Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-08-01 / 31. szám
2 NAGYBANYA 1907. augusztus 1. kivándorlóinkat, hogy Amerikában sokkal többet lehet keresni, mint Magyar- országon. Szent igaz, hogy a munkás Amerikában sokkal nagyobb eredményeket ér el, mint itthon, de ez korántsem azt jelenti, hogy ott jobbak a munkabérek, hanem igenis azt, hogy Amerikában, ha megfizetik a munkást, de meg is dolgoztatják érte az embert. Az a munkás, aki kivándorol és ott szép összeget keres, azt az összeget itthon is megkereshetné, ha itthon is oly erős, naponkint 12—14 óráig tartó s minden időszakban oly permanens munkát végezne, mint végez az uj világban. A nagy keresetet a munkakényszer, a sokszor úgynevezett „swer working“-ig fokozott munkakényszer hatása alatt érik el. Kérdje meg bárki is az Amerikában megfordult munkástól, vájjon úgy és annyit dolgozott-e ottan, mint itthon dolgozik? Nem-e valósággal a zsírjára utaztak a munkaadók? Nekünk volt alkalmunk egy ily munkással beszélni, aki csinos vagyonnal tért haza, csupán egészségét hagyta ott, mert a gyárakban, füstös és pokoli hőségben naponkint 14 órán át kellett a legmegfeszitőbb munkát végeznie. Igaz, meg is fizették érte, talán meg is becsülték. Ez a munkás mondta, hogy az amerikai viszonyokhoz képest a mi munkanapjaink közül három sem ér fel egy amerikai munkanappal, vagyis nálunk a munkás három nap alatt sem dolgozik annyit, mint ott egy nap alatt. S ez igy is van. Ha tehát a munkás itthon is úgy megfogná a dolog végét, mint ott, egy nap alatt kereshetne annyit, mint amennyit keres most három nap alatt s tekintve a mi olcsóbb megélhetési viszonyainkat, ez a kereset magasabbra rúgna, mint rúg az uj világban. Mert ne higyjük, hogy nálunk a munkaadó épen úgy ne adná meg a magasabb béreket, mint megadják az uj világban, ha arra a munkás valóban rá is szolgál. Ezt a mi vidékünkről csak egy példával illusztráljuk. Tudvalevőleg a hidegkútiak s az ujfalusiak sokkal jobb mezőmunkások, mint más községbeliek. Sokkal korábban kezdik a munkát, későbben végzik és gyorsabban is dolgoznak, mint más falusiak. Ezeknek a napi bére 40—60 fillérrel drágább, mint másoknak s a munkaadó szívesen is fizeti e többletet, mert e munkabérekkel is jobban jő ki, mint az olcsó munkabérekkel, mit azoknak fizet, kik csak imitálják a munkát. Erről kell felvilágosítani a kivándorlókat népies füzetek kiadásával s a nép által is könnyen megérthető statisztikai adatok közlésével; lehetetlenné kell tenni az „úri“ ügynökök működését, kik tekintélyükkel is könnyebben félre vezethetik a népet; gondoskodni kell arról, hogy a földmivelő munkás télen is megfelelő munkához jusson s ne legyen utalva arra, hogy alig pár hónapig tartó munkaidő alatt legyen kénytelen megkeresni egész évi szükségletét, akkor talán megakadályozhatjuk azon vérvesz- tességet, mely a kivándorlás révén jobban tizedeli népességünket mint a legborzasztóbb háború vagy a legrettenetesebb epidémia! Villam világítás redivivus. Julius 31. A végén kezdem. Mindig világosan és érthetően beszélek. Sohasem mondok mást, mint a mit mondani akarok és soliasem vetek papírra egyebet, mint a mit leírni szándékomban van. Téves tehát a „Nagybánya és Vidéke11 julius 21-iki számában megjelent czikk — v. jegyű szerzőjének ama hite, hogy a midőn én azt a bizonyos vizierő kiépítéshez szükséges pénzbefektetést a vizbelökéssel tettem egyenlővé, nem komolyan mondtam. Ha