Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-06-11 / 24. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. A párbaj ellen. Junius 10. A kontinens összes kulturnemzetei- nek küldöttei összesereglettek a minap, hogy bátor szóval tiltakozzanak a középkor sötét hagyatéka a párbaj ellen. Ez a tiltakozás kétszeresen fontos reánk magyarokra nézve; először azért, mert a magyar fővárosból hangzott el, másodszor pedig azért, mert lovagias vagy inkább lovagiaskodó nép hírében állunk. Disztingváljunk. Lovagias lehet valaki anélkül, hogy lovagiaskodó lenne és lovagiaskodó anélkül, hogy a lovagiasságról halvány sejtelme volna. Az igazi férfiút nem az átférek száma avatja lovaggá, hanem a viselkedése. Maga a párbaj különben is ma már egész közönséges komédiává sülyed. Szóbeli vagy tettleges inzultusokat vérrel elintézni kész nevetség, mert a sértést, ha már megtörtént, ném mossa le sem egy kis horzsolás a bőr felületén, sem egy pisztolydurranás az erdő tisztásán. A sértést igazán lovagi módra csak egyféleképen lehet elintézni, vagy a bíróság előtt vagy kölcsönösen megnyugtató kimagvarázással vagy esetleg bocsánatkéréssel. Aki hevétől elragadtatván magát, ok nélkül sérteget, habozás nélkül kövesse meg ellenfelét. Aki pedig az adott körülmények között jogosan sért, az álljon helyet érte a bíróság előtt, de semmi esetre se verekedjék meg azzal, aki a sértésre rászolgált. A méltán megfenyített ha tudni fogja, hogy egy-két kardcsapással nem menekülhet az afférból, inkább bocsánatot fog kérni, semhogy oda álljon a törvény elé, ahol viselkedése nemcsak a bíróság, hanem a nagy közvélemény itélőszéke elé is kerül. Eddig, ha valaki párviadal miatt a bíróság elé került, mindig ugyanaz a mentsége volt. — Társadalmi kényszer alatt állottam. Ez a megszokott védekezés. Ez a védekezés megszűnt. A társadalom ime tiltakozik az ellen, hogy a párbajhős reá, mint felbujtóra hivatkozzék. A társadalom senkit nem kényszerít párbajra, ellenkezőleg el akar téríteni mindenkit a becsület foltozásának ettől a módjától H olyan útra akarja őket terelni, ahol a megbántott becsület a legteljesebb elégtételt kaphatja. Ettől az egyedül helyes úttól senkinek nem lehet félnie, ha rendben van a szénája. Csak a hivatásos párbajhős, a krakéler riadhat tőle vissza, mert a kar- riérjének vége szakad. Az ilyeneket pedig ki sajnálná? A kongresszus a tanácskozások során annak a szükségét is hangoztatta, hogy a büntetörvénykönyv párbajszakaszait szigorítani kell. Helyes. Ha a törvényhozás megteszi, jól cselekszik. Ámde a nagy kérdésnek ez csak igen kis része. Ahhoz, hogy a párbajmánia megszűnjék, elsősorban és legfőképen a társadalom ferkölcsi felfogásának kell megfinomulnia. Be kell látnia és át kell éreznie, hogy a párbaj nem egyéb egész közönséges verekedésnél, amelyben az ellenfelek történetesen nem ököllel és nem botokkal, hanem kardokkal vagy pisztolyokkal állanak szemközt egymással. Csak az eszköz és a forma más. A lényeg ugyanaz. Ha erre az álláspontra fog helyezkedni az a sokat idézett társadalom, a melyre a párbajkényszert ráfogni akarják, akkor egy pillanatig sem fogja hősnek, bátornak és szeplőtelen lovagnak tartani a verekedőt. Viszont ha a párbajhős látni fogja, hogy a társadalom nemhogy hősnek nem tartja, de egyenesen kirekeszti magából, bizony alaposan meg fogja gondolni a dolgot, mielőtt kilép a porondra. És ebben a mozgalomban felsőbb köröknek kell a vezető szerepet magukhoz ragadniok. Ha a felsőbb tízezer, amely a becsületet és a lovagiasságot oly nag) ra tartja, állást foglal majd a párbaj ellen, a középosztály, amelynek amazt majmolni A „Nagybánya“ tárczája. Zoltán Viola halálára. Valami névtelen nagy keserűség , Rezeg a lombon, a virágon. . . Az ábrándok ragyogó szép honában Megdermedt annyi szűzi álom .. . Valami könnycsepp röppen a szemembe, Amint az utczát járom át remegve És visszahangozza szomorún a csend: A suttogást, Piriké messze ment . . . Csak szenvedett. Egy álom volt a léte. Olyan rövidke hírnek is be gyenge . . . Nem ért ki még a sugaras tavaszból S a hervadás már végig szállt felette. Valami vád kegyetlen szántja lelkűnk: Egy álomország amit eltemettünk. Nagyon szerették, várták odafent, Hogy Piriké, a csöndes, messze ment. Oh megdöbbent e csend, amint a toliam Végigserczeg a halovány papíron . . . Ezüst csengésű vidám kaczagását Lázas, keserű dalaimba sírom. Mint incselkedett a kakukmadárral Pajkos szivével, dallamos szavával: Hogy meddig él — mikor lesz majd a földé.. Oh sohasem — hisz bennünk él örökké... Sok titkos éjszakán ha összetörve Járom az utat én, az árva bolygó . . . Elém mered miként egy szent talizmán, Az a virággal átkarolt koporsó. Az álmok örökifjú szép arája Az elmúlást oh bizton megbocsátja . . . Hogy nem csalódott, könny nem élt szivében És liliomként halt meg hófehéren. Oh csendüljön sírodba ez a nóta, Szelíden, mint egy elhaló madárdal, Mi önmagunknak vagyunk siratói, Te megbékültél már egy jobb világgal, Oh esténkint ha odakinn az élet Csengő szavakba, kaczagásba téved. . . Hányán leszünk, kinek a lelke fázik . . . Valaki elment, valaki hiányzik. Fliesi Henrik. A kis Meisonniérről. Magunk között, a bohém kompániákban mindig csak úgy hívtuk. A kis Meisonniere. Mert mindig olyan apró képecskéket festett, mint a nagy francia piktor. Csakhogy persze a francia képei egy kicsit többet érők voltak, mint barátunkéi, akit különben becsületes nevén Elekházy Kálmánnak hívtak ; lett volna tehetsége de elpocsékolta, elszegényedett úri gyerek volt, az öreg Elekházynak még birtoka, kastélya, négy lovas fogata volt, Kálmán pedig tulajdonképen azért akart festővé lenni, mert azt hitte, hogy akkor mégis szabadabb, függetlenebb ur lesz, mintha beül valami hivatalba. Meg aztán azt is hitte, hogy igy kevesebbet kell dolgoznia, szóval, hogy turáni módra, az élet könnyebb végét foghatja. Hát hiszen független is volt, hanem miután se vérbeli piktori tehetsége, se vasszorgalma, se stréberségi hajlama nem volt, hát természetszerűleg semmire se mehetett. Eestegetett, festegetett, a nevét emlegették is »tehetséges kezdők* között, hanem mikor az embert még negyven éves korában is csak tehetséges kezdőnek tartják hát nem csoda, hogy elzüllik. Szegény kis Meisonniere el is züllött alaposan. S mindnyájan előre tudtuk, hogy csak két vége lehet, vagy kórházba kerül, vagy öngyilkossá lesz. Az utóbbit választotta. Tegnap délben, szépen halántékon lőtte magát. Délelőtt még együtt sörözött egy pár maga fajtájú züllött alakkal, azután haza ment és leszámolt magával. Minket, akik nem voltunk hajlandók vele inni éjszakáról, éjszakára, a lehető leglehetetlenebb pálinkás pulikokban, az utóbbi időkben elkerült. Haragudott ránk, smokingos bandának hivott.
