonnan sem szabad hiányoznia. Még a legszegényebb ember is már hetekkel az ünnep előtt kezdi összerakosgatni filléreit, csakhogy megszerez­hesse gyermekének a fenyőágat, mely bármily szegényes is, de mégis Jézuska hozta . . . A karácsonyfa eredete a legrégibb időkre vezethető vissza. Némelyek azt tartják, hogy a karácsonyfa mai kultiválását a nép ama ősrégi szokása idézte föl, hogy András-napkor galyakat tört le az erdőben s azt fütött szobában pohárba helyezve, várta annak rügyezését. Ez a szokás évszáza­dokon át divatos volt nemcsak hazánkban, hanem Franczia-, Olasz- s Spanyolországban is, de az még a karácsonyi ünnepekkel nem volt össze­függésben. Karácsony napján rügyező galyakat csak a XV. század vége felé kezdenek felállítani, a mely szokás a nép ama hitében leli magyarázatát, hogy a karácsony éjjelén, éjfélkor a fenyőfa virágot hajt. Nieder János nevű dominikánus irta 1438- ban Nürbergábau Formicarius ez. könyvében, hogy az almafa, de más fák is karácsony éjjelén egy óra alatt levelet, virágot és gyümölcsöt hoznak s ezt a csodadolgot Nürnberg körül a nép karácsony éjjelén seregestül ment meg­bámulni az erdőbe. A fenyőfának jelenlegi feldíszítése aranyos gyümölcsökkel, czukrokkal, színes lánczocskákkal, gyertyával a XVII. század elején kezdődik. S csodálatos, hogy az egyház nagyon is kikelt és harczolt e szokás ellen. A hol csak tehette, befolyásával iparkodott elejét venni e bájos szokás elterjedésének, Ezért a kalholikus or­szágokban nagyon lassan terjedt e szokás. így Francziaországban például csak 1837-ben állítja fel az első karácsonyfát Helén mecklenburgi herczegnő, de az arisztokráczia nem utánozta, igy csakhamar feledésbe ment az első kará­csonyfa nagy feltűnést kellő hire. A vallásos meggyőződésében mereven konzervatív franczia vidékeken, daczára annak, hogy ma már az egyház sincs ellene e szép szokásnak, karácsonyfát még ma sem állítanak. Pedig a karácsonyi szent ünnepnek bűbá­josságát, családi melegségét, vonzóságát épen a kolásai. Odahaza, a tornáczos, fehérre meszelt vén házban, a zagyvaparti kis faluban I Mikor még az édesanyjával együtt pakkoltak Laczi- kának, a katonának, az öcscsének, aki fent tanult Pesten a Ludoviceumban. Milyen óriás ládákat küldtek neki I Óriási diós meg mákos patkókkal, rengetek sonkákkal. Hogy szerették azt a fiút, ő is meg az anyja is. S meghalt, legszebb férfikorában, bol­dogsága küszöbén, a házassága első évében. Ha élne! Most együtt laknának, családja lenne, karácsonyfát készítene a Laczi gyerme­keinek ! De vége, mindennek vége! Az édes anyja is, a testvére is, itt hagyták örökre! Leteszi a tollat, nem tud tovább dolgozni. A mellét mintha vaskapocscsal szorítaná össze az elkeseredés. Szeme teleszalad könynyel s lehajtja fejét, ott ül elkeseredve, munkára kép­telenül, a fájdalmas hangulatoknak és szomorú visszaemlékezéseknek szinte öntudatlan álla­potában. A várakozó tömeg pedig azalatt türelmet­lenkedik. Egy-egy hang ki is hallatszik, durván, kíméletlenül: — A vén skatulya álmos! — Hej ne aludjék néni! — Nem azért fizetik, hogy horkoljon. Vegye el már a pakkomat, nem állhatok itt éjfélig! Zugnak, dohognak és őt szidják, de ő nem halt a szidalmakból semmit, csak néz a tömeg- ! ben egy alakra, egy öreg asszonyra, aki egy­szerű fekete kendőjében burkoltan szerényen, csendesen álldogál ott, hóna alatt csomagot szorongatva. Nézi, nézi, azután kilép a rekeszéből, utat csinál az öreg asszonynak s maga veszi el a csomagját: — Ugy-e patkók vannak benne, máko­sak és diósak ? És egy nagy sonka, meg apró sütemények ? Ugy-e Laczinak küldi ? Az öreg asszony nem érti az egészet. Mi­féle Laczinak? S miért olyan szives hozzá a postáskisasszony? Hanem azért csak megköszöni: — Áldja meg az Isten, kisasszony, vagy asszonyság; nem tudóm minek tisztelhetem ? Többet nem mondhatott. Elsodorta a tö­meg, mely most már szitkozódni kezdett : — Ki volt az a vén banya, aki miatt min­ket elmellőzött ? Ez nem igazság! Itt mindenki egyforma! Szemtelenség kivételeket csinálni. A főnök úrhoz, a vörös orrú, egyre köp­ködő főnök úrhoz is elhat a lárma. Es kérdő­re vonja: — Hogy mer maga külömbséget tenni pasas és pasas között? Mi? Hé? Majd számo­lunk! Ki volt? Miért tette? — Nagyon hasonlított az édes anyámhoz 1 — Oh vén csacsi! — tör ki a főnök úr­ból! — az anyjához! Oh vén csacsi! A kezelőtiszt is vérszemet kap: A karácsonyfa. Deczember 23. Jaifa irányában lebukott a tengerbe a nap, az Engaddi völgyére leszállt az éji homály, Czédrus illattal terhes szellő lengeté a mirtusz és olajfák örök lombjait. Csönd, mélységes csönd mindenütt. A völgyekben a pihenő nyájak mellett apró pásztoríüzek fénye csillogott, mig a mély­ségesen kék ég csillagmilliárdjaival, tejutaival elkápráztató ragyogásban pompázott. Az éber pásztorok elandalogva nézték a természet e csudás, fenséges megnyilatkozását, melyet már oly sokszor láttak s mely a maga nagyszerű­ségében mégis mindig uj volt előttük. De im‘ egyszerre, hirtelen oly csillag tá­mad a csillagmilliárdok között, melynek fénye izzóbb, fehérebb, vakítóbb valamennyinél s me­lyet még ők sem ismernek. Ennek fénye uralja az egész égboltozatot. S Engaddi csöndes völgyeibe csodás su­gár támad. Valami énekféle, melynek akkord­

Next

/
Thumbnails
Contents