a nagyközönség számára Írok bizonyos szakkérdésről, akkor czikkemben természetesen mellőzöm a szorosan vett műszaki kifejezéseket és a mathemathikai számításokat. Igyekezem azonban arra, hogy pontosan betartva a műszaki és mathematikai adatok végeredményét, emez eredményt lehetőleg oly formán hozom nyilvánosságra, hogy azt a közönség minden rétege megértse. Múltkori hasonló czimü czik- kemet is igy törekedtem megírni, a mely törekvésem tán nagyjából sikerült is. Annál nagyobb tehát a csodálkozásom, hogy épen a N. és V. czikkkirója, ki ámbár erősen hangoztatja laikus voltát (czikkeinek olvasása után el is hiszem ezt neki), de mégis, mint az elektrotechnika universalis szaktudósa óhajt szerepelni, nem értette meg világos hangon megirt reflexióimat. Nem értette meg azért, mert erős hangon most azzal ront felém, hogy neki reális számításra és érvelésre van szüksége. Hát engedjen meg czikkiró, de az én múltkori czikkemben minden elmondott dolog reális számításokon alapult, olyannyira, hogy a reális számítások eredményeinek elmondásakor felhozott bizonyítékaimnál, még a czikkiró 14-iki czikkének egyik példáját is reáolvastam önnön fejére. Most is hasonlóan fogok cselekedni, de első sorban ama bizonyos elvi kijelentésre, a melyről én egy szóval sem mondottam, hogy „egyéni“, de a melyről — v. jegyű czikkiró ezt nem tudom mi czimen, konstatálni szives volt, teszek nehány megjegyzést. Először is felvilágosítom czikkirót, hogy az az elvi kijelentés világhírű elektrotechnikusoknak a kijelentése, a melyet csekélységem is magáévá tett, tanulmányaim és tapasztalataim révén meggyőződvén annak igaz voltáról. — v. nem akarja azt hinni — és tanulni akar. Hát jó pénzért magánlakásomon esetleg tanításra is hajlandó vagyok. De sokkal helyesebbnek tartanám, hogy a jövőben hasonló esetekben ne kellessék czikkirónak, mikor elektrotechnikai dolgokról ir, magát laikusnak nevezni, ha beiratkoznék valamelyik műegyetem gépészmérnöki szakára és ott elsajátítaná e tudományokat. (Legjobban ajánlom e czélra a zürichi „Poli“-t, a melynek ép e szaka világhírű). Ott megtanulná tisztelt czikkiró azt is, hogy annak a vállalkozónak sem egészen mindegy, hogy vajon x vagy 2 x veszi-e igénybe az áramot, mert az neki is több ellenőrzéssel és másegyébbel jár. De én nem is ezt Írtam a múltkor. Hanem azt mondtam, hogy egy kis fogyasztó megfizetheti azt a csekély több költséget, a mely áramvásárlás esetén a motorikus hajtás és vizerővel való táplálás között van, ő azt nem érzi meg. De egy nagy fogyasztónál ez a differenczia már sokra megy. Egy igen egyszerű példával fogom ezt megvilágítani, nehogy czikkiró ismét ne úgy értse, mint a hogy én azt mondom. Hát ha czikkiró bemegy egy üzletbe és vesz egy skatulya gyufát, ugy-e minden utógondolat nélkül, könnyű szerrel megtudja érte fizetni a 2 fillért. Nem is gondol arra, hogy azt 2/10 fillérrel tulfizette. Nem volt többre szüksége, hát tud érte egy kis százalékkal magasabb árat is adni. De az a vendéglős, kinek naponta néhányszor 10 skatulya gyufa szükséges és azt egy tömegben szerzi be, annak érzékeny vesztesség volna e túlfizetés, mert neki a sok 2/10 már tekintélyes summát alkot. Tehát a^keres- kedő kénytelen neki olcsóbban adni. Ép úgy egy nagy áramfogyasztásnál az a kis százalék többlet oly sokra rúg, hogy megkövetelheti a vállalkozótól, miszerint neki olcsóbb árat szabjon hektovattonként. Itt tehát szükség van olcsó erőforrásra és itt már rentábilis a viz kiépítése. A czikkiró tőlem az „egyéni“ elvi kijelentés daczára pontos költségvetést és számitást kér. Hajlandó vagyok ilyet is készíteni — a világítási bizottságnak. E város lakója vagyok jelenleg, ez nyújt nekem kellemes otthont, tehát kedves kötelességemnek ismerem, hogy — természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül — csekély erőmmel és szerény tudásommal, a mikor — Itt. Te vagy Gábor ? kérdezte Olga. — Szolgálatodra ! — Az éjjel nagyon későn jöttél haza, mondá szemrehányó hangon Lili a bátyjának. Hallottam a kocsizörejt, úgy hajnal felé lehetett. — Bocsáss meg, szólt kissé ironikus udvariassággal Gábor, hogy édes álmaidban zavartalak. A kaszinóban voltam az este és mondhatom. ... De nem, mégse mondom. ... Ez nem nektek való. — De csak mond el, szólt Olga. — No mond el, könyörgött Lili. — Ám legyen. Tiz óra lehetett, amikor Tóváryval a kaszinóba mentem. — Tóváryval ? kérdezte egyszerre mindkét leány. — Vele. A kártyaterem asztalai mellett javában folyt a játék. Az egyik asztalnál négyen ültek, köztük egy fiatal ügyvéd, akit következetesen került a szerencse. Folyton veszített. A homlokán nehéz veritékcseppek gyöngyöztek, az arcza fakó volt. Már vagy húszezer forintja úszott. — Ki ez az ember ? kérdezte Tóváry. Alig ismerték. Csak annyit tudtak róla, hogy ügyvéd és hogy vesztessége fölért csaknem az egész vagyonával. Valaki arról is tudott, hogy csinos felesége és négy apró gyermeke van. Továryt a hallottak módnélkül felháborították. Odalépett az asztalhoz. — Bocsánat, mondotta, azt hiszem az ügyvéd ur mára eleget veszített. Engedje át nekem a helyét! — De kicsoda ön és minő jogon avatkozik bele a játékunkba, fortyant föl az ügyvéd és sápadt arczát egy perezre elöntötte a pir. A többiek is íelugráltak. — De kérlek, Miklós ! Szóval Tóváry szétugrasztotta a pártit s néhány perez múlva névjegyet cserélt a fiskálissal, aki nyomban elhagyta a kaszinót. A párbajt, úgy tudom, ma reggelre állapították meg. Valószínűleg már meg is volt. Mind a két lány szótlanul, mereven bámult maga elé. Ekkor csikorogva nyílt meg a kertajtó s a kavicsos utón léptek közeledtek. A lugas előtt Tóváry állott. — Nini itt van, kiáltá Olga. — Hála Istennek, rebegte Lili. — Gratulálok, szólt Gábor, amint látom nincs semmi bajod. — Nincs. — És a másik ? — Annak sincs. — Hogyan ? Hát nem volt meg a párbaj ? — Amint vesszük. — Hát magyarázd meg. . . . — Amikor a segédek felállítottak bennünket és a szokásos békéltetési kísérlet elhangzott, valami csodás érzés czikázott át rajtam. Atvil- lant az agyamon, hogy annak az embernek, aki szemben áll velem, hitvese és négy gyermeke van. Aztán meg beláttam, hogy jószándékomban az este kissé túlléptem a kellő határt, szóval igaztalan voltam. ... és. . . . — És? — Bocsánatot kértem. — Te ? — Én. A csöndet, amely Tóváry szavait kővette, Olga törte meg. — De hisz ez gyávaság ! kiáltotta. Lili letette a hímzését és szép fehér kezét oda nyújtotta Tóvárynak : — Ez nagyon, nagyon szép volt öntől Tóváry. Tóváry megcsókolta a feléje nyújtott kezet. — Köszönöm. — És mit szólnak majd ehhez a kaszinóban ? kérdé Gábor. — Nem tudom, mondá fenkölt nyugalommal Tóváry, de nem is törődöm vele. Eltökélt szándékom úgyis, hogy uj kört alapitok, olyat, amelynek csak két tagja lesz egyelőre. Nem lépne be tagnak, Lili kisasszony ? Lili lesütötte szemeit és halkan válaszolta:
