Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-10-01 / 40. szám
NAGYBÁNYA 1908. október 1. csak üldözik, hanem kiüldözik őket hazájukból, szülőföldjükről. S a szegény üldözöttek mennének, de nincs hová. Minden ország elzárja előlük kapuját. Merre menjenek, mit csináljanak ? Mögöttük a mostoha haza, mely kiüldözi őket, előttük a népek tengere, mely elzárja előttük a menekülés útjait, ügy állnak ott, mint Mózes állott népével a Veres-tenger partjain kétségbeesetten, halálra elszántan. Ekkor előállunk mi, cionisták s azt mondjuk az elhagyott, kétségbeesett zsidóknak : >Ne csüggedjetek testvérek, szerzünk mi nektek egy földet, ahol nyugalomra hajthatjátok fáradt testeteket, ahol békésen élhettek, dolgozhattok s homlokotok verejtékével kereshetitek meg mindennapi kenyereteket.« Kérdem Önöket, Uraim, micsoda hazafiatlan- ság van ebben ? Hát már a sors üldözöttéinek, az elnyomottaknak a támogatása is bűn? Ki segítsen a szenvedő zsidókon, ha nem maguk a zsidók ? Ki vegye őket pártfogása alá, ha mások úgy sem segítik ? Ki más, mint saját véreik ! Ezt nevezik hazafiatlanságnak ? Vagy az hazafiatlan- ság, ha e letelepített testvéreink ősi nyelvünket, kultúránkat mivelik, ha szent vallásunk igéit hirdetik, azon igéket, melyeket a világ összes felekezetei templomaikban hirdetnek ? Nem, Uraim, ez nem hazaíiatlanság! Mi magyar zsidók megmutattuk a múltban, megmutatjuk a jelenben s meg fogjuk mutatni a jövőben is, hogy jó hazafiak vagyunk. Tehát nincs oka senkinek sem kételkedni hazafiságunk- ban. De ebből nem következik az, hogy összetett kézzel tűrjük, miszerint oroszországi testvéreinket halomra gyilkolják és állandóan üldözzék. Sőt ellenkezőleg: nekünk magyar zsidóknak, kik jó sorsban vagyunk, nekünk elsősorban kötelességünk pártfogásunkba venni az üldözötteket s nekik oly földet szerezni, amelyet tőlük senki el ne vehessen, ahonnan őket senki többé ki ne üldözhesse. S ha a viszonyok és körülmények úgy alakulnak, hogy a Palesztinában letelepített testvéreink idővel egy közjogilag biztosított otthont alkothatnak a számottevő nagyhatalmak beleegyezésével, azt mindenesetre jó szívvel fogjuk venni, mert ezáltal egyszer s mindenkorra el lesz intézve a zsidó kérdés, mely anvnyi gondot s izgalmat okozott már az egész müveit világnak. Ennek jegyében köszönettel fogadom a reám ruházott elnöki tisztséget s kérem Izrael Istenét, hogy vezérelje törekvéseinket diadalra.« Ehhez kommentár kevés kell. Tisztán áll a dolog, hogy hétféle cionismussal állunk szemben. Az egyik a budapesti, a fiatalság cionismusa, a másik pedig a jó vidékiek által képzelt cionis- mus, amely tulajdonképen nem is cionismus, csupán az emberbaráti szeretetnek megnyilvánulása. Hogy pedig az a valódi tartalma a cionis- musnak, amelyet a budapesti központi iroda vall magáénak, az nagyon könnyen megérthető. Mert valamint nem az a függetlenségi párt programmja, amit a nagybányai függetlenségi párt elnöke kijelent, hanem az, amit a központi pártiroda utján a pártvezér, azonképen a cionismus programmjául sem fogadhatjuk el azt, amit a nagybányai HaA „Nagybánya“ tárczája. Redaktoromnak névnapjára. Az ónbetük kódos, csodás világán Kigyűl ma is egy szép, halvány szivárvány . . . Elsugja egy pár hű szedőgyerek: Redaktor ur — az Isten áldja meg 1 És jön a többi csupa névtelen hős, Nincs diszhintójuk, nincs lovuk se csengős. . . Ajándokuk: a szív — hogy is remegd Redaktor ur — az Isten áldja meg! Jón az Igazság. Egyszeiii fehérben, lulhaloványan, túlontúl szerényen, Fagyos ajkán felenged a meleg: Redaktor ur — az Isten áldja meg 1 S jön pár poronty — az igazi poézis, Kaczag a föld, kaczag az kéklő ég is . . . S elsúgnak egy halk, egy csöndes imát: Ne a redaktort áldd meg: — apukát! Apukát, aki csöndes, aki szépen Meg-megfűrészt a lelke nagy hevében; Mert költészetnek szebb mi volna ma: Mint egy kaczagó, kis gyerekszoba l Fiieaz Henrik, tikvach elnöke mond, hanem azt, amit a budapesti központi szervezet