Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-07-11 / 28. szám
2 1907. julius 11. NAGYBANYA nincsenek megelégedve sok mindennel. Nyílt panasz is hangzott el azon a nagy nyilvánosság előtt lezajlott gyűlésen, melyen a vendég Pernerstorfer feledte, hogy idegenek között van. Ezek a panaszok és vádak nem újabb keletűek. A központban már régen folynak a torzsalkodások. Az önzetlen, ideálokért lelkesedő és dolgozó embereknek veszni kell. Az sem odavaló, aki nem szereti, hogy a szenvedély elvakitsa őt. A mérséklet száműzve van ebből a szűk kis körből, a vezérek köréből. Csak hadd lobogjon a szenvedély lángja, hadd kápráztassa el a szemeket. így szeretik jobban a vezér urak, kik ellen nagy a panasz odafönn. Látjuk a hibákat és látjuk bennök az örök ember tragédiáját. Szánjuk azokat a szegény embereket, kiknek szemét elkápráztatja a rideg érdekhajhászok serege s vakon rohanva nem látják, hogy hova futnak. Szeretnénk eléjük állani s rájuk kiáltani, megállítani őket. — Emberek, az én lelkemen isr át- rezdül az az érzés, ami a tieteken. Én is megyek veletek rombolni azokat a nagy falakat, melyeket az emberek közé emelt az érdek és butaság. Azonban ne a harag, düh és szenvedély adja kezünkbe a fegyvert, hanem a szeretet. A szeretet egyesit, a szeretet nem ismer különbséget, a szeretet mindent kiegyenlít: felemeli az egyiket anélkül, hogy a másikat lealacsonyítaná, ad az egyiknek anélkül, hogy elvenne a másiktól. Ezt kellene megérteniök a vezér uraknak s^ megértetniük a vezetésük alatt állókkal. Értsék meg ezt városunk okos, intelligens szocziálistái is s tudják meg, hogy a szakszervezetek megalkotása, az egyesülés szép dolog, mert erő van benne, azonban óvakodjanak a már egyesültek s az egyesülni szándékozók, hogy az egyesülésükből származó erőt valaki föl ne használja — ellenük. Mert ma már odajutottunk, hogy a központból a szakszervezeteket is nem a munkások érdekében, hanem idegen érdekek szolgálatában játszák ki legtöbbször, mérhetlen kárára a kisiparnak, a munkaadó és munkás osztálynak. Higyj, de nézd meg, hogy kinek! k. d. Virág Sándor.- Az Ifjúsági Kör műkedvelő előadása. A • Kaszinó nyári helyisége, mely eddig legíölebb tánczmulatságok színhelyeként szerepelt, színpaddá alakult át a múlt hét szerdáján. Ifjú, műkedvelő társaság játszott tekintélyes publikum előtt, esős idő után, csillagos égbolt alatt. S ahogy ragyogtak főn a csillagok, úgy ragyogott a nézők szeme az előadás alatt a gyönyörtől. Nehéz darabot, nagy művészettel játszott a kis társaság. A deszkákon Kiss Rezső dr. népszínművének, „ Virág Sándoru-nak alakjai elevenedtek meg, hogy elmondják nekünk azt a szomorú históriát: Bedő Julis szerelmét, Virág Sándor keservét. Virág Sándor huszárkáplár volt s a pesti nagy kaszárnyában busult Juliskája után. Mig ő távol volt, Kabay Imre, mostoha testvére tele beszélte a Julis fejét pletykával s elhidegiteni igyekezett őt Sándortól. Közben Sándor haza jö, találkozik Imrével, összeszólalkoznak. A vége egy baltaütés, mely Sándort a börtönbe juttatja. Eddig az első felvonás. A második felvonásban Julis már a cselszövő Kabay Imre felesége. Megadással, türelemmel viseli kemény sorsát, tűri iszákos, brutális férjének durvaságait. Végre az ő türelmének is van határa s szemébe mondja ittas férjének, hogy gyűlöli, utálja őt. Ugyanekkor Imre és az öreg Bedő között is kenyértörésre kerül a dolog. Most jön haza a börtönből Sándor. Megindító az a jelenet, melyben Julissal találkozik. A csalódás átkot csal szájára Julis ellen, azonban a kiengesztelődés, a bocsánat lassanként visszaszállt mindkettőjük szivébe s az igaz szerelem diadalt ül a tévedések fölött. A harmadik felvonásban megértik egymást s feledik a