Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-02-14 / 7. szám
2 NAGYBANYA 1907. február 14. A takarékpénztár nem ugyan az im- I már diszkreditált s ódiozussá vált drágasági pótlék czime alatt, hanem jutalomképen tekintélyes összeget szavazott meg egyhangúlag derék tisztviselőinek s ezzel lehetővé tette, hogy ideig-óráig türhetőb- ben viselhessék a rendkívüli viszonyok folytán a tisztviselői karra szakadt mostoha sorsot. Ez az elmés megoldás, mig egyrészről a jövőben távol fogja tartani a városi tisztikart a drágasági pótlék kérésétől, ugyanakkor bizonyára a noblesse oblige erkölcsi súlyával fogja kényszeríteni a képviselőtestületet arra, hogy a városházán működő tisztikar részére is önkéntes elhatározásból jutalmat szavazzon meg. Hiszen az érverés, mely e feltevésünket bizonyítja, áttetsző, világos és megdönthetetlen. A takarékpénztári tisztviselők s a városi tisztviselők egy és ugyanazon tisztikar tagjai. A mily önzetlenül, derekasan és kö- telességhűen teljesitik hivatalos teendőiket a takarékpénztári tisztviselők, nem kevesebb odaadással és ügybuzgalommal végzik hivatalos kötelességeiket a városi tisztviselők is. A városi takarékpénztár ügyforgalmához képest több ízben és több szakférfiú a tisztviselők számát igen sokalotta; de mi jól tudjuk, hogy ez nem igy van. Hasonló elbírálásban részesültek több Ízben a városi tisztviselők is, de mi jól tudjuk, hogy ez sem úgy van. Sőt azt is tudjuk, hogy rendkívüli viszonyok között úgy a takarékpénztárnál, mint a városházán hivatalos időn túl is folyik a I munka. Ami elvégre a tisztviselők kutya kötelessége, hogy rendkívüli viszonyok között rendkívüli időben is végezzék hivatalos teendőiket, hiszen azért tisztviselők, hogy minden jutalom nélkül minden időben helyt álljanak hivataluk rendes ügymenetének biztosítása végett. Erősen aztán csöndesen félreállt egy oszlop mögé s halkan, észrevétlenül sirdogált. Sárdy Péter még az este felkereste szerencsétlen fiának szállásadónőjét, egy bőbeszédű, idős budai asszonyságot, ki erőltetett sopánko- dások között beszélte el, hogy mennyire meg volt ijedve, mikor a szomorú eset történt. Ő hallotta meg a pisztolydurranást. — Jaj alig tudtam a lábamon megállani, még most is reszket a térgyem. Tetszik tudni a nélkül is ijedős vagyok . . . Hát még mikor bementem . . . Elkezdett zokogni. Az első roham elmúltával Sárdy azt kérdezte: — Nem tetszik ösmerni valami Dénesy Aranka nevű leányt? — Dehogy nem. Itt lakik a harmadik házban, a sarkon. Trafikája van, abból tartja az anyját, meg magát. Nagyon tisztességes népek ... Az apjuk katona volt, honvédőrnagy ... Azt is ösmertem ... a férjem a századában szolgált. A Tibor uríi nagyon szerette azt a kis trafikos leányt. Szentül hiszem, ha nem történt volna ez a szerencsétlenség, el is vette volna feleségül. Százszor is mondta . . . Oh édes jó Istenem, minek is tette azt ? Most tessék, nemcsak magát, de azt a finom kisasszonyt is szerencsétlenné tette. Az öreg Sárdy összeránczolta a homlokát. — Szerencsétlenné? kérdezte,hogy érti ezt? — Hát csak úgy . . . — Azt hiszi, hogy a szeretője volt ? Az aszonyságnak nem igen akaródzott felelni, de gyanús vállvonogatása azt látszott kifejezni, hogy ő olyasfélét sejt. A tovább faggatásra meg is mondta: — Tetszik tudni, két évig ösmerték egymást. Az igaz, hogy nagyon tisztességes leány ő, azt mindenki tudja itt a környékben. Ahhoz szó sem fér, de tetszik tudni, két év hangoztatjuk, hogy jéz kutya kötelességük minden külön jutalom nélkül. Hiszen van idő, mikor viszont a hivatalos munka csappan meg s ha állana a tétel, hogy a munkatöbbletért jutalom jár a tisztviselőnek, állania kellene annak is, hogy viszont a munka megfogyatkozása idején a tisztviselőnek kellene fizetése egy részét visszaszolgáttatni. De egyik sem áll. .rt.m ha az arra illetékes tényezők mégis spontán elhatározástól jutalmazzák tisztviselőiket, e jutalmazásnak — czél- tudatosan kerüljük a drágasági pótlék kifejezését — általánosnak kell lennie. Nem szabad a tisztviselői kar egyik ügyosztályát kiemelni a többi ügyosztályok összességéből; nem szabad az egyik ügyosztályt támogatni a többiek rovására, mert ne feledjük, hogy a jutalmazás nemcsak anyagi előnyökkel, de elismeréssel és kitüntetéssel is jár; erre pedig az ösz- szesség is rászolgált, kik mindnyájan becsülettel teljesitik' kötelességüket. Ha jutalomra érdemes az egyik, ér- | demes a másik is; ha van pénz az egyik jutalmazására, kell lenni a többi megju- talmazására is. Vagy a tisztikar összes tagjai részesülnek jutalomban, drágasági pótlékban vagy senki sem. Ez a kérdés csak igy, az egész tisztikar érdemeit és érdekeit méltányolva oldható meg vagy sehogyan sem. S még egy igen nagy érvünk van tartalékban ez általános igazságok támogatására. Ha az illetékes körök a jutalmazást vagy drágasági pótlék adását igy exklusive és nem általánosságban kezelik, akkor teljesen illusoriussá válik a rang- fokozatok szerint való fizetés meg állapítás. Hiszen azon felosztási tervezet szerint, melyet a takarékpénztár választmánya legutóbbi ülésében elfogadott, a főkönyvelő 2000 korona rendes évi fizetése az évi egy százalékos 622 koronára rugó alatt . . . nagyon szerették egymást. Ritkán mentem el a trafik előtt, hogy ott ne láttam volna Tibor urfit ... ki tudja mi volt mi nem . . . Ámbár én sohase szeretek rosszat gondolni, csak éppen ha muszáj . . . Másnap reggel kilencz órakor Sárdy Péter megjelent a trafikban. Mikor meglátta a sápadt leánynak vörösre sirt szemét és vértelen ajkát, olyan meghatottság kerítette hatalmába, hogy önkénytelenül szivéhez kapott. — Parancsol valamit? kérdezte Aranka. — Köszönöm kisasszony, ön ugyebár Dénesy Aranka ? — Igen. — En Sárdy Péter vagyok, Tibornak az édesapja. A leány még jobban elhalványodott, a homályos ibalyakék szempárból félelem, riadtság áradt. — Mi tetszik ? kérdezte alig halhatóan. — Önhöz jöttem kisasszony. — Hozzám? — Igen, kötelességem volt eljönni. Fiam levelet hagyott hátra, melyben tudatja, hogy öntől, a menyasszonyától, Dénesy Aranka kisasszonytól ezerötszáz forintot kért kölcsön. A halvány leány élénk tiltakozó mozdulatot tett. — Az nem igaz, csak ötszázat. — A levél, mondotta csöndes, barátságos hangon, ezerötszáz forintot emlit. Ha tetszik, megmutathatom. És kivette a levelet oldalzsebéből. Egy órával előbb irt az ötszáz forint elé egy egyest. — Mindegy, mondotta a leány egyre energikusabban. Itt tévedés van. Be tudom bizonyítani a takarékpénztári könyvvel. Nekem nem is volt több, mint ezerkétszáz forintom. Nem is adhattam volna ezerötszázat . . . Esküszöm önnek uram, esküszöm, a mama is tudja. tantiemmel és a megszavazott 400 kor. jutalommal együtt összesen 3022 koronát tesz ki, a lakást és mellék járandóságokat nem számítva, tehát 622 koronával többet, mint a városi főjegyző, tanácsosok, rendőrfőkapitány rendes évi fizetése, mely csupán 2400 koronára rug, a lakást és mellék járandóságokat nem számítva. A könyvelő 1200 korona rendes évi fizetése az évi fél százalékos 311 koronára rugó tantiemmel és a megszavazott 400 korona jutalommal 1911 koronát tesz ki, tehát csupán 89 koronával kevesebb a városi tiszti ügyész, a számvevő, pénztárnok 2000 koronás évi fizetésénél, mig ellenben 211 koronával több a városi ellenőr 1700 koronás, 311 koronával több a főorvos, mérnök 1600 koronás rendes évi fizetésénél. A segéd könyvelő 1000 korona rendes évi fizetése az évi fél százalékos 311 koronára rugó "tantiemmel és a megszavazott 252 korona jutalommal 1563 koronát tesz ki, tehát 153 koronával több a rendőralkapitány 1400 koronás, 363 koronával több a városi számvevőségi számtiszt s ugyancsak 363 koronával több a városi gazdatiszt, iktató 1200—1200 koronás és 563 koronával több a városi alorvos és állatorvos fizetéseinél, nem is említve, hogy a nagy munkakörü közgyám 800 koronás fizetését éppen 763 koronával haladja fölül, pedig a közgyámnak mellékjárandóságai nincsenek. Hiszen ily viszonyok között azon sem lehet csodálkozni, ha esetleg a tanácsosoknak, főjegyzőnek, rendőrfőkapitánynak talán eszébe ötlik, hogy nem-e jobb lett volna diplomájukkal a főkönyvelői állásra pályázniok; az ellenőrnek, mérnöknek a könyvelői állásra, az alkapitanynak, v. gazdatisztnek, számvevőségi számtisztnek s iktatónak a segédkönyvelői állásra? De ne szinczerizáljunk. A nagy, szinte hihetelen aránytalanAz öreg a kezét nyújtotta. — Elhiszem önnek kisasszony, legyen .tehát ötszáz forint. Természetesnek fogja találni, hogy én ezt köszönettel és hálával visszatérítem. — Igen, hangzott a nyílt válasz. Az öreg kivette a pénzt és letette az asztalra. Egy ideig rajta tartotta a kezét. — Megvallom, mondotta, nem csupán azért jöttem. Ön menyasszonya volt a fiamnak? — Igen. — Ön szerette a fiamat? — Szerettem. Aztán csüggedt fővel, végtelen szomorúsággal hozzátette: — Nem is tudom, hogy voltam képes túlélni . . . Még ma egy hete ott sétáltam vele a bástyán. Akkor beszéltem vele utoljára. Várta, hogy kinevezik fogalmazónak . . . Akkor azt mondta, haza megy s kikéri atyja beleegyezését. Már a jövő hónapban meg lett volna az esküvőnk . . . Nem tudott tovább beszélni. Sárdy Péter megsimogatta a haját. — Édes leányom, mondotta, vegye úgy, mintha megadta volna a beleegyezést, ^mintha elvette és özvegyen hagyta volna . . . Érti ? — Nem értem. — Pedig egyszerű, tekintsen engem apósának, vagy inkább második apjának. — Oh uram ! . . . — Mondja: apám, mondja, szükségem van reá ... Én is sokat szenvedek. — Apám, mondotta Aranka. Lehajolt s megcsókolta a kezét . . . Az öreg keblére szorította. — Leányom, még ezen a héten el viszlek benneteket haza . . . oda, ahol Tibor született, ahol nevelkedett, ahol annyi örömöt és keserűséget szerzett nekem. Eljösz-e? — El!
