Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-04-16 / 16. szám
Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Resurrexit! Április 15. A verőfényes tavaszi világba csendül a rügyfakasztó, álmokat hintő szó: Halleluja! Resurrexit! Ünnepeljük az Eszme megdicsőülésének napját, azt a napot, amely nekünk, gyenge lelkeknek megadta a legfőbb jót ezen a földön, erőt a küzdelemre. A szellem erejét villanyozza fel ez a nagy ünnep, izmositván azt, hogy az örök sötétséggel vívott harczában, az árnyas fellegek mögül teljes szinpompájában ki- ragyogjon, mint a földet éltető és me- lengő nap. Resurrexit! A megváltás nagy munkájának ma már ezerkilenczszáznyolczadik évfordulóját ünnepeljük. Az ideális, az emberiség minden egyes idegsejtjére kiható magasztos alkotás megváltoztatta a föld forgását. Meghalt a nagy Pán, a nagy Pán halott. De a rettenetes gyászba, mely megrázta, megőrjítette az akkori emberiséget, üdítően csengett e dal: Hosanna in exelsis s a láthatáron lassan feltűnt szelíd rózsapirral az emberiség isteni vigasza: a kereszt. Nehéz, óriási áldozatok utján jutottunk hozzá. A Golgotha, a megvesszőzés, a meg- pökdösés, a kigunyoltatás, a töviskoszoru, a halálos verejték, az átdöfött kebel, — a legrettenetesebb gyötrelmek: ezek tapadnak ahhoz a szent fához, melynek minden egyes szilánkja meggyökerezett, hogy belőle hajtson ki az a rózsakert, mely üditő illatával himnusokra késztette a dalnokokat, álmokat varázsolt művész-emberek leikébe, ecsetet bűvölt a festő kezébe, vésőt varázsolt a szobrászéba s adott ennek a földnek vértanukat, hősöket, kik elvéreztek az eszméért, a szabad eszméért, mely a keresztfán vérzett valamikor és megdi- csőült. Szolgák voltunk. Közönséges, hitvány rabszolgái a bűnnek, förtelemnek, gyűlöletnek, jajszónak, iszonyatnak. A dőzsölő Róma, a gladiátorok vérétől gőzölgő czirkusz, a kéjtől lihegő forum, melynek bűnös terén százával hempergett az ember, hogy a vadállat minden tulajdonságát magára öltse: ez az elmúlt, kínzó valóság. Bilincsekbe verve sorvadt a gondolat, az eszme. A hit, e föld csöndes, lenézett koldusa összeszoruló szívvel nézte az emberiség vad bachanaliáit, mikor az anyát eladta az apa, leánytestvérét a fiú, hogy Sodorna és GouiOi rha újból feltámadjon. És az emberiség hogy is érthette volna meg mámoros agyával, megmérgezett leikével, rothadásnak indult szivével a szózatot: Ego sum via veritas et vita! Igazság? Ki is törődött vele? Nincs szebb czél a mámornál, nincs nagyobb erény a tombolásnál! így lön Jézus az emberi vakság áldozata. Félreismerve, meg nem értve. Gyönyörű lelkének minden álmát, világot átölelő szivének minden dobogását de kevesen látták, de kevesen hallották! Ha látták is: a megvakuló szem istenkáromlást fedezett fel benne s a csökönyös, hazug elvekkel megrakott elmékben csak gyűlöletet, kegyetlenséget ébresztett és isteni szivének dobogását, a szabad eszme dobogását erőszakosan túl akarta ordítani a vad, a vérre szomjas tömeg: Feszítsd meg őt! Vájjon ha a megdicsőült Názárethi ma készítené elő nagy munkáját, vájjon nem akadna-e pogány szív, ki oldalába mártaná lándzsáját? . . , Mert közeledünk a sötétség felé. ügy van ma minden, mint ama nagy napon. A szabad eszméé a kereszt, a bűné, a hitványságé ma a megdicsőülés. Mint hazátlan, kivert, megtagadott, száműzött vértanú bohTong a szeretet s a megtiprott, megkínzott lelkek zokogását tulharsogja az őrültség, a vadság, a káromkodás zsivaja: Feszítsd meg a jót, a nemest, az eszményit! ügy van ma minden, mint ama nagy napon. A hit a legfeleslegesebb parádé. Czi- czoma csupán, hogy az a kiváncsi szemet, az érzéki gyönyörűségre éhes tekintetet kielégítse. A templomok ma már kufár lelkek találkozója. Kritikák és kritikusok gyülekező helye. Megbíráljuk a kóruson felhangzó éneket s az áhitat szárnyán elrepülni A „Nagybánya“ tárczája. Husvét. Ha él tudom felejteni az embert, Bolond szivemből kiszakad a vád, Hogy mindhiába ostromoltam egyszer, Az eszményiség áldott templomát 1 Ha látom, hogy nagy, édes áhítattal Egymás keblére hull, gazdag, szegény — Akkor kiáltom el a Halleluját, Talán majd akkor támadok fel ént De addig mily sokat kell vezekelnem, Hányszor futom meg sivár Oolgothám — Oh hányszor törüli le verítékem házas fejemről szomorú anyám — Hány lesz, akit a keresztre feszitnek, Ha elzokogja : hiszek, szeretek — 8 ha kiszakad a lelke — elkaezagják Sírását itt a földi istenek I ,.. Oh Megváltónk — támadj fel nékem Poétád, a hit — gyermeked zokog —, [újra Oh nézz körül a kaozagó világon: Hány ma a szív, amely feléd dobog? A kereszt fénye rég homályba bágyad — A szív élporlad, — az ima szegény Mint kitagadott árva, alamizsnát Nyújt (fsak a hitvány, léha földtekén! Fiié az Henrik. Anyaság. — Irta: Révay Károly. — A falu szája, a vén Koblikné megállóit a Szűcs Ágnesék portája előtt. Izgatottan nézegetett át a sövény kerítésen, hátha meglátná a szép leányt? A legfrissebb hirl az elmúlt este raktározta be a többi mellé Vedres Jáléknál; azt pedig tovább kell adnia minden áron, mert különben megpukkad bele. Aztán kinek is mondaná el legelőször, ha nem Szűcs Ágnesnek, kit elsősorban érdekel az eset? Szép májusi reggel volt. A pacsirta megúszta már a levegőt, de a távoli hegyek ormai még nem vetették le fehér hálóruhájokat. A fenyő óriások álmosan nyújtózkodtak a fehér köd-takaró alatt, pedig a májusi enyhe szellő már czibálta fürtjeiket. Lent a völgy úgy ragyogott a reggeli napsugárban, mintha valami lündérkéz gyémántszemekkel hintette volna tele. A vén Koblikné maga is álmos volt; de inkább feláldozta az édes reggeli szendert, csakhogy Ágnessel lalálkozhassék. Nagy csapás lett volna reá nézve, ha az első hirt más viszi meg neki! Tépelődötl, vájjon benyisson-e a portán ? Meg is tette volna, ha a pitvar ajtóban nem nyújtózkodik egy hófehér szőrű nagy komondor, leinek barátságos érzelmeit már ismerte régebbi időkből. Pedig a nagy »eset« majd ki furta az oldalát. Kétszer is elhaladt a kapu előtt, de rövidesen megint visszatért. Harmadszor már szerencsésebb volt. Akkor lépett ki Ágnes a pitvar ajtón. Ott kötötte fejére a kis piros keszkenőt, mialatt a patyolat ingujj hátraszaladt gömbölyű karján. Jaj, micsoda leányzó volt! Mikor mosolyogva széjjel nézett, mintha rózsaeső hullt volna alá az égből. Sugár volt a növése, akár egy fenyőszál, haja sötét, hullámos, a szeme mint a tenger, mikor rásüt a nap, arcza kissé sápadt, ugylehel az álmatlanságtól. Ajka mosolygott s apró fehér fogai kivillantak a bibor keretből. Sugár alakján kissé meglátszott a neki indult gömbölyödés. A mint észrevette a kapu előtt tipegő Köb- liknét, oda ment s kicsattintotta a belső závárt — Jó reggelt néném asszony! — Jó reggelt Ágnes! Épen téged vártalak. Jaj, hogy inkább néniulnék el, mintsem megkeserítselek ! — Az Istenért! kiáltott fel Ágnes ijedten s egyszerre kigyult az arca, mi történt? — Nagy szomorúság ér téged Ágnes; Juhász Gáhor volt — nincs! — — Meghalt? röppent el a siró szó ajakáról. — Dehogy halt, dehogy halt! De azért reád nézve elveszett. Bizony rosszul eshetik az olyan árva leánynak, mint a milyen te is vagy! Ágnes bíboros arca ismét halálsápadtra vált, sátoros szempillái nagy árnyékot vetettek. Remegve támaszkodott a kapufélfához s kétségbeesetten leste a vén asszony minden szavát. — No, csak ne lágyuljál el édes aranyom! Más leánynyal is történt már ilyen szerencsétlenség, mégis kiheverte.
