Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-07-25 / 30. szám
2 NAGYBANYA 1907. julius 25. történtek kísérletezések, mindannyiszor azonban sikertelenül. Most ismét mozgalom indult meg az önkéntes tűzoltóság szervezésére s azok a férfiak, kik most az ügyet kezökbe vették s kiknek élén dr. Makray Mihály polgármester áll, ki hajlandó a parancsnoki tisztet is elfogadni, teljes garáncziát nyújtanak arra, hogy mozgalmukat most teljes siker fogja koronázni. Örömmel látjuk a mozgalom megindítóinak sorában azon tüzoltótisztek, Wienerberger Géza, Alexy Kornél, Rónai Géza, Rozsos István, Szász József neveit, kik a régi önkéntes tűzoltóságnak törzskarát képezték s kik bírnak is azon képesítéssel, hogy az önkéntes csapatot kiképezzék s működésre képessé tegyék. Régi önkéntes tűzoltóságunk az akkori intéző körök szükkeblüsége miatt oszlott fel. Azóta szerzett szomorú tapasztalataink megtanítottak arra, hogy egy ily intézményt támogatni, fejleszteni kötelességünk. Most minden eszköz, mely az önkéntes tűzoltóság fenállását biztosíthatják, | rendelkezésünkre áll. Csupán egy lelkes gárdára van szükség, mely városának szolgálatába állva, szolgálja a szent ügyet. Hisszük, hogy e gárda is mielőbb sorakozni fog a zászló alá s önkéntes tűzoltóságunk csakhamar eléri azt a nivót, melyen régi önkéntés tűzoltóságunk állva, egy messze, nagy vidéknek szolgált ragyogó példányképeül. A felhívás, melyet dr. Maki'ay Mihály polgármesterrel az élén egy bizottság bocsátott ki az önkéntes tűzoltóság szervezésére s melyet melegen ajánlunk a polgárság s városunk fiatalságának szives figyelmébe, igy hangzik : Tiisztelt Polgártársak ! Ha figyelemmel kisértük a város tűzbiztonsága érdekében az utóbbi időkben tett intézkedéseket s a közel múltban előfordult nagyobb tüzeseteket, azon szomorú tapasztalatra jutunk, hogy városunk tűzbiztonsága, daczára a reáforditott tetemes költségnek, nem felel, nem felelhet meg a kívánalomnak s — amitől Isten őrizzen — egy szeles időben támadó tűz városunk nagy részét elhamvasztaná. S mindez azért van igy, mert kevés a tűzoltásra begyakorolt erő, nincs tervszerűen vezetett nagyobb számú tűzoltóság, tűzvédelem és tűzoltás. Átlátta mindezt a azt, ami benne rossz, pontosan méltányolhatja értéköket és mégis teljesen átadhatja magát a benső, mély rokonszenv bájos érzésének. Hogy az ember szerethessen, vaknak kell lennie, átadnia magát egészen, semmit sem szabad látnia,^ semmi fölött okoskodni, semmit megértenie. Épen úgy kell szeretni a szeretett nő hibáit, mint szépségét és le kell mondanunk minden bírálatról, minden elmélkedésről és éleslátásról. E szellemi vakságra nincs tehetségem és föllázad lelkem ez esztelen csábos hatás ellen. Aztán ez még nem elég. A lelkek eme harmóniájáról olyan magasztos, annyira finom eszményt alkottam magamnak, hogy azt soha semmi meg nem valósítja. Hanem ön bolondnak tart! Hallgasson meg. Egy nőnek nézetem szerint lehet a lelke bájos, a teste elragadó szépségű a nélkül, hogy ez a test és ez a lélek teljesen egymáshoz illenének. Azt akarom ezzel mondani, hogy azoknak, a kiknek bizonyos formájú orruk van, azoknak csak meghatározott módon lehet gondolkozniok. A vastag orruak nem használhatják nagyon ama szókat és kifejezéseket, mint a finom, vékony orruak. Ön, asszonyom, akinek szeme kék, nem tekinthet a létre, nem nézheti a dolgokat és eseményeket úgy, mint hogyha szeme fekete volna. Tekintete árnyalatának tökéletesen egybehangzónak kell lennie gondolkozása árnyalatával. Rendkívüli finom érzékem van, hogy ezt észre- vegyem. Ám kacagjon ki, ha úgy tetszik. A dolog igy áll. város tek. tanácsa is s hogy nagyobb számú s kellően begyakorolt tüzoltószemélyzetről gondoskodhasson, ‘legközelebb egy olyan szabályrendelet tervezetét kénytelen a képviselőtestületi közgyűlés elé terjeszteni, mely a város tűzbiztonsága érdekében nagyobb anyagi áldozatot, az összes polgárság megadóztatását kívánja. A mostani 8 emberből álló városi tűzoltóság évente mintegy 8000 koronába kerül s egy több emberből álló személyzet többe fog kerülni, mely költségnek beszerzése csak a tűzoltási nagy pótadó kivetésével s a polgárság újabb megterheltetésével járna anélkül, hogy mégis zsindelyes városunk tömött házsorainak megfelelő elegendő számú begyakorlott tűzoltónk lenne. Hogy tehát egyrészről a város polgárságának újabb pótadóval való nagyobb megterheltetését megakadályozzuk, más részről pedig a város tűzbiztonsága érdekében nagyobb számú begyakorlott tűzoltóság létesüljön : mi alólirott volt önkéntes tűzoltó egyleti tagok arra kérjük Nagybánya város polgárságát, különösen ifjabb nemzedékét, tömörüljünk ismét egy testületté, alakítsunk egy önkéntes tüzoltóegyletet, mely, mint a múltban is volt, helyét mindig becsülettel megállja s nagyobb tűzkártól a várost megvéje. - Jelszavunk: begyakorlás, tiizfegyelem, semmi parádé! Aki ezen felhívásunkat helyesnek s a város tűzbiztonsága érdekében időszerűnek és üdvösnek találja: jelentse be a önkéntes tűzoltó egyesületbe való belépését — akár az ipartestület helyiségében, akár a városi közgyámi hivatalban kitett ivén. - Nagybányán, 1907. julius 18-án. Polgártársi üdvözlettel: Dr. Makray Mihály, Wienerberger Géza, Alexi Kornél, Szász József, Rozsos István, Rónai Géza,Égly János, Székely Árpád, Szász János. Megjegyzések. Julius 24. Lapunk legutóbbi számában két czikk jelent meg a villamvilágitás kérdéséről, melyek a „Nagybánya és Vidéke“ előző számában megjelent s ugyancsak a villamvilágitást tárgyaló — v■ jegyű czikkhez fűznek észrevételeket. Lapunk egyik czikkét, mint az aláirás jelezte, Vermes Kálmán mérnök, a másikat pedig G. I. jelzéssel Grundböck István v. mérnök irta. E két czikkre most ismét reflektál laptársunk — v. jegyű czikkirója. A legelemibb újságírói szabályok és szokások szerint magával a lappal vagy a lap szerkesztőségével csak akkor polemizál valaki, ha a czikkek név vagy jelzés nélkül jelennek meg, mert akkor a czikkekért a lap vagy a szerkesztőség felelős. Másként áll azonban a dolog, ha a czikkek teljes névaláírással jelennek meg. S mégis egyszer életemben, egy óráig azt hittem, szeretek. Ostobán meghajoltam környezetem befogása előtt. A hajnal pirkadásának bájos viszfényétől engedtem magam elcsábítani. Megengedi-e, hogy elmondjam rövid történetemet? Egyszer egy este nagyon szép, kissé rajongó lelkű leánykával ismerkedtem meg, aki költői szeszélyből egy éjjelt akart velem tölteni csolnakon a folyó hátán. Jobb szerettem volna a szobát és ágyat, de mégis elfogadtam a folyót és csolnakot. Junius volt. Barátnőm holdas éjt választott, hogy annál inkább megszédüljön a feje. A folyó partján a vendéglőben megebédeltünk s tiz óra körül csónakra szálltunk. A kalandot ostobának tartottam, de mivel kísérőm nagyon tetszett, nem nehezteltem valami nagyon. Szembeültem vele a pádon, kezembe vettem az evezőt és elindultunk. Nem lehetett tagadni, a vidék elragadóan bájos volt. Sűrű bokrokkal borított sziget mellett haladtunk el, honnan fülemile ének hallatszott, csakhamar az ezüst csillogásu folyó közepén siklott tova csolnakunk. A békák egyhangú brekegése tisztán hallatszott a part felől s a csónakhoz csapkodó hullámok homályos, alig észrevehető, nyugtalanító csobogása valami titkos félelem érzetét ébresztette fel lelkűnkben. A langyos ég és a hold fényében csillámló folyó csábitó varázsa hatalmába ejtette lelkünket. Olyan szép volt az élet igy a folyón rinAkkor minek adresszálni azokat a sorokat az „igen tisztelt Nagybánya lap“ czimére, amik Vermes Kálmán mérnöknek szólanak. Hiszen laptársunk is, czikkirója is nagyon jól tudhatják, hogy főleg egy vidéki lap nagyon sokszor kerül oly helyzetbe, hogy névaláírással oly czik- keket is kénytelen közölni, melyekkel a szerkesztőség nem mindenben ért egyet. Akkor azután előáll az a furcsa helyzet, hogy a névaláírással megjelent czikkekért nem a czikkiró, hanem a czikkel talán egyet sem értő szerkesztőség lesz a támadásoknak kitéve. Ezt általánosságban nem azért jegyezzük meg, mintha a jelen esetben nagyrabecsült munkatársaink czikkeivel egyet ne értenénk, vagy azokkal a legteljesebb szolidáritást ne vállalnánk, hanem csupán azért, hogy a jövőre lehetőleg érvényt szerezzünk azon újságírói szabályoknak és szokásoknak, melyek mindenkire kötelezők, akik tollat vesznek a kezökbe, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljenek. Hiszen a mi czikkiróink sem az „igen tisztelt Nagybánya és Vidéke czimij lappal“ polemizáltak, hanem igenis polemizáltak annak — v. jegyű czikkirójával. Ezek előre bocsátása után mi tehát a czikk érdemére e helyütt nem is válaszolunk, de meg nem állhatjuk, hogy laptársunk — v. jegyű czikk- irójának merőben szokatlan vitatkozási modorát meg ne világítsuk legutóbbi czikke egy pasz- szusának kiemelésével. Azt olvassuk ugyanis a - v. jelzéssel ellátott czikkben: „Mindenekelőtt a „Nagybánya.“ szerkesztőségének azon konstatálását, mely szerint multi czikkünk megírásánál mnnkatársunk elkésve ugrott volna fel a paripára (elfelejtette megírni miféle paripára) kiegészíteni kívánjuk azzal, hogy nem egészen késett el ugrásával, mert czélját, hogy a város ne ugorjon bele oly rövidesen a sok oldalról oly kedvezőleg ajánlott egy személyi vállalatba, — bár a bizottság ajánlatára, — de mégis csak elérte.“ Hogy e sorok teljesen megvilágítva álljanak mindenki előtt, meg kell jegyeznünk a következőket: 1. A „Nagybánya“ szerkesztősége nem konstatált semmit, hanem igen konstatálta czikkiró posthumus ötletét Vermes Kálmán mérnök. 2. A legnagyobb zavarban vagyunk, hogy az idézett sorokat hát voltaképen ki irta, mert a czikk -v. jelzéssel van ellátva, mégis az az értelme e soroknak, mintha azokat a „Nagybánya és Vidéke“ szerkesztősége irta volna, hisz egy czikkiró, magáról, mint „munkatársunk“ -ról csak nem beszél. De ha a szerkesztőség irta e sorokat, akkor minek a czikk alatt a —v. jelzés. 3. A legnagyobbnál is még nagyobb zavarba hoz bennünket az idézett sorok fináléja, melyben konstatáltatik, hogy „munkatársunk nem egészen késett el ugrásával, mert czélját, hogy a város ne ugorjon bele oly rövidesen a sok oldalról oly kedvezőleg ajánlott egy személyi vállalatba, bár a bizottság ajánlatára, de mégis csak elérte.“ Lássuk csak, mit ért el czikkiró ? gatózni, álmodozni és magam mellett érezni egy fiatal, szép, elérzékenyedett nőt. Egy kissé izgatott, zavart, egy kissé ittas voltam az éj halványsárga fényétől és a szomszédomra való gondolástól. — Üljön mellém, szólt barátnőm. Szót fogadtam. — Ismét megszólalt. — Mondjon egy pár verset. | Egy kissé soknak tartottam kívánságát; szabódtam, barátnőm unszolt. — Határozottan élvezni akarom valamennyi érzelem teljes zenekarának játékát a a holdtól kezdve a rímig. Végre is tréfából Louis Bouilthet egyik gyönyörű költeményének utolsó versszakait mondtam el: »Hitvány a poéta, ki nyávog lantolva S egy nevet kiabál a csillagos égig; Kinek a természet, puszta, üres volna., Ha nem látna benne Pannát avagy Irézsit. De nagynéha mégis van egy kegyes napja, Észreveszi ezt a szegény lás világot, A fákat szoknyával mind tele aggatja, S fökötővel áraszt el hegyet, síkságot. Bizony nem is érti meg isteni hangod, Örökkévaló és végtelen természet, Ki az erdők mélyén nem maga barangol S a lombzizegés közt néz egy asszonyképet.“ Vártam a szemrehányásokat. De semmi. Végre mintegy, magában igy szólt:
