Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-09-12 / 37. szám
2 NAGYBANYA 1907. szeptember 12. S ezzel megakadt alaposan a csatornázás ügye is, mert a miniszteri leirat szerint a csatornázást vízvezeték nélkül kiépíteni nem volt ajánlatos, mivel vízvezeték hiányában a csatornák nem működtek volna kellőleg s a csatornákban visszamaradt rotható anyagok a köz- egészségügynek árthattak volna. Vagyis a csatornázás ügyét a vízvezeték ügyéből kikapcsolni nem lehetett. Ezekben ismertettük a vízvezeték és csatornázás létesítésének eddig lezajlott proczessusát. Nem vitázunk afölött, hogy a minisztérium álláspontja helyes-e vagy a városé, de az előterjesztettekből ismét két tényt konstatálunk. Az első az, hogy a város számtalan sürgető kérése daczára a vizépitészeti osztály kiküldötte 1905. év márczius havától még mindig nem érkezett meg, hogy a Zazarvölgy vizeinek felderítésére kutatásokat eszközöljön. A második pedig az, hogy a város vezetőségét semmi gáncs nem érheti a hosszas huzavona miatt, mert hiszen keze meg van kötve a felsőbb határozatokkal. A vízvezetéki ügy jelen stádiumában csak kérő szava van, de az eddig, úgy látszik, süket fülekre talált. A város tanácsa s képviselőtestülete, csakhogy az ügyet előbbre vigye, már ki is dolgozta s el is fogadta a vízvezetékről szóló szabályrendeletet, ezzel is előkészítve az útját annak, hogy a létesítendő vízvezetékre kölcsön legyen fölvehető s igy a város a vízvezetéket maga létesíthesse. S e tekintetben aligha fog akadály felmerülni, úgy, hogy bátran mondhatjuk már most, hogy a szükséges pénz a rendelkezésre áll. De meddig késünk még a szükséges viz felderítésére irányuló kutatások eszközlésével? A vizépitészeti osztály kiküldöttének megérkezésére immár három éve várunk hiába. E három év alatt a kanyaró, skárlát difteritisz és tífusz úgyszólván állandóan tanyát ütött nálunk. Hol az egyik, hol a másik epidémia. Alig végződik az egyik, kezdődik a másik. Szeretteinkért, gyermekeinkért állandóan kínos rettegésben kell élnünk s immár elértünk oda, hogy a helyzet tarthatatlanná, tűrhetetlenné vált. Elhisszük, tudjuk, hogy a vizépitészeti osztály túl van terhelve munkával, de városunk vizetéki és csatornázási ügye többé halasztást nem szenvedhet. Nyakunkon az ősz, ha beállanak az őszi esőzések, a Zazar völgy vizeinek felderítéséből az idén sem lesz semmi és ismét összetett kezekkel várhatunk a jövő évig, könnyes szemekkel nézvén, hogy a járvány mint tizedeli szeretteinket. Ezt a rettentően kínos helyzetet kell feltárni a kormány s a vizépitészeti hivatal előtt. S ha ennek sem volna meg az eredménye, amit mi szinte kizártnak tartunk, akkor valóban nincs más hátra, minthogy a város képviselőtestülete csinálja meg a maga műszaki tagjaival a maga felelősségére a vízvezetéket és a csatornázást. A felsőbb hatóságok iránt kellő tisztelettel viseltetünk, de arra talán még sem vagyunk kötelezhetők, hogy egyes felsőbb intézkedések kivárásának száz és száz emberélettel áldozzunk! Az esztétikai nevelés. Az embernek neveltetnie kell. E nevelést megkezdik szüléink, folytatják már a gyermekszobában testvéreink, dajkáink, pajtásaink, az iskolában tanítóink, az életben felebarátaink, jóakaróink és ellenségeink, — vagyis neveltetünk a sirig. De a szülőkön kívül főleg az iskola van hivatva nevelni bennünket. Mi a nevelés czélja ? Az uralkodó eszme szerint vezetni bennünket, az uralkodó érzést, gondolkodást vésni lelkűnkbe. A hogy a szépet, a jót és igazat, mint eszményeket elérni akarja az emberiség, úgy vezetni bennünket a haladás utján. Csakhogy e három eszme értelme fokozatosan módosul. Ideális időkben egyesülve tudjuk felfogni és megérteni őket. Ilyenkor a bölcsészek és más gondolkodók a három eszme egységét, közel rokonságát hirdetik. A mi az esztétikai nevelést illeti, ez is módosul az uralkodó eszme változása szerint. Ideális időben csak oly képeket, szobrokat szabad megnézni, csak afféle költői olvasmányokat szabad az ifjú kezébe adni, melyek nem sértik szemérmét, melyekben a tekintély képviselői tisztes szerepet viselnek, melyekben az individuum feláldozza magát az egészért, melyekben a formai háttérbe szorul. A realizmus alkonyán rendesen még sokan csüggnek az esztétikai képzésen. A XVIII. század utolsó tizedében, a mienkhez hasonló időben Schillert is foglalkoztatta ez a képzés, csakhogy az idealizmus hatása alatt az erkölcsi- séget tette az esztétikai nevelés czéljául, épp úgy, mint most igen sokan. Ezt azonban nehéz elérni, mig reális időkben könnyű, mert ekkor a moral nem egyéb, mint altruizmus, íelebaráti szeretet. Ilyenkor természeti az esztétikai nevelés eszköze, természeti és reális a czél. Uralkodik a formatökély, az ifjúság nevelése is megelégszik az elegáns, ügyes formával, csinos, kerekded előadással, helyes magatartással, simább, választékosabb megjelenéssel. A haldokló realizmus idején igen sokunk keblében az esztétikai embert tartjuk minden emberi összegező fogalmának, az erkölcsi és érzéki egységének. Az esztétikai lesz az általános emberi képzés, mely felöleli, áthatja az erkölcsit és tudományost. Csak az a baj, hogy már akkor igen sokan hangoztatják, hogy az esztétikának a formával, az alakkal van leginkább dolga. Az alak pedig nem egyéb, mint az előadás, a stil, a magatartás, a forma, melynek az ébredő idealizmus kevés becset tulajdonit, némelyek többé- kevésbbé elhanyagolják, annál inkább, mert az emberiség megunta a léhaságot, az üres formát, az érzékiséget s keresi az eszmeit, az erkölcsit, az idealisztikus igazat, az egész szempontjából felfogott jót. Ebből magyarázhatni, hogy most a tanárok és a szülők, a gondolkodók és a nagyközönség körébe számos aggódó és elitélő nyilatkozatot hallani az ifjúság egyoldalú esztétikai nevelése, különösen az olvasmányok érzékisége és főleg a képtárak, tárlatok látogatása ellen. A szemérem, az erkölcs, az ébredő ideális gondolkodás tiltakozik az ellen, hogy fiainkat, leányainkat a tanárok vezessék az érzékiség szemlélésére és a reális esztétika alaposságával részletezzék testünk eltakart részeinek helyes vagy helytelen kivitelét. Tudjuk, mily kiváló helyet foglalnak el a múzeumokban, képtárak és tárlatokban a meztelen alakok, erősen érzéki jelenetek: azért nem csoda, hogy sokan aggasztónak találják az ifjúságnak a serdülés kamasz éveiben ily tárlatokba vezetését. Szerintők napjainkban nem annyira az esztétikai, mint valláserkölcsi képzésre kellene forditani a házi és iskolai nevelés figyelmét. Az egész társadalom, nemcsak a külföldön, hanem nálunk is fel van háborodva a romlottság, a sok csalás, hamisítás, az erkölcstelen és érzéki szabadosság, a szerelmi tragédiák, a sok öngyilkosság és őrültség miatt, mindenfelé sürgetik az erény és becsület visszatértét, az ifjúság keblében való fölébresztését. Mindamellett még többen hangoztatják, A nő megcsóválta fejét és visszafordult, hogy a hálóba térjen. Ekkor az egyik széken férjének kis utazótáskáját vette észre. Néhány irat és néhány fehérnemű volt beledobva. — Mi ez ? Te utazni akarsz ? — Dehogy is akarok ! Hiszen akkor csak szóltam volna ! Most meg már gyanúsítasz ? — Gyanúsítalak ? Oh dehogy! Csak kérdezlek, mert a táska a kamarában szokott lenni. De lám, az utibundád is itt van ! Ödön ! Mit titkolsz előttem ? — Bolond beszéd ! Semmit! feleié ingerülten a férj. — De igen ! Ez a rendetlenség, zavarod, ezek a készülődések. ... Te elakartál utazni ! De igen ! És pedig lopva, titokban, az éjjel ! Ödön, az Isten szent szerelmére! . . . Fagyos hidegség borzogat, a szivemet vasmarokkal szorítja valami. .. . Beszélj kérlek, beszélj. S aztán odarohant az Íróasztalhoz s mielőtt férje megakadályozhatta volna, felkapta a levelet, amely ott feküdt. — Nekem szól! sikoltá a nő kétségbe esve, tehát igaz ! Igaz ! Aztán zokogva borult férje vállára. — Édes, édes Ödön ! Mért nem tárod fel előttem szivedet ? Valami baj fenyeget, hogy ki akarsz térni előle ? Milyen vész ólálkodik körülöttünk ? Honnan tör reánk ? Ember, ne nézz szótlanul, némán, hanem beszélj! Ödön ! Én vagyok itt, feleséged, hitestársad, jogom van tőled követelni, hogy mindent megmondj ! Nézd, már nem sírok ! Szemeim szárazok, erős vagyok beszélhetsz. A férfi tétova tekintettel nézte a vergődő asszonyt. — Mit gyötrőd magad ? Nos igen, holnap reggel hivatalos ügyben elakartam utazni. Korán reggel keli indulnom, nem lett volna időm búcsúzni. Hogy tehát ne nyugtalankodjál, levélben, igen levélben akartam tudtodra adni. No igen. Ez az egész. Persze, hogy ennyi. Nem hiszem! kiáltá szenvedélyesen a nő. Érzem, hogy nem a valót mondtad. Megragadta a férfi kezét. — Nézz a szemembe! Ismételd, hogy gyötrelmeim hiábavalók. . . . A férfi kirántotta kezét és szinte durván rivallt az asszonyra. — Ne faggass ! Hagyj magamra ! Hangja tompa volt, nehezen és szaggatottan, hörögve beszélt, homlokára kiült a meg- gyötrött szív könnye: a verejték. De a feleség nem engedett. — Nem megyek. Ha kiversz bottal, visszajövök. Ha kizársz, betöröm az ajtót. Ha csak egy tapodtat teszel, árnyékodnak szegődöm. Tudni akarom a valót. — Igen? Tudni akarod? A valót? Hát jó! Tudd meg! és a férfi vonagló ajkain szárazon kúszott elő egy kínos nevetés. Nos igen, szökni akartam, mert — sikkasztottam. — Jézusom! — Hozzányúltam a bank pénzéhez. Eddig tudtam titkolni, takargatni a hiányt, holnap már minden kiderülhet. El akartam menekülni valahová idegenbe, hol nem ismernek, hol dolgozhattam volna tovább érted - érettetek. ... A nagyvilágnak meghaltam volna. Meglelték volna ruháimat valamelyik viz partján. . . . Régen szolgálom a bankot, az összeg nem oly nagy, reátok és reám való tekintettel, a te esdeklő szavaidra talán hallgattak volna. . . . — Sikkasztottál. . . . — Kellett ! Te is beteg voltál .... néha játszottam is. — Te? — Persze, nem tudtad. . . . Hiszen csak ritkán történt. De üldözött a balsors, mindig vesztettem. Az uzsorakölcsön roppant szaporodik és hízik, mint a falánk kígyó. . . . Igen, igy van. . . . vesztettem is és ez az uzsora. . . . Szöknöm kell! De neked mindig küldök annyit, hogy élhess. . . . — Velem ne törődj ! De te. . . . börtönbe kerülnél. . . . Nem, nem ! Menekülj ! Gyorsan, gyorsan! Vidd az irományokat. Megvan minden ? Hamar, hamar! Te eltűnsz, meghalsz. ... én meggyászollak. . . . Siess ! Én majd oda borulok az igazgató elé és megkérem, ne jelentsen fel. Dolgozni fogunk ... te is, én is és megtérítjük a kárt. . . . Eladok mindent. . . . Menekülj! Siess! És az asszony lázas gyorsasággal férjére dobta a kabátot, az irományokat belegyömöszölte a táskába. . .. — Kell még valami ? Mindent kiszedtél a fiókodból ?
