Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-04-16 / 16. szám
2 1908. április 16. NAGYBÁNYA legfeljebb csak a szomszédnőnk fru-fruáig szoktunk, mert hiszen a föld több gyönyörűségét nyújt, mint száz templomi karének. Úgy van ma is még minden, mint ama nagy napon. A modern kultúra ma már több lelenczházat épit, mint imaházat. A büszke, gőgős ember szánó mosolylyal, gúnyos ajkbigygyesztéssel hallgatja a jámbor nyájnak énekét: Feltámadott Krisztus e napon! Úgy van ma is minden, mint ama nagy napon. Vérzik a szabad eszme, vérzik a szív, vérzik a lélek. A hitben nincsen gyógyír. Korcsmába került régen az urasztal, a közöttünk borongó sötétségből erőszakosan kizárjuk a hit szelid sugarát, talán azért, hogy egy-egy világos perczben egymás arczán ne lássuk a szégyenpirt, bűneink, istentagadásunk lelki bizonyítékát. ... Oh támaszd fel újra az emberiséget csodatevő, szent Eszme. Az orfumi nóták helyett csendüljön meg minden szívben: Halleluja! Széchényi. Negyvennyolczadik évfordulóját gyászolja a magyar nemzet a legnagyobb magyar időelőtti tragikus elpihenésének. Egy tökéletes mű fűződik dicső nevéhez: a nemzet fölébresztése. Megvolt ugyan a nemzeti felébredés akkor is, midőn Széchenyi működni kezdett. De ez nem homályosithatja el előttünk ragyogó dicsőségét annak a jellemszilárd históriai alaknak, aki a nemzet halkuló szívverésébe uj vért, friss életerőt öntött. A nemzet erkölcsi megújulása és anyagi megerősödése az a két főczél, melynek szolgálatában állott Széchényi. Mert Széchényi az ő látnoki szemével belátta, hogy a Nyugattal szemben ugyanazon fejleményeket találjuk itt, mint ott. Egy bajunk mégis van. Nyugat e népeivel összehasonlítva szegények vagyunk. Különösen tőkében, amire legnagyobb szükségünk van és volt. Széchenyi jelezte és vágta ki a takarékosság mesgyéjét, rávilágított arra a lejtőre, a hova a túlságos fényűzés, a magyarság eredendő bűne, ezt az országot terelni fogja. Széchényi jóslatai az ő bölcs és számitó eszének voltak szülöttei! Hevitette a nemzetet a művelődésre, hiszen hires jelmondata is erről tanúskodik: Egy nemzet igazi hatalma a kiművelt emberfő számától függ. Abban a hadjáratban, melyet Széchenyi vezetett, kezében a műveltség és közgazdaság fegyverével, a nemzet jövőjére kiható irányt jelezve, a magyar gazdasági önállóság irányát, ebben a hadjáratban, ennek az önállóságnak szolgálatában Magyarország hűségesen kell, hogy kövesse Széchényi szellemét, mert tudja azt már, hogy az az irány, amit kijelölt, az helyes. Erkölcsi megújulásra volt szüksége a nemzetnek Széchényi fellépésekor, erkölcsi megújulásra van szüksége a nemzetnek napjainkban is. Mert aggasztó jelenségeket látunk. Széchényi nem hirdetett osztályharczokat. Ő harczolt az elmaradottsággal, az ósdisággal. A régi Magyar- ország elavult berendezését egy ujjal akarta felcserélni a szeretet, a becsületes, kitartó munka örökös győzelmében bízva. A nemzeti társadalmi egység volt legfőbb ideálja, kulturális és társadalmi életet teremtett meg s a korából még megmaradt — sajnos — töredékek az ő halhatatlan nevét magasztalják. Széchényi megkezdett nagy művének folytatása a nemzet erkölcsi kötelessége. Ezt joggal érdemli meg Széchényi izzó hazaflsága, liberalizmusa, europaersége, progresszív hajlama, demokratikus érzülete, erős szoczialis érzéke, munkabirósága, szabadságsze- retete, a kereskedelem és ipari kuliura iránti előszeretete és felekezetiségen felül álló vallásossága. Széchényi István szellemében munkálkodjunk tovább. A nemzet erkölcsi megújulásának érdekében igyekezzünk .mindent tanítással, példával hirdetni és megvalósítani a józan takarékosság elveit. Ne a nemzetköziséget hirdessük, hanem a hazaszeretet és a hazához való ragaszkodást. Széchényi ismertetett meg a legmagasztosabb elvekkel, megteremtette az uj Magyarországot, mely csak addig lesz, inig Széchényi dicső szellemének sugalmát ez az ország követi. A városi nagyszálló. Április 15. Legkevésbbé sem lehet szándékunk, hogy a városi nagyszálló építésének rég vajúdó s ismét napirendre került ügyét polémiákkal kiéle- sitsük, de laptársunknak, a »Nagybánya és Vidéké*-nek szerfölött czélzatos, hogy ne mondjuk merőben roszakaratu sorait lehetetlen figyelmen kívül hagynunk. Ezeknek a soroknak minden más lehet a czéljuk, csak nem a városi nagyszálló felépítése. Úgy látszik, laptársunk rendkívüli nagy barátja a romoknak, mert jobb ügyhöz méltó buzgalommal mindent elkövet arra, hogy a nagyszálló romjai a helyükön éktelenkedjenek továbbra is s még hosszú éveken át hirdessék azt a klasszikus egyetértést, melylyel városunkban a közügyeket kezelik s azt a kiváló alkotmányos érzületet, melylyel az elenyésző kisebbség meghajlik a többség akarata előtt. Hogy az építés kérdése minden oldalról megvilágittassék, lehetetlen, hogy röviden emlékezetbe ne hívjuk az előzményeket. Midőn a leégett nagyszálló felépítésére vonatkozó pályázat tárgyalás alá kerüli, a főelv az volt, hogy a városi nagyszálló jövedelmének fokozása czéljából az emelendő épületben minél több üzlethelyiség létesittessék. Ez elvnek hódolt a közgyűlés egyeteme, de ezen elv vezette magát Révész János szerkesztő kollégánkat is, aki igen alapos megbeszélés alapján a kibocsátott pályázati hirdetményt készítette. A felfogás tehát, hogy mily épületre van szüksége a városnak, nagyon egyöntetű volt, a minek természetes eredménye az lett, hogy a pályázati hirdetmény tervezetét, amelyben nagyon is kiemelve volt, hogy »az épületnek mind a négy oldala jövedelmezőség czéljából, amennyire csak lehetséges, üzlethelyiségekkel látandó el« — a közgyűlés egyhangúlag elfogadta. Jámbor és Bálint műépítészek terve tehát oly pályázati hirdetmény alapján készült, mely a jövedelmezőség fokozása czéljából minél több üzlethelyiséget kívánt és épen ez okból történt a kávéháznak is nem a fronton, hanem az épület belsejében való elhelyezése, melynek utólagos korrekczióját az ad” hoc bizottság most — nagyon helyesen — kívánatosnak tartja. A »Nagybánya és Vidéke« azonban azon idő óta, hogy az első dijat Jámbor és Bálint műépítészek vitték el a »Magyar Mérnök és Építész-egylet» és a »Magyar Építőművészek Szö- vetségének< delegáltjai által adott műszaki bírálat alapján és nem a >Vöröspont« jeligés tervezet — egyáltalában semmivel sincsen megelégedve. Sőt feledi azt is, hogy a pályadijnyer— Istenem, Istenem! jajdult föl a leány, hát mégis igaz, a mit Gáborról beszéltek? — Igaz bizony! De te azért neepekedjél; találsz százszor különbet nálánál. Gonosz ember volt, cserben hagyott! Kimondta a nagy szót. Ágnes úgy érezte, hogy mindjárt meg kell halnia. Nagy sugár alakja megrogyott s arcán végig csordult a könny. Már nem is tudott szólam, csak némán intett a vén asszonynak, hogy folytassa tovább. — Úgy történt a dolog, édes aranyom, hogy Juhász Gábor a tegnap este Vedreséknél volt. Duhaj kedve kerekedett; folyt az ital, mint a patak. Zsófi le nem szakadt a Gábor nyakáról. Láttam, hogy valami készül. No meg is történt. Gábor elővette a piros selyem jegykendőt s rákötötte a Vedres Zsófi nyakára. Megtörtént a kézfogó. Gábor úgy elfelejtett léged, mintha sohase’ is ismert volna! Szűcs Ágnes tétova szemekkel nézett a levegőbe. A lelke messze-messze kalandozott, talán valahol túl a láthatáron, melyet még ezüst fátyollal vont be a reggeli kőd. Sanyargatott lelke megjárta a menyországot. Kevés szünet után mélyen fölsóhajtott s halkan rebegé! — Vége az én becsületemnek! Koblikné megdöbbenve tekintett a leányra, aztán kígyó szemeit végig jártatta Ágnes gömbölyű alakján, s»mint a ki tisztában van a helyzettel, kimondta az Ítéletet: — Hja édes galambom, a leánynak ügyelnie kell a becsületére, mert az kényes portéka! Magamról tudom, mert én is szép leány voltam; de a legényeket három lépésnyire tartottam magamtól! Megfordult s ott hagyta a szivén talált leányt. Mire a falu végére ért, már minden házat fellármázott a nagy újsággal. Alaposan eláztatta a szegény Ágnest. Azalatt Ágnes megnémulva állott a kapuban. Zűrzavaros gondolatok kószáltak fejében. Nem tudta elképzelni a szomorú jövendőt »Vége a becsületemnek !« Kiszalasztotta ezt a nagy szót a szószátyár vén asszony előtt. Most már mindenki ujjal fog reá mutatni: »Ni a megesett leány!« Nem! Ezt ő nem fogja túlélni. Elemészti magát. Minek éljen tovább ? Gúny tárgya legyen az egész falunak? S még azt is megérje, hogy Vedres Zsófi kikacagja őt? Halálával úgy sem okoz fájdalmat senkinek, legfeljebb annak az öreg asszonynak, ki őtet felnevelte, s kinek most olyan nagy szégyent zúdított ősz fejére. Be jó alkalma is lenne most búcsút venni a világtól! Öreg anyja hajnal óta a mezőn dolgozik, s mire haza kerül, ő már túl lesz a menyország határán. De aztán mikor rágondolt fejlődő bim- bócskájára, ezt a bűnös gondolatot elsöpörte az anyai érzés. Gondolkozott: van-e joga elpusztítani azt a parányi lényt, kit szive alatt hord? Hiszen akkor ő gyilkos lenne! Eszébe jutott, hogy egyszer a pap az anyákról prédikált s azt mondta, hogy a nők lehetnek gyöngék, de az anyáknak erőseknek kell lenniük, mert minden anya olyan mint egy királynő, s csak az olyan nőnek van tisztelete, ki az anyaság koszorúját viseli homlokán. Akkor ő ezt nem értette meg, de most tudja, érzi, mit tesz anyának lenni! Vallásos volt, az anyaság gondolatánál csodálatosan megvigasztalódott, s fölemelte őt az erkölcsi magaslatra. Mikor születendő gyermekére gondolt, árnyékkal teljes hosszú szempillái szemérmetesen lecsukódtak. Egy percig keserű zokogás fojtogatta torkát, de amint föl nyitotta könytől ázott pilláit, már lelkében eldöntötte sorsát. Határozott! Élni fog, élni annak az ismeretlen jövevénynek, kit az isteni végzet neki adni fog. E pillanatban lelke lángolóbb volt a tűznél, frissebb a hajnalnál, s szemei — mint az ég, — sajátszerü sugárzással kezdtek ragyogni. A reggeli szellő ide-oda libeglette sötét hullámos haját, mely kikandikált a keszkenő alól. kőolaj-üzemre is alkalmasak, gőzlokomo- bilok,utimozdonyok, gőzcséplőgépek, aratógépek, teljes malomberendezések, talajmi- velő eszközök, stb. stb. -- ••• - ..■ ■ — KÍ VÁNATRA SZÍVESEN KÜLDÜNK ÁRJEGYZÉKET És KÖLTSÉGVETÉST. A MAGUM Kifiúi,UI ÖLLAMIIAGÍIÍAK GFPGUARANAK IIF7FRÍIGÜNÍ)K<;FGF RIHIAPFST II llAP7I.Kj)RHT U