kijelent, amely egyenes összeköttetésben áll a külföld hasoncélu intézményeivel s irányitó orgánumát képezi az összes hazai ilynemű egyesületeknek. Hisszük, hogy elég világosan feltártuk a kérdést s reámutattunk azon veszedelmekre, amelyek fenyegetik hazai zsidóságunkat, ha ideje korán fel nem ébred delejes álmából s elhagyva a cionismus talán tetszelgő, de sohasem reális, csak illuziorius reményeit, vissza nem tér elődeinek útjára. A cionismusnak nálunk Magyarországon olyan szerencsétlen szerepe van, mint az intrikusnak. Csak egyenetlenkedést, széthúzást szül, s megbontja a békés jó viszonyt, a megértést s útját állja a szabad fejlődésnek. Á cionismus nem életképes eszme, Tsak néhány nagy rajongónak, apostolnak az ideája. Az apostolok pedig sohasem szakemberek, csak népbolonditók, vagy fél- boldogitók. Idézhetjük Bernstein, a nagy revisionista kijelentéseit, hogy semmiféle ismus nem tudomány, az lehet felfogás dolga, de sohasem tudomány. Olyan a cionismus is, mint a sociálismus, hasonló agy hullám vonalhoz, mely majd sekély tengö- dés, majd egetverö romanticismus, massiv alapokkal tehát, amelyre építeni lehetne, nem bir. Néhány fiatal embernek, talán túlságos érzékeny természete, de mindenesetre feltűnési viszketegsége s bizonyos egyéni czélok elérése volt az, amely a cionismust hozzánk is át akarta plántálni. Erős azonban a hitünk, hogy szavaink nem lesznek a pusztába kiáltónak szavai, süket fülekre nem találnak, hanem aki hallani akar, az értsen belőlük, oltsa ki leikéből az idegenből átplántolt magot, mely ott gyökeret verni úgy sem képes, térjen vissza a régi tradíciókhoz, azokhoz a transcendentális nagy eszmékhez, melyet örökül kapott, s evvel aztán a cionista mozgalom legyen Nagybányán befejezett kérdés. Emlékezzünk... — Október 6. — Ötvenkilencz esztendő rohant el az aradi vesztőhely felett. Ötvenkilencz esztendeje, hogy egy soha be nem hegedő sebbel gazdagabb a magyar nemzetnek a múltban is annyira megkínzott szive. Legjobb fiait veszítette el az árva, az elhagyott anya. Kötél és golyó jutott osztályrészül a szabadság apostolainak, kik úgy szerették ezt a hazát, hogy önönvérük által váltották meg. Arad a magyar , haza legdicsőbb, de leg • szomorúbb temetője. Minden fűszála annak az iszonyatos helynek szent, minden kődarabja, faszilánkja egy-egy ereklye, melyre a törpe utódok ajka áhítattal tapad. Tüneményszerű, ragyogó álom ma már az a hazaszeretet, a mely a tizenhárom hősnek lelkét hevitette. A szenvedő, a megalázott édes anyát ^látták csak. És védelmére siettek. Titáni volt a harcz, Egy asszony. Leszállt az este és ott ültünk a nyárilak verandáján. Az asszony lángszinü pongyolában, a férje az asszonynak és én. A lámpa fénye a nyári éjszaka nagy, fekete sötétségéből világos sugaras kört hasított ki körülöttünk s összeölelt bennünket. — Rég voltál nálunk! szólt a férfi. Miért kerülsz bennünket! Hát mondd, nem kellemes itt ? — De nagyon kellemes! Hanem a sok dolog ... Tudod, mulaszthatatlan kötelességek ... Az asszony vörös pongyoláján elömlött a lámpa fénye. Olyan volt igy ez a nő, mintha valóságos lángfolyamba öltözött volna, mintha magából a bársonyos, melegvérű testéből csapott volna ki a láng. Most közelebb húzódott hozzám, szinte megégetett a tagjaink érintkezéséből kicsapódó forróság. Arcomba verődött a testéből, a ruhájából kiáramló erős illat s ő is eztmondta: — Rossz ember! Egészen elfelejtkezett rólunk! Vékony, fehér ujju kacsójával megfenyegetett. S akkor a Iámpafényben megcsillant ujján egy karikagyűrű. A másik ember karikagyűrűje. Szerettem volna megmondani, hogy kerültem őket. Hogy futottam tőlük. Hogy féltem mind a kettőjüktől. Az asszonytól, akinek hazugság az egész élete. Ujján hordja ennek a másik embervakmérő, szenvedélyes és gyűlölettel izzó, de minden iziben magyar. És a hősök tudták, mi sors várakozik reájuk, a végzetnél is rendületlenebb volt honszerelmük. Nem akadt közöttük Ephialtes, a férfiúi egyenes és elpusztithatlan szilárdságú jellemnek eszményképei voltak, maradtak és lesznek. A leggyalázatosabb véget rendelték részükre meg az enyészetnél a pribékek, azt hitték, hogy a bitófa megbélyegzi a rajta függőket s ma ötvenkilencz év múlva minden igaz magyar lélek könyes szemmel keresi a távolban Aradot, annak megszentelt földjét, azt a szűk teret, hol a meggyaláztatás a megdicsőülést teremtette meg. A magyar nemzet legszomorubb, legjobban megsiratott büszkesége az aradi vesztőhely. Egész Európát, annak minden nemzetét legyőzte akkor a halhatatlan hazaszeretet, mert a mit a Tizenhárom tett, olyan hősiességet Klió nem irt még Európa történelmének lapjaira. Ez a lap a bibliának kiszakított része. Gyönyörű hymnusza a megváltásnak, csapongó ódája a férfiasságnak és szelíd lírája a magyar nemzet honszerelmének. Ez a lap a mi uj testamentumunk. Onnan indult ki a felmagasztalta- tás korszaka, hogy az ártatlanul megbűuhŐdölt multat egy ragyogó jövő váltsa fel. Csodálattal és bámulattal telik meg a szív, ha beléjedobban október hatodikénak szomorú és mégis üdvösséges emléke. Csak a mai kor gyermeke, az elpuhult, kényelemhez szokott magyar nép érti és tudja, mit köszön annak a Tizenháromnak, akik egy szeretettel, imádattal teljes tekintetet tapasztva a haza földjére: csodálatra méltó büszkeséggel és rendíthetetlen bátorsággal fogadták a halált. A XIX. század legrettenetesebb és legigazságtalanabb ítélete nyitotta meg a bebörtönözött magyar szabadság ajtaját. Hosszú évtizedek után ugyan, de legalább a magyarok Istene elég időt nyújtott a megdermedt nemzetnek, hogy tespe- dését a hősök emlékével gyógyitgassa ... Ma már a kiengesztelés ünnepét jelenti október hatodika. Hadúr áldozatra várt. Talán azért, hogy ez a nemzet az iszonyat mm-J gyötrelmében valahára érezze és tudja, . vannak fiai, a kik szembe kaczagnak a rt leselkedő halállal; prófétai lélekkel a jőve látnak s hallják, amint a magyar szabadsá milliók örömrivalgása közben felszakit ja kopor sója fedelét . . . A szabad és független Magyarország egy áldó sóhajjal köszönti vértanúit. A gyűlölet régen elporladt. Csak valami keserű iz tolul ajkainkra, mikor közéig október hatodika. Nem a gyűlölet ürömje, nem a vad, engesztelhetetlen bosszú fakasztja fel: — az emlékezet. Ezen a napon rohanják meg az árnyak a szivet, marják és tépik. A magyar nemzet minden elvihar- zotl gyötrelme életre kél s érezzük a múllak minden átkát, hogy a fényes jelen áldásait jobban megbecsüljük. Egy szívvé válik az ország október halodikán. A nagy, egetverő fájdalom egyesíti a lelkeket. Ez a pártoskodó, maroknyi nép azért is szenvedett talán annyit, hogy a fájdalomban a testvéresülés megfoganjon. Október hatodika adta vissza a magyarnak nek a karikagyűrűjét és mégis . . . mégis ... És a férfitől is féltem. Igen, tőle is. Sőt különösen tőle, a komoly, derék embertől, aki barátom volt és bízott bennem. Kis szünet következett. A férj székében hátradőlve szívta szivarját. A füst egyenletes, bő felhőkben terjegett körülötte. A békességes, tiszta lelkületű emberek szivaroznak igy. Azután ezt mondta: — Persze, a kötelesség! Túl sokat dolgozol .. . Nem kíméled magad! A becsületes, jó fiú mingig az igazak utján járt. S az igazak módjára most sem keresett szavaim között rejtett értelmet. Tekintetünk találkozott. És én elfordítottam a szememet. De ezután hirtelen támadó dacz megaczélozta az akaratomat. S erős, ellenséges indulattal visszanéztem. Mert, ha úgy vesszük, mégis ellenségem nekem ez az ember, övé az asszony! Egy arany karika árán ő béklyózta a hazugsághoz ezt a lelket, melyről letörölte a; őszinte odaadás és nyiltszivüség himporát. Abból születik minden kin, minden hazugság, minden szenvedés, hogy magához kötötte és durva bilincscsel magánál tartja ezt az asszonyt, aki az enyém. Az enyém, hiszen engem szeret, én vagyok az ő egyetlen, titkos, igazi ura . . . Ezt sokszor mondta. Mondta... Miért legyen ez igaz, csak azért, mert mondta?
