Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-11-12 / 46. szám
“VI. évfolyam.. ISOS, november ixó 12.-ie-Ils: szám. TÁRSADAT »TVTI ÉlS SaSÉnPinODALMI ttuittt ■ A tj. Előfizetési arak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő: negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. , " Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. EGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Emléket Bartók Lajosnak. November 11. ! i Egy jeltelen sirhalom borong a buda- j pesti kerepesi-uti temetőben. A legérzőbb szivek egyike pihen alatta, j És eddig fagy jutott a porló és kihűlt szív osztályrészéül.. . Hat éve lobbant ki az a fényes, tündöklő meteor, mely diadalmasan futotta meg zenitjét pályájának, a melynek ragyogó csillogásában a lélek üdvözült s amely izzó erejével a mi sziveinket megremegtette és elbóditotta . .. Dicsőséges nevű, vármegyénk halhatatlan szülöttje, Bartók Lajos, a szenvedélyében elégett, dalaiban elsorvadt lélek, aki" keserű álmokat álmodik bizonyára az utókor szeretetéról, megbecsüléséről és hálájáról.. . A szabadságnak Petőfi után legszenvedélyesebb lelkű lantosa, ma a feledés csöndes poétája. Forró szerelmi nászok csalogánya ma már csak az őszi, siró szél bugását hallja. Egy meleg szív sem dobog a sirján át összehamvadt szivére... Csodás, édes és fehér eszmékkel töltötték meg lelkét az égiek. Két érzelem súlya alatt roskadt össze. Az egyik a szabadság, másik a szerelem volt. . . A föld legtökéletesebb mesterségét választotta: sziveket vett és sziveket vitt magával. Pogány imádással csüggött Petőfi heroszi alakján," egetverő költészetén s ő megoldván saruit, szent áhítattal szállott ki prédikálni Petőfiről, a hazáról . . . S az újabb irodalom közkatonái megtették tábornokuknak. A Petőfi-Társaság élére állították, hogy A „Nagybánya“ tárczája. A mi házunk. — Goga Octáv. — Három kopott, vén szilvafa Aszott lombját búsan rázza, Egy maréknyi sarjut a szél Feldobott az egyik ágra. Gyom veri fel a kis udvart, Kapuja is kidült régen . . . — Mivé lett a nyájas fészek, Miklós szomszéd, mondd meg nékem ? . . Időrongált falairól Rendekbe hűli a vakolat, Szú őröl a küszöbfában, Penész lepte él a falat. Napsugár ha véletlenül Zsindely között be-belebben, Beragyogja a pókhálót S ennyi gyásztól visszaretten. És alusznak megdermedten Hamva alatt a tűzhelynek, Szép meséi nagyapónak, Mit úgy hallgatott a gyermek t Megretten a hamu néha, tüneményszerü lelkesedésével, izzó faj- szeretetével a Petőfi-kultuszt még jobban fokozza . .. Az írásnak, ennek az isteni gyönyörűségnek ára: sokszor kin és véres verejték. És ebben az állapotban is dolgoznia kellett a költőnek. Dolgozott, mert jobban szerette a hazáját, Társaságát, de különösen a magyar költészetet .. . Munkáiból valami fékevesztett láng csap ki. A legtisztább, legszüziesebb láng, mely csak perzsel, de kormot maga után nem áraszt. .. A legambicziozusabb poéta lelkek egyike volt, párosulva a valódi ihlett- séggel, mert lélekben gazdag volt s ennek egész életén át minduntalan tanujelét adta. Eme gazdagságnak érzete a legtisztább gyönyörűség, melyet csordultig tele serleggel fogyasztott el nagynevű szülöttünk, de az akaratban és szívben alázatos lélek megkínálta az ő közönségét is a legüditőbb nektárral, költészetével ... Bartók Lajos kegyelete, fenkölt szive, fáradhatatlan buzgóság i is már elegendő biztosíték volt arra.,, hogy a Petőfi-Társaság hazafias és irodalmi küldetését minél méltóbban teljesíthesse. A Társaság törhetetlen erejű, kitartó harezosa volt mindhaláláig. A Petőfi-Társaság büszkesége, minékünk pedig kétszeres apostolunk, hiszen Kölcsey vármegyéje adta az országnak Bartók Lajost... Bartók Lajos pedig egy országot boldogít ma lelkének el nem pusztulható kincseivel s a Petőfi-Társaság diadalmasan halad azon az utón előre, melyet Bartók csodálatraméltó szivósággal és Kihűlt zsarát újra éled, Bűvkörétől, mely ott maradt Világából a mesének. Juhokröl a rovásírás Mestergerendán még ott van, A sok ákom-bákom róla Szomorúan tekint onnan. Gondolatim egyszerre csak A múltakba visszavágynak S mintha magam előtt látnám Komoly képét jó atyámnak. Ostorpattogását hallom, Befogva a szekér régen, Édesanyám szorgoskodik, Vtravalót készít nékem. Könnyezve kér s megcsókolja Szőkefürtim, arczom, vállam, »Imádkozz majd édes fiam, S jól tanulj az iskolában /« Minden, ami történt vélem lm elvonul énelőttem, Nélkülözés és a város Hol tanultam s honnan jöttem. Ifjúvá lett a kis gyermek, — Gyorsan iramlik az élet! — akaraterővel virágos, himes szőnyeggel vont be . .. A magyar kultúra és irodalom szerény, de lánglelkü papja tulkorán szakadt el tőlünk ... De még halálos ágyán is a szive szólalt meg abban a két nehéz könycseppben, mely halovány orczájára gördült. Az egyiket hazájának, a másikat az ő imádott Társaságának hagyta . .. Bartók az irodalomban hadvezér volt. Küzdött lélekszakadásig. Csak a halálnak adta meg magát egy harmonikus, de küzdelemteljes élet után. És ma az általános zsibbadtságban közönyösen nézzük, mint szaggatják le aranycsillagait a hadvezérnek. Mert elfelejtették. Elvezénvelték a feledésbe ezt az aranyszívű, meleg kedélyű, csillogó szellemű nagy költőt. Egy sóhaj, egy könny ritkán szakad fel utána. Megtette kötelességét. Helyét betölté más. Utóvégre a magyar Íróknak ez a végzetük. Dolgoznak azért, hogy a feledés minden arányával kihűlt tetemeikre boruljon. A Petőfi-Társaság úgyszólván elálmodja nagy halottját. A kerepesi temetőben vádképen mered elébe az a szült, jeltelen sirhalom, mely alatt a Társaság egyik legönzetlenebb tagja szövi álmait eszményeiről . . . Az okot nem kutatjuk. Csak a keserűség vezeti a tollat, midőn a megdöbbentő s régi igazságot veti papirra, hogy ez a nemzet nem becsüli meg elegendőképen nagyjait . . . Egy egyszerű siremlék kijut a legÉs a házhoz, hol születtem Férfi korban tértem én me g. Mennyi dalt hallgattam én itt, Mennyi bűvös, bájos mesét 1 0 be hányszor mondám én is Nagy Sándornak történetét! S mint egy szép dal hajh l agy tűnt el Az én gazdag ifjúságom És az én szép, nagy szerelmem, — Álom volt csak, röpke álom . . . Azt a sok dalt, sok ábrándot Tűnő idő vitte tova, Az ifjúság himporát is — Mely nem térhet vissza soha. . . . Düledezö ősi házunk Falaidat megölelem . . . De mért törülöd a szemed Miklós szomszéd, mondd meg nekem ? Brán Lörincz. Rákóczi ítél. A Halál nevezetű kaszás vitéztől nem félt a kuruc katona. Annyiszor volt találkozása és úgy összeszokott vele már, hogy utóbb szinte jó czimborája lett- A labbanczczal való viaskodásá- ban sokszor jött segítségére s a győzelmes tusa
