Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-23 / 4. szám
2 NAGYBÁNYA 1908. január 23. szavakban öntötte ki lelkének pompázó kincseit. Genialis beszédének méltó befejezése volt az az 1000 koronás alapítvány, amelylyel a társulat alapitó tagjai -sorába lépett és az az 500 koronás segély, mitévenkint a Széchenyi-társulat czéljaira felajánlott. Az ősz főpap nemes hazafisága, fen- költ lelküsége előtt a legnagyobb tisztelettel hajiunk meg s hisszük, hogy a Széchenyi-társulat évkönyveiben még számtalan nemes lélek, önzetlen hazafi adományát fogja megörökíteni a — haza és az emberszeretet nevében! Közviszonyaink s más egyebek. Január 22. Legutóbbi számunkban részletesen feltártuk azon okokat, melyek városunkban egy uj lap megindításának motívumait képezték. Leplezetlenül, férfias őszinteséggel bonczolgattuk a kérdést s tettük ezt egészen elfogulatlanul, nem a sötétben botorkálva, nem is sejtésen vagy merő kombinácziókon építve föl véleményünket, hanem azon beszédekből merítve impressziónkat, melyek a lap alapítása czéljából összehívott értekezleten elhangzottak. Hogy első. sorainktól az utolsóig menynyire igazunk volt, arról ha mi nem győzhettük volna meg olvasóközönségünket,minden kétséget kizárólag meggyőzi most az uj lap megjelent első száma, mely két czikkben is foglalkozik közviszonyaink jellemzésével s erejét túlhaladó érveléssel iparkodik meggyőzni mindenkit a lapalapitás czélzatairól írott soraink valótlanságáról. Hát ez a két czikk ismét csak mélyen elszomorító jele a lapalapitók intenczióinak s annak, hogy az elfogultság, a gyűlölet, a pártos szenvedélyesség a zsurnalisztikának minő iattyu- hajtásait termi meg. Minden szava csak ugv izzik a gyűlölettől; minden sora csak úgy hemzseg a tudatos vagy öntudatlan gyanúsítástól, parlagia- san válogatott ulszéli sértegetésektől. Expekto- ráczióinak áradatával ellepi, beszenyezni törekszik közintézményeinket, a fórumon szereplő intakt egyéneinket, czéljaikal, törekvéseiket, szóval mindent és mindenkit, aki csak elébe akad. akit csak távolról is megközelíthet. Hasonlatos a vásott gyerekhez, akinek bot akad a kezébe s aki azzal behunyt szemmel, ész nélkül hadonázik, megsebezve mindenkit, akit sorsa útjába vezet, de éktelen hadonázásában mégis a legsúlyosabb sebet ejtve önmagán. Jóizlésünk, de olvasóközönségünk iránt érzett tiszteletünk is visszariaszt attól, hogy az uj lapot a durva sértegetések terére kövessük s hogy mégis ez alkalommal, talán utoljára, foglalkozunk okvetéseivel, tesszük azt azért, hogy saját soraival igazolhassuk mindazt, mit a lapalapitók intenczióiról irtunk. Szerfölött könnyű a feladatunk, mert az uj lap féktelen dühében mértékei nem tart elszólásaiban, bár a maga egészében czikkei valóságos műremekei a galiamathiasismusnak. Közviszonyaink jellemzésénél konstatálja, hogy »függetlenségi pártunk« küzdelmeinek ered- ményeképen úgy az adminisztráczióban, mint más közintézmények vezetésében csallanós fordulat állott be s megállapítja, hogy biztosítékot nyertünk, hogy közviszonyaink javulni fognak. E bevezetés után a józan ész azt várná, hogy a javulásra szoruló közviszonyok orvoslásáért elismeréssel fog adózni »függetlenségi pártunknak«. A józan ész azonban alaposan csalódik, mert a közviszonyok megjavításáért küzdelmet folytató »függetlenségi pártunknak« már a következő soraiban ugyancsak neki megy, mert kitört rajta a diktatori fensőség érzete s férfias önérzete dölyfös hatalmi vágygyá fajult, mely az ész tárgyilagos bírálata alól kivonta magát, mely már a rátermettséget egyedül az önző magánérdek szempontjából mérlegelte. íme minő rapszodikus ugrásokkal és gyorsasággal jut el a takarékpénztári igazgatósági tagok választásáig, melynél már a csattanó for- í dulatot előidéző »függetlenségi pártunk« diktálod őrjöngésbe esett s a megbízhatóságot már csak a »vakbuzgó szolgálatban« találta. Az leg- kevésbbé sem változtat a helyzeten, hogy a takarékpénztári igazgatóságban éppen rátermettségüknél fogva nem függetlenségi párti férfiak is helyet foglalnak. De nem is ezt fájlalja az uj lap, hauem azokat, akik az igazgatóságban helyt nem foglalnak. Lássunk egy más kikezdést. A függetlenségi párt pártatlansága csak látszólagos, írja második czikkében. Hogy miért, azt is kimutatja. A tavaszi képviselőválasztások alkalmával már a személyes tekintetek súlyos befolyása alá kerüli a párt. Saját tagjain is kíméletlenül keresztülgázolt. Ez azt jelenti, hogy 26—28 megürült tagsági helyre a párt nem tudta elhelyezni összes pár száz főre rugó tagját, sőt a párt józan mérsékletében annyira ment, hogy e csekély számú képviselötagsági helyből épen rátermettségükre való tekintetből juttatott más pártiaknak is. De mi következik mindebből? Amint előre látható volt, Írja az uj lap, a függetlenségi párt mihelyt a hatalom birtokosává lett, az osztozkodás terére lépett s czéltudatosan működött oda, hogy önmagukat elhelyezzék. Az osztozkodás megtörtént. »Sőt aki nyilvános helyen hirdette, hogy fizetéses állást nem fogad el, a közvélemény előtt szükségét sem látta a mentegetődzésnek, hogy a javaslatunkra kettőről három százalékra emelt dotá- czióval jutalmazott igazgatói állást mégis elfogadta.« Teringettét! A tavaszi képviselőválasztásoktól a legrapszodikusabb és legnagyobb ugrásokkal ismét csak a téli takarékpénztári válasz tásokhoz jutottunk el, melyről nagylelkűen az uj lap is megjegyzi, hogy az, hogy a függetlenségi párt tagjai osztozkodás utján önmagukat helyezték el az igazgatóságban, »még nem jelenti az arravalőság hiányát*. Ha az igazgatóság tagjai pedig arravalók, akkor mi okozza az uj lap szívfájdalmait? Fájni, ily körülmények között csak azoknak fájhat valami, akik az osztozkodásból kirekedtek. De hiszen őket az uj lap szerint »a köz önzetlen és áldozatkész szolgálatának czélja és elve vezeti«, tehát ők még az esetben sem osztozkodtak volna, ha a közbizalom bennök összpontosul. Hamleti töprengés tárgya lehet, hogy mi fájnak tehát nekiek ? Lássunk egy harmadik kikezdést. »Merünk szembeszállani minden oly áramlattal, írja az uj lap. mely féktelen sodrával laptársainkat is magával ragadta s a terrorisz- tikus, bár látszólagos többség egyoldalú szolgálatába kergette. Miben áll ez ? Abban, hogy rövid közéleti tevékenységünkben hatalmi bálvány árnyékába nem húzódtunk.« Ellenben indokolt »sejtelem« volt az s arról említés is történt, »hogy (laptársaink) a közvélemény irányítására már nem alkalmasak, mert a hatalmi érdekek szférájába fészkelődtek.« Teringettét! Megint csak a takarékpénztári igazgatósági tagok választásához jutottunk el, mert mi a patvar volna is más a »hatalmi érdek szférája« mint a takarékpénztári igazgatóság, hová az egyik szerkesztőt, aki tizennyolez éve működik már a takarékpénztárban, a másikat pedig kilencz évi hivatalos működés után, hogy a tanács is legalább két választott taggal legyen képviselve a kilencz tagú igazgatóságban, a közbizalom beválasztotta. Uj kikezdést már nem keresünk, hiszen látjuk az eddigi czitácziókból, hogy minden ut Rómába, akarjuk mondani a takarékpénztári igazgatósági tagok választásához vezet. De azért »a lap alapítását nem szabad a takarékpénztári választások megtörténtével felmerült eseményekkel kizárólag kapcsolatba hozni«, hanem »igenis összefüggésbe kell hozni a köz- és társadalmi élet erkölcsi reorganizáczió- jának eszméjével, mely visszaszorithatlan erővel tört ki s munkájában odaadó szószövet igényel.« Ezzel végezhetnénk is, minden további kommentár nélkül a nagyközönség bírálatára bízván annak eldöntését, igazunk volt-e, midőn azt irtuk, hogy a takarékpénztári választások által felkavart szenvedélyesség és gyűlölet forgatagában születeti meg bosszúból az uj lap eszméje? Ez az a circulus vitiozus, melynek szövevényes íolvondáraiból az uj lap nem menekülhet. Meg nem tagadhatjuk azonban magunktól az a gyönyörűséget, hogy az uj lap czikkeiből röviden le ne vonjuk a végső tanulságokat. volt már szoknyahős, örült az öreg, ha békén hagyta az átkozott köszvénye. Piros két arczá- val, ragyogó szemeivel, éjsötét hajával meg a rengő-ringó testével dehogy törődött ő Pannával. Neki csak a stratégiai tudományára vala szüksége. Som Panna hadi tudománya pediglen abból állott, hogy szegről-végre jól ösmerte a Bakony minden zege-zugál. Zöld erdő zúgásán, vadgalamb bugásán ott nevelte föl az édesanyja, aki külömben rég elment szegény ama másvilági ösmerellen erdőkbe ... És igv Panna leány- asszony csak az apjával, az öreg Som Gergővel járogatta a Bakonyságot, a nagy-vázsonvi uraság csordáját terelgetvén egyik dombról a másikra. De mikor kiütött a ribillió, a labancz el- terélte ezt a szép csordát Gergő bá' szeme elől örökösen. Som Gergő ekkoron nagy bosszúságában beállott kuruez vezetőnek, de nem sokra vitte uj hivatalában. A legelső csetepaténál egy ostoba labancz-golyóbis a tomporájába fúródott és nyomorékká tette az öreget. így vette át a hivatalát Panna. Egyrészt, hogy bosszút álljon a labanezon, másrészt hogy valamit szerezzen a konyhára, mert a szegény nyomoréknak is csak élnie kellett. Bottyán apó nagyon megkedvelte Pannát, mert nem egy fényes győzelemre segítette seregét. Hívta is eleget, kérte is, hogy maradjon a közelében. Szép aranyos sátrat veret, skofiu- mos ruhát varrat a számára. De Panna csak rázta a fejét: — Jobb nekem, apó, a magam hitvány gúnyájában, otthon az édes apám vityilló- jában. Erről a vityillóról azonban senki sem tudta, hol van, merre van Dolgát végezvén, mint az erdők félénk vadja tűnt el a sűrűségbe Panna. Ha meg szükség volt reá, a tárogató szavára jött elő, műdig más irányból. Ha aztán a labanezra kellett mennie, fölpattant a paripára, mint a legügyesebb kuruez és a sereg élén vágtatott előre Bottyán apó oldalán. Szép hosszú haja, mint a halál fekete lobogója lenget a szellőben . . . Két gömbölyű arcza kipirult, csengő ezüst hangja beharangozta a visszhangos völgyeket: — Erre, erre . . . utánam kuruezok! . . , És mentek a marezona vitézek utána és követték őt száz halálon át a győzelembe. Csak ama rejtelmes vityilló felé nem követhette senki, ej pedig de sokan szerették volna, Különösen Oláh Gecző, a kis tej fölöíképii viczehadnagy vágyakozott nagyon erre a gyö- I nyörü, piros erdei virágra. Hanem hiába való ' volt minden igyekezete, nem boldogult Pannával. Nem is igen férkőzhetett úgy a közelébe, a hogyan szerette volna, mert a leány, ha a táborban volt, mindig Bottyán apó mellett tartózkodott. De ha meg szóba állt is vele, sehogy sem tudta magát megértetni Gecző vitéz. Két nagy fekete szemét csak kerekre nyitotta Panna s a legforróbb szerelmi vallomásra is azzal a különös kaczagással felelt, amelyik félig a farkas üvöltésére, félig a vadgerlicze lur- békolására emlékeztetett. Ha Gecző vitéz értett volna az erdő hangjaihoz, hát ezt értette volna abból a különös kaczagásból:-- Hagyj engem békén szép urfi. Mit akarsz te tőlem, a szegény ágrul szakadt pásztor- leánytól. Tudom én mit akarsz, a becsületemet. De az drágább nekem, mint neked a két szép szemed és azokat is kivájom, ha hozzám nyúlsz... (Ez volt a farkasüvöltés.) Mert van nekem már hozzám illő párom. Nincs ilyen szép czifra ruhája, mint neked, de van olyan jó vitéz mint te, és nincs álnokság a szivében. Olt fújja a trombitát valahol messze a fejedelem táborában, oh mi szépen fújja . . . Majd vissza jön egyszer, majd visszatér oda a Ids vityillóba. Addig üres lesz a helye, ugv fogadtam. De még férfiláb sem lépi át a küszöböt. Majd visszatér Ha megfekszi a lelked Hisz oly édes e róla. Ezernyi néma gond. Hisz oly szelíd e dal, Minden keservet rólad A Borpataki boniz Majd ez a viz lebont! A legtisztább ital! Kukezelőségi iroda; INT a.g-y'béirxya.;, V ár-utoza 11, E