multat. Egymás mellett állnak s forró szerelemmel néznek egymás szemébe, mikor jő a férj, Kabay és gyilkos szándékkal fegyvert emel rájuk. A rósz szándék azonban nem sikerül. E helyett Kabay megkapja megérdemelt büntetését: a csendőr golyója halálra sebezte őt. Julis és Sándor pedig egymáséi lesznek. Ez a rövid meséje annak a népszínműnek, melyet a kis műkedvelő társaság előadott. A czim-9Tasepst'-iVemeí/* Gyula játszotta. Megszoktuk már tőle, hogy dicsőséget szerezzen városunknak az idegenben s becsülést itthon önmagának. A szerdai estélyen azonban ismét uj oldalról mutatkozott be előttünk. Plasztikus alakításban kreálta Virág Sándort s művészi, érzésteljes játékában érvényesültek összes nű- ánszai a nagy szenvedélyeknek és indulatoknak, melyek a cselekvényt Virág Sándor személye által oly hatalmas lépésekkel viszik előre. Nemesen egyszerű, megnyerő volt a játéka, mentes minden póztól, minden túlhajtott egyé- nieskedéstől s még sem volt iskolaszagu. A ki igy játszik, abban nem szunnyad a tehetség, hanem lángra lobban s kitörni készül. A darab keretében, a legszebb népdalok egész sorozatát énekelte hagy Bbnsőséggel, gyönyörű, tisztán csengő téhorjári; óriási tetszést aratva. Partnere Szentmikló%y DÜsi vblt. Gyöngéd, finom egyénisége igen alkáímas a szubtilis érzések felfogására és visszaadására. Az ő szerepe a darabnak legnehezebb szerepe volt, de játszva győzte le a nehézségeket. Játéka anélkül, hogy egyhangú lett volna, nélkülözte a kirívó ellentéteket, melyek szerepének szomorú alaphangját zavarták volna. Mindig az odaadó, lemondó, hűséges szerető volt, kinek nincs haragja, csak fájdalma és bocsánata. Nyílt színen is sokszor megtapsolták. Méltó volt e két szereplőhöz Ocsárd Böske. Temperamentumos játéka valósággal elbájolta a publikumot, mely nevetett, tapsolt, örült, úgy, amint a kis csevegő Kata akarta. Várady Jolán kreálta özvegy Virágné rokonszenves szerepét. Játékában igaz bensőség, nyugalom, finom művészet nyilatkozott meg. Gyöngéd, szerető anya volt, ki mindenkinek megnyerte rokonszenvét. Művészi, szabatos játékát sok tapssal jutalmazta a közönség. A szerző, Kiss Rezső szintén kreált egy szerepet. Mint Lábszij csizmadia nevettette a közönséget az egész est alatt. Mikor alakja megjelent a szinen, már nevetett mindenki. Aranyos jókedv kisérte minden lépését, kupiéi, melyeket helyiérdekű aktuálitásokról rögtönzött, kedvencz felkapott nótáivá lettek a nagybányai közönségnek. Pista fia Kellner Béla volt. Talán sohasem volt apának méltóbb fia, mint ő. Minden mozdulata, szava, hangja komikumot rejtett magában a közönség nagy gyönyörűségére. A többi szerepek alakitói Miklós Dezső, Szirti Vilmos, Boronkay Béla szintén csak dicséretet, elismerést érdemelnek. Boronkay szerepe egyike volt a legnehezebbeknek a darabban. Ő azonban a legnagyobb művészi tökéletességgel oldotta meg feladatát s olyan Kabayt alkotott, mely bármelyik művésznek is becsületére vált volna. A darab rendezése Kiss Rezső vállára nehezedett. S ő megmutatta, hogyan lehet egyszerre jól játszani és jól rendezni. Az övé a legnagyobb érdem, hogy a darab oly jó sikert aratott. Előadás után táncz volt, mely világos hajnalig tartott méltó befejezéséül a kedves estének. A női szereplőket a figyelmes rendezőség díszes csokrokkal lepte meg, mig szerzőnek és Németh Gyulának babérkoszorút nyújtottak föl tisztelői. Az Iparos Ifjak Körének mulatsága. Úgy látszik, állandó tanyát vert nálunk a vidámság, nem fogyunk ki a mulatságokból. Alig, hogy lezajlott az Ifjúsági Kör szerdai nagysikerű estélye, ismét uj tánczmulatságra hívták meg a csinos kis meghívók s a nagy — Szóra sem érdemes, hangzott a közömbös válasz. — Tehát nem veszi érzékenyen ? kérdeztem erősen szemügyre véve. Jó ideig nem válaszolt, aztán oly keserű arckiíejezéssel, minőt ritkán láttam,ezt mondotta: — Azt hiszem, nincs jogom az érzékenységhez. Ellenkezik foglalkozásommal, kenyeremmel. — Miért hiszi ezt ? — Mert senki, pedig voltak vagy húszán, akik hallották a sértést, egy szóval sem kelt védelmemre. Sőt mondhatom, igen jól mulattak rajta ... És, ez higyje el, jobban fájt, mint a sértés. . . . Éreztem, hogy ki vagyok közösitve az emberek becsüléséből, mint ahogy a bélpok- losok ki voltak közösitve a társas érintkezésből. A pinczérek jöttek különféle rendelésekkel s én ott hagytam a pénztárt. De a szememet nem tudtam levenni arról a szomorú arczról, a sápadt ajkakról. Az újság mögül, melyet kezemben tartottam, sűrűn átnéztem reá. A figyelem, melyet munkájának szentelni kellett, eltüzte a keserűséget arczáról. Negyed óra múlva, épp olyannak láttam arczát, amilyennek fél év óta ismertem, rejtélyesnek, érdekesnek. A vele folytatott rövid társalgás arról győzött meg, hogy nem csak műveltsége, de erkölcsi érzékenysége magasabb, őszintébb az átlagosnál. Mikor láttam, hogy nincs elfoglalva, ismét hozzá mentem. — Annuska, kérdeztem, igaz, hogy maga itt hagy bennünket ? — Igen elsején. Mit tegyek ? Ha egy ember sincs, aki megvédjen az inzultustól. . . Mert hiszen nem tagadom, az inzultus fáj. . .. Még a becstelen személyek is érzékenyek. — Ön nem az Annuska, mondottam melegen. — Mit tudja ön ? És szokatlan szomorúsággal függesztette reám kék szemét, melyből hiányzott az a megszokott, barátságtalan érzéki csillogás. Ebben a pillanatban két hatalmas csattanás hangzott el. Reá nyomban veszekedés, pisz- j kolodás következett a szokott kifejezésekkel. — Gazember ! Csirkefogó ! Nesze, kiveszem í a beledet. Oda néztem s láttam két embert dulakodni. Az egyiket potrohájáról felismertem, a nagyfuvaros volt. Erős, átléta termetű férfiú. Puffadt arczán meglátszott, hogy a pofonokat ő szenvedte. A másikat hangjáról ösmertem meg. Egy kvietált főhadnagy volt, ki a kávéházban sem örvendett jó hírnek. Sok apró piszkos dolgot beszéltek róla. Nekem nem volt személyes ösmerősöm, de nagyon gyakran láttam s mindig ellenszenvesnek találtam. A pinczérek hamar szétválasztották a dulakodókat. A felpofozott nagyfuvaros még azután ^is éktelénül káromkodott. — Az a striczi, az a kicsapott katona . . . de össze töröm minden csontját. Láttam, hogy az apostrofált ember egy tigris ugrással ráront a piszkolódóra. Iszonyúan megrázta s a falhoz szorította. Arcza elvolt ék- telenitve a dühtől, a melléből hörgő hangok törtek elő. Az egész úgy festett, hogy emberhalál lesz... Nem lett. A nagyfuvarost néhány barátja megmentette, karonfogták és elvezették. A volt főhadnagy az izgalomtól kifáradva, hanyattdölt egy karosszékben. A kávés feddő hangon szólt reá: — Kérem, ön olyan botrányt csinál. A megszólított felugrott. — Hallgasson, mert a képére mászok. Még maga mer beszélni, sehonnai, kerítő gazember! A kávés elkotrodott. Az emberek arczán pánik mutatkozott. Halkan tárgyalták a történteket. . . A volt főhadnagy is lecsillapodott; közel volt hozzám és jól megnéztem. Érdekes, energikus arcza volt. Igazi katona arcz. Komoly, elszánt, félelmet nem ösmerő. Csodálkoztam, hogy egyenesen felém tart. Bemutatkozás nélkül szólított meg: — Igen uram, ez a mi társadalmunk tele van disznókkal, szemtelen gyáva disznókkal. . . A katonaságtól is azért kellett elmennem, mert felfricskáztam az őrnagyomat. Az is komiszko- dott, szemtelenkedett a kaszirnővel. . . Ne értsen félre uram, én azzal a kaszirnővel, soha egy szót sem váltottam. . . . A kasszára mutatott. — Ezzel sem. .. . Nem is fogok soha. . . . Nem szoktam kaszirnőknek udvarolni, de azt
