Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)

1908-10-22 / 43. szám

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is.

Válasz a „ Hátik vah“ asztaltársaságnak.

Október 21.

Lapunk egyik utóbbi számában tárgyilagos kritikai vizsgálat alá vettük a cionismust. A bizonyítékok gazdag tárházával fejtegettük a cionista mozgalom tarthatatlanságát s végső eredményben oda konkludáltunk, hogy a cionismus hazaellenes és utópisztikus mozgalom s mint ilyen, nem tarthat számot a hazafias magyar zsidóság rokonszenvére.

A nagybányai *Habikvah« cionista asztal- társaság a JV. V. vasárnapi számában hosszabb közleménynyel felel cikkünkre s azzal polémiát kezdve azt igyekszik bizonyítani, hogy a cionismus összeegyeztethető a nemzeti állam theoriá- jával; a czikkünkben foglalt állítások szerintök nem felelnek meg a valóságnak s lapunk mel- tőzve az objektiv kritikát, teljesen subjektiv támadást intéz a cionista mozgalom ellen.

Mindenekelőtt konstatálni kívánjuk azt, hogy minket a kérdéses czikk megírásában semmi egyéni czél nem vezetett, mi csak valóságában akartuk feltüntetni és bemutatni a cionismust, nehogy nagyhangú kijelentéseinek a magyar zsidóság felüljön.

A polemikus czikkben idézett nagy emberek kijelentéseit illetőleg általánosságban csak annyit jegyzünk meg. hogy azok mind igazak és szépek, de a cionismushoz semmi közük sincsen.

' De vegyük vizsgálat alá a felhozott érveket.

»A vallásos hit ápolása épen oly ősi hagyománya és öröksége a magyar zsidóságnak, mint a hazafiság«, mondják a cionisták. Ha ez valójában igy lenne, kérdjük, akkor miért akarják a zsidóság egy részét mint »felesleget« kitelepíteni? Hiszen csak nem akarják a Mallus- féle túlhaladott és képtelen theoriát felújítani, hogy az államnak nincsen hasznára lakosságának szaporodása ? Jó honpolgárokra, munkás és hasznos tagokra egy nemzeti alapon szervezett társadalomnak mindig szüksége van. A megélhetésnek száz és száz módja áll mindenkinek rendelkezésére, hogy kenyerét megkeresse.

Vagy talán már elfeledték a cionisták a halhatatlan emlékű Vörösmarlhy szavait:

E nagy világon e kívül Nincsen számodra hely,

Áldjon vagy verjen sors keze Itt élned s halnod kell.

A felhalmozott gazdasági javaknak mily nagy tömege vár még nálunk tel- és kihasználásra, micsoda területek állanak még megmun- kálallanul s a cionisták mégis »feleslegről* beszélnek?

Azt mondja továbbá a czikk, hogy a zsidóság feleslege az, mely az antiszemita áramlat folytán elveszti erkölcsi tőkéjét s uj intézmények pl. a szövetkezetek által megélhetését is.

Már most a magyar zsidóság józanabb elemeihez fordulunk s kérdjük: szolidaritást vállalnak-e a fenti kijelentéssel s elismerik-e, hogy erkölcsi tőkéjük oly csekély és ingatag, hogy egy pár fogyasztási és termelési szövetkezet azt megrendíteni képes ? Nincsen a megélhetésnek más módja csak a szatócskodás s a kiskereskedelem? Nem áll nyitva a zsidóság előtt a földművelés, minden mesterség, minden pálya? S vájjon ha más kereseti pályán, pld. az orvosin, színészin vagy az irodalmin versenytársra akadnak, épen úgy feladják a versenyt? Dehogy. Hisz épen a verseny, mely legyen bár gazdasági vagy társadalmi, az, mely a kiválasztás nagy munkáját végzi s '*- életképes fejlődésre alkalmas fajt és individuumot előbbre segíti.

Naiv felfogás az, hogy egy intézmény vagy versenytárs lehetetlenné teszi a megélhetés lehetőségét. Hisz ugyanezt mondhatná egy pénzintézet a másiknak, egy ügyvéd a kollégájának. Ha valamely téren nem boldogulunk, van más pálya s ha tízszer legyűrnek a harezban, aki életképes, álljon fel tizenegyedszer is!

Vagy talán az ábrándos cionista ifjak azt hiszik, hogy a megteremtendő cionista államban nem lesz konkurrenczia ? A versenyen alapul a lét s aki a versenyben elbukik és nem tudja magát fentartani, az nem produktiv individuum s az összesség nem nemzet/'entartásra alkalmas faj.

A hazafiságot továbbá azzal igyekszik bizonyítani a »Hatikvah« asztaltársaság, hogy a cionisták nem hívei a Vajda-féle nemzetiségi I államnak, hanem a teljesen független szabad j magyar állam a leghőbb vágyuk. Ez csak a \ cionisták ügyességére vall, hogy helyesen tudnak alkalmazkodni a helyzethez s a körülményekhez s nem hajlandók, hogy holmi légből kapott mese ideálok pártolásáért a közhatalom által magukat felelősségre vonassák. Ez csak czélszerüségi kérdés s a mi állításunkat, hogy tudniillik a cionismus nem egyeztethető össze a í hazafisággal, semmivel sem ingatja meg.

Ehhez kapcsolódik a honvédelem kérdése is, melyet a múlt alkalommal részletesen kifejtettünk s amelyet ügyes rabulisztikával akar a válasz kijátszani, azouban sikertelenül. Mert igenis ott van Románia, amely az ilyen eszmék térfoglalása folytán odajutott, hogy bizalom hiánya miatt a zsidóságot teljesen kizárta a hadsereg köréből. S mit szólna a magyar zsidóság ahhoz, ha egv szép napon a kis Románia példáját követné Európa többi állama is? Mert egy olyan ember, ki tartózkodási helyét nem tekinti hazájának, csak ideiglenes tartózkodási helyének, az nem képes annak egy rögéért életét s vagyonát feláldozni. Már pedig a cionisták mondhatják akármily nagyhangú frázisokkal, hogy ők igaz hazafiak, de azon nyíltan vallott elvük, hogy bármily országban »zsidó felesleg* is létezhetik, melyet kitelepíteni kell s amely »felesleg* minden nagyobb emóczió nélkül elhagyhatja régi hazáját, — mondjuk, ezen elvük a földig lerombolja minden hangoztatott hazafi- ságukat. »Feleslegről* beszélni akkor, midőn a nagy Széchenyi azt mondá, hogy oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmezni. — valóban nem tudjuk, hogy minő elmés felfogásra vall.

Hasonlítsuk csak össze a cionisták állal annyiszor felhozott »felesleget« — mert a honvédelem kérdésénél ismét ez hozzák elő — az Amerikába kivándorolt magyar paraszttal. Azzal a magyar paraszttal, akinek, sajnos, százszor több oka van panaszkodni az élet nagy küzdelmei, a fajfenntartás harcának igaztalansága

A „Nagybánya“ tárczája.

Őszi levél.

Babszem kisasszony, lányok csodája, Lecsapott a dér a büszke fákra,

A rozsdás lombok peregnek bőven;

Néma avarra, néma erdőbeti.

Rajta emlékűn bús tánczát járom,

S az elmúlt májust siratom, várom,

Hol léptünk alatt kakukfA szőnyeg Tartott a gazdag, napos mezőknek.

Űrnap volt. Elmúlt. Emlékszik rája f Testéhez simult köntiyü ruhája,

Mely illatos volt, fodros és puha,

És részegítő, égszinü ruha.

5 két szeme izzott opálos kéken,

Mint mikor felhő se száll az égen ;

S a sugaras nap ott tánczolt haján,

Onnan lopta az aranyát talán.

Régen volt. Régen. Űrnap volt. Elmúlt.

A rózsák szirma beteg lett, elhullt.

S lelkünk tüze is, rom lett, kiégett:

Valami elmeit, hideg lett, tél lett!

Ungvári Mór,

A hatalom.

Vladimir czár izgatottan pattant fel az Íróasztala mellől.

— De hisz ez tűrhetetlen ! kiáltotta haraggal. Hol kopog ? — és hangja itt egyszerre félénkké, meg zavarossá vált. Hol kopog itt az írógép?

Beesöngette a szolgálattevő udvari tisztet, és csöndesen, mint akinek fontos titkolni valója van, maga mellé intette:

— Hallod? Kip-kop ? .. . kip-kop? Hallod Pacsov ?

Pacsov, a szolgálattevő tiszt nem hallott ugyan semmit, de azért mialatt úgy állott uralkodója előtt, mint a czövek, vak engedelmességgel válaszolta:

— Parancsára, felség, hallom.

A czár tenyerével az asztalra támaszkodva, szemében a téboly tekintetével meredt a levegőbe :

— Kip-kop... kip-kop, kopog az írógép. A halálos Ítéletemet kopogtatja, hallod-e Pacsov ?

A tiszt homlokán kiütött a hideg verejték:

— Minden szentekre, a cár megőrült, villant át az agyán egy pillanatra. Ám a másik szem- pillantásban már elszánt nyugalommal szólalt meg :

— Bocsánatért esedezem, Felség, de itt semmiféle Írógép nem kopog a teremben.

Vladimir az előtte heverő aktacsomóra csapolt az öklével:

— Nem kopog? Hát akkor mi kopog? Mi tesz úgy folyton, hogy kip-kop. .. kip-kop,

I ha nem az Írógép?

— Bocsánatért esedezem, Felség, de ... akart mentegetőzni a tiszt, az atyuska azonban nem engedte szóhoz jutni:

— Honnan kerül az íróasztalomra, az ágyamba, a párnára, a kabátom zsebébe, a szőnyegre, a falra, úgyszólván nap-nap után a forradalmi bizottság halálos ítélete, írógépen lekopogtatva, ha nem itt, a tulajdon lakosztályomban van eldugva az Írógép ? Honnan, Pacsov, ezt fejtsd meg nekem, ha még nem ment el az eszed ?

Ez az utolsó mondás, úgy látszik, tetszett Vladimir cárnak, mert rekedt hangon nevetett és újra mondta:

— Igen, ha még nem ment el az eszed ?

A tiszt minden bátorságát összeszedte, hogy szembeszálljon a hatalmas úrral, és dadogva válaszolt :

— Bocsánatért esedezem, Felség, de az udvar tudomása szerint tiz nap óta nem találtak a lakosztályban felségsértő, átkozott iratot.

Pacsovnak igaza volt. A forradalmi bizottság utolsó üzenete a cárhoz tiz nap előtt került ki Vladimir Íróasztaláról, ahol az államkormányzati okmánycsomó tetején feküdt. Gépírással lekopogtatott irat volt, és a cár halálos ítélete volt benne, arra az esetre, ha két hét alatt nem adja meg az orosz birodalomnak az igazi alkotmányt. A két hétből tiz nap már letelt és a minden oroszok ura ez idő szerint szünet és jóformán alvás, vagy nyugalom nélkül ezen az egy dilemmán töprengett:

—i Alkotmány a népnek, — vagy halálos ítélet a czárnak